RD - Nem szól többé a hegedű

szegény segít szegényen :)


Kisiskolás koromban történt meg velem ez az eset, amely végigkísér a jelenlegi életemben is, mert nap mint nap látható, mennyien éheznek, és belehalnak ebbe. A nyolcvanas évek elején nagyon gazdagok voltunk, anyukám mindig azon morfondírozott, hogy melyik vendéglőbe foglaljon helyet estére, aztán becsapott a menykő hozzánk, és nem jutott elég pénz ennivalóra.

A tízóraimra épp csak tellett egy almára, vagy jobbik esetben egy szendvicsre is össze tudott gyűjteni nekünk, gyerekeinek. Mindennap iskola után szerettem utazni, céltalanul buszra szálltam, és fürkésztem az embertömeget, hogy ki merre tart. Egy idő után már mindig volt célom a busszal, a miskolci Skála áruház előtti lépcsőkön egy mankós hegedűs bácsihoz. Hónapokon keresztül mentem mindennap, a bácsi nagyon piszkos volt, és nagyon elhanyagolt állapotban levő ember, és a napi betevőért hegedült, hogy ehessen. A hegedűtokban épp csak egy-egy forint árválkodott, én meg mindennap a kis kuporgatott tízóraimat osztottam meg vele, mivel pénzem nem volt akkoriban, gondoltam kislányként, enni is kell valamit szegénynek. Sosem szólt egy szót sem, talán néma volt, és köszönni sem köszönt semmit se meg. Hónapokon keresztül kijártam hallgatni a hegedűje hangját, és a tízóraimat vinni neki. A hegedű néha ugyanazt játszotta, amiket már többször hallottam, de mindig boldog volt, mikor meglátta, érkezem mellé. A tízóraimat, amit nélkülöztem, jó szívvel törte ketté, hogy együtt együnk belőle, bárcsak szólhatott volna hozzám, de nem tehette.

Az egyik nap a jól megszokott útvonalon haladtam a Skála lépcsőihez, és váratlan dolog történt velem, nem volt ott a mankós hegedűs barátom.

Nagyon szomorú lettem, és keresni kezdtem, de senki sem tudta, hova lett, mi történt vele. Én még hónapokig visszajártam oda, hátha újra meghallhatom a hegedűje zenéjét, és az ennivalómat is otthagytam mindennap azon a lépcsőfokon, ahol olyan sokat üldögéltünk együtt, míg muzsikált nekem. Mikor ketten ültünk, sokan jöttek oda hozzánk, és dobáltak pénzt a hegedűtokba, de mikor egyedül ült nélkülem, addig egy-két forint árválkodott csak benne.

Sosem felejtem el őt, szívemben él emléke ma is. Azóta a fővárosba vetett a sors, és az ő elvesztése után én gazdagabb lehetőséget kaptam a sorstól, és tudatosan segítem az éhezőket.

A lakásban, ahova költöztem a kis családommal, mindig úgy főztem és tartalékoltam, hogy a családom jóllakottsága után a ház kukáihoz mászkáló és bennük turkáló éhezőknek segíthessek.

Egyszer jött egy olyan éhező közöttük, aki hasonlított a miskolci mankós bácsihoz, de neki nem volt mankója. Mindennap egy megszokott időben jött a kukákhoz, és egyik reggel meglepődött, üzenetet írtam neki a kerítésre.

A következő állt a cédulán: "- A főtt étel ebben a zacskóban van és nem a kukákban, kérem vigye el nyugodtan és egészségére." A bácsi felnézett az égre majd körbe, nem látott senkit sem az ablakban, nálam a roló félig le volt engedve, így csak a mosolyt láttam az arcán, és mindennap boldog volt a főtt ételt meglátván a kerítés oldalán felfüggesztve. A kerítést elhagyva mindig hátranézett, és a ház felé integetett, bár sosem tudta, ki az ő jótevője, és melyik ablakban figyel rá.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#8. 2013. augusztus 11. 19:37
Ezt anno nem olvastam.
Fura az élet, sokszor érzünk barátnak valakit, akiről semmit sem tudunk (mint ma a virtuális barátainkról), aztán hirtelen eltűnik az illető, és sosem tudjuk meg, hogyan, hova, miért....
janos
#7. 2011. április 23. 11:25
Ez az igazi felebaráti szeretet.Igy kellene ,minden ember cselekedjen.Nagyon meghatő az irásod és sajnos,hogy tényleg valóság. Gratulálok ,Most már ketten vagyunk akik ezt tesszük,és ez így jő.
Balage
#6. 2011. április 12. 09:38
Szívhez szóló történeted. Grat!
krysia74
#5. 2011. március 28. 15:47
Köszönöm a leckét Vackor Tanár személyében!!!

:):):)
vackor
#4. 2011. március 28. 11:12
A történet valóban nagyon szép. A helyesírásra jobban odafigyelhettél volna.
krysia74
#3. 2011. március 23. 10:32
nem sajnos, csak az emléke él a szívemben és lüktet néha a hegedű húrja vonója alatt lelkemben, amit együtt mi ketten oly sokszor pengettünk vidáman és ember tömeg áradt oda olyankor körénk.Sajnálom, hogy nem tudtam hogy hívják, ki ő, de nagyon jó barátra leltem benne, meg mosolyogtatta mindig a szomorú szívem és én is az övét, mikor újra és újra találkozhattunk nap, mint nap.
Gitka_61
#2. 2011. március 21. 20:39
nagyon megható. A szép hegedűhang...magadban vitted magaddal. Nem is derült ki soha, mi lett a bácsival? Tudod, az jó, ha elfogadja az ételt, mert bizony van akinek az nem kell....Biztosan a te saját kisugárzásod eredményezte, hogy olyanok kerültek utadba, akik tényleg éheztek...
Szépen felépített írás.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek