RD - Dezső Ilona Anna: Békételenség

Szipogva ül az ágyon, előtte a kis gépe, épp a postáját nézi, és szorgalmasan keres valamit rajta.

- Már megint elfelejtette a házassági évfordulónkat - beszéli magában, magának, pedig rajta kívül senki más nincsen a szobában, csak ő egyedül.

- Húsz éve vagyunk együtt, és te már megint elfelejtetted, pedig két hete mondogattam neked mindennap - s fújj jó nagyot a zsebkendőjébe, ami már csepeg a sok sós víztől, amit szervezetéből hagyott kiáramlani.
Pillanatokig megáll az idő, majd eldobja az összegyűrt rongydarabot a kezéből, és keres, keres valamit, ami megvigasztalhatná, vagy csak tovább fokozná békétlenségét ott bent a lelkében. Magában és magával beszéli meg a dolgait, pedig azok egyre veszélyesebb játékba kezdenek vele:
- Miért nem jössz ki, olyan szép idő van? - kérdi férje, alig hallható, elhaló hangon, mert eszébe jut, amit elmulasztott, de már késő lenne megemlíteni.
- Csak - válaszolja vállát megrándítva a sértett asszony.
- Csak? Mi történt? Valamit már megint elrontottam? - huncut és veszélyes játékba kezd az ember, pedig jól tudja, ez nem kedvez helyzetének.
Szó, szót követ, és a csendesen éldegélő pár egyik pillanatról a másikra éktelen üvöltözésbe kezd, maguk sem tudják már, miért, az egyik talán védekezésből, a másik azért, mert ha támad, talán elfedheti hatalmas hibáját, amiről nagyon is jól tudja, hogy az asszony nem bocsátja többé meg neki. Egyik percről a másikra fajulnak el a szavak, melyek súlya megüti a falakat is, és azt mondja neki az asszony:
- Te disznó, tönkretetted az egész életemet - és már tudja is, hogy olyan aljas dolgot cselekedett, amit amaz nem fog elhallgatni neki.
- Mit mondtál? - kérdi amaz összeszorított ajakkal, gyűlölet fröcsög szájából, megvetés:
- Te ocsmány koca! - és már megy is kifelé a szobából, nehogy tettlegességgé fajuljon a helyzet, mert bár nagyon haragszik és megalázott, de tudja, a jó kutya is ráharap néha a farkára, menni kell tovább, nem emlékezni erre a szerencsétlen szóváltásra, mert ez megmételyezné az egész további életét.
Sokáig szipog, nem gondolkodik, csak előveszi utazótáskáját és dobálja bele innen-onnan elővett ruháit, egy fehérneműt, egy pizsamát, csak úgy, véletlenszerűen, hogy tudatosítsa emberében a tényt, hogy most elveszítheti. Jó hangosan pakolászik, csapkodja a szekrényajtókat, fiókokat és észre sem veszi, hogy egy drága gyermek füleit befogva szenvedi végig ezt a felelőtlen kiabálást, amit ő amúgy, nem is ért. 
- Anya, kérlek, ne tedd! - könyörög neki, és puszilja annak kezét.
De az meg sem hallja, olyan mérhetetlen haraggal próbálja magára felhívni férje figyelmét, hogy csak csapkod tovább, dohog magában és hisztérikusan sír. Majd leakasztja a kocsija kulcsát, és bevágja a csomagot a csomagtartóba, magát az ülésre, és már tolat is kifelé, hátra nem néz, majdnem elüti vele a kamasz fiát.
- Anya kérlek, vigyél magaddal... anya, ne hagyj itt... kiált utána a kétségbeesett fiú, de ő meg sem hallja, csak könyörtelenül hajt a kocsival kifelé. A visszapillantó tükör beleakad a dísz fűz egyik ágába, jól le is hajlítja, a festéket marja le róla, szerencsére a tükör túléli a vehemens mozdulatot. Majd az utcán hirtelen kettesbe teszi a sebességváltót, hármasba, négyesbe, és már megy is, maga sem tudja, merre, valamerre, amerre az orra vezeti. Sem pénze, sem célja, csak menni kell, ha már elkezdte, akkor végig is viszi. Kiér a falu szélén lévő temetőig, ott megáll, ráborul a kocsi kormányára, és úgy zokogja ki magából, elmúlt 46 éve minden kínját, baját, mint aki még soha sem sírt.
- Most hová? - kérdi halkan, de hangosan magától, hiszen tudja, nincs a Földnek olyan sarka, ahol őt várná bármilyen aprócska kis szoba, ahol meghúzhatná magát egy ideig. Vissza kell menni, súgja a higgadó agya, a belsője felülkerekedik, legyűri a nehéz Egóját, és visszafordul, majd sebességbe teszi a kocsit és elindul hazafelé.
Kiszolgáltatott rabszolgasors ez, gondolja, évődik cudarul, de tudja, a drága gyermek már kétségbeesve várja, őt nem hagyhatja cserben, haza gyorsan, mert meggondolatlanul, felelőtlenül cselekedett, ilyet egy normális anya nem tehet. Olyat sem mondhat a férjének, aki mégis csak felápolta őt, mint amilyet mondott, pedig nem is igaz, csak valami megmagyarázhatatlan ördögi erő adta azt a szájába, ami egy férfit a legmélyebben sérthet meg. Attól, mert nem olyan nyali-fali ő, még ilyet nem érdemelt. - Istenem!- gondolja, és már gyorsabbra veszi az utat, csak úgy tapossa a gázt, hogy minél hamarébb magához ölelhesse gyermekét. Ott találja a kapuban, leroskadva, sírva, sem az apja nincsen mellette, sem az anyja. Pedig nem volna szabad ilyet tenni, hiszen ezért a drága gyermek pár évvel ezelőtt jókora pofont kapott, hogy ne ijesztgesse elszökésével a szülőt, akkor most a szülő mit kap érte a gyerekétől? Megérdemelne ő is egy hatalmasat, csak ütné meg a gyerek, csak most az egyszer tenné meg, hiszen mindketten megérdemelnék. Beáll a kapuba, kiugrik a kocsiból, és magához öleli szorosan a földre rogyott gyermekét. Sírnak mind a ketten, és tudják, valami nagyon megváltozott a házban, valami véget ért, mától új pennával íródnak a sorok, mert nagyon sok mindent kell jóvátenni, bepótolni. 
- Ne haragudj rám anya, kérlek, bocsáss meg, rossz voltam, ne hagyj el, tudom, minden miattam van - zokogja a gyerek, és az anya csak akkor döbben rá, mekkora kárt okozott az amúgy is sokat szenvedett gyermek lelkében.
- Buta vagy, nem a te hibád, apád felejtette el már huszadszor is azt a napot, amikor törvényesen is kimondtam az igent neki. Eszébe nem jutna csak egyszer ebben az életben, hogy megköszönje a vele megélt sok-sok évet és kínt. Nem te vagy a hibás, nagyon szeretlek kicsim, kérlek, te bocsáss meg nekem - kérleli a még mindig zokogó gyermeket.
- De anya, én vagyok a hibás, mert nem tudtam a szemedbe nézni, amikor beteg voltál, nagyon aggódtam, és féltem, hogy elbőgöm magamat, azért nem mertem bemenni - kérleli a gyermek, és látszik rajta, hogy végre kijön belőle az éveken át elfojtott fájdalom.
- Tudom, édesem, tudtam akkor is, nem fájt, csak az a fontos, hogy te nyugodj meg, meglátod, minden helyre jön, elmúlik egyszer ez a sok rossz is, és újra boldogok leszünk, mint régen voltunk. Csak ne sírj, kérlek, gyere, menjük be, megbeszéljük az egészet, kérdezz bármit, és ígérem, őszinte leszek, soha többé nem vétek ellened - kérleli az asszony, mert már majdnem meghasad a szíve az aggodalomban. Lassan előjön az ember is a kertből, alaposan kisírt szemekkel, és odasiet, amint észleli a helyzetet, átöleli mindkettőjüket, és sírnak a kapun belül, a földön ölelkezve, akár a gyermekek, amikor elveszik legkedvesebb cumijukat tőlük, és már nem marad számukra semmilyen kapaszkodó, csak meg kell tanulni a durva, könyörtelen oldalát az életnek. 
- Ne tedd ezt velem soha többé - kérleli az asszony, miközben az ember csókolja rohamszerűen asszonyát és gyerekét -, soha többet... soha többet... - ismétli az asszony, és fogadja a becézgetést, már nem is haragszik, csak örül annak, hogy épségben hazatért.
Lassan felállnak, az ember besegíti őket a házba, leroskadnak a konyhaasztal köré, és némán várják, hogy valaki szólaljon végre meg. De senki sem töri meg a csendet, és így jobb is, mert ami most zajlott le a házban, ahhoz kommentár nem szükségeltetik, csak befogadó és békés szív.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Ruder - Jana
#12. 2013. április 16. 05:39
Tökéletes ábrázolása a hétköznapok monotóniájában zajló életünknek.
Van akinek tükör, van akinek nem.
Az azonban vitathatatlan, hogy kiváló érzékkel és írói eszközökkel rendelkezik a szerzője.
Mara
#11. 2013. április 14. 16:23
Drága Ili!
szeretettel olvastalak, és szívből gratulálok: Mara
Eliza Beth
#10. 2011. március 28. 10:47
Az a "valaki" valószínűleg maga szeret nyavalyogni, és nem hallgatja meg senki. Azért ilyen....
előzmény: dezsoili hozzászólása, 2011. március 27. 23:21
dezsoili
#9. 2011. március 27. 23:21
Köszönöm a véleményeteket, akkor mehet a többi hasonló is, féltem ezektől, féltem a nívó miatt. Van, akik úgy vélik nem kellően stílusos, és az emberek nem szeretik a tükröket. Azt mondta valaki az elmúlt héten, neki biza nem állítgassanak tükröt elé még, ha szépen keretezik is be, mert ő olyan írást akar a kortársoktól is, ami szórakoztatja, az élet elég morbid és van csalódása épp elég, nem kíváncsi mások nyavalygására. Köszönöm még egyszer, Jól esik, ha néha megveregetik a vállamat is...
Raa
#8. 2011. március 19. 18:18
A fent látható festmény a te alkotásod? Vagy az Ilona az alján nem a te aláírásod? Egyébként szép festmény!
Raa
#7. 2011. március 19. 18:13
Az embereben a mű eleje és a vége teljesen ellentétes érzéseket ébreszt. Az alkotás felétől az érzések lassan feljönnek pozitívba. A végére már egészen kellemes és felüdítő a történet! Szép!
katuska
#6. 2011. március 19. 17:12
Sok tisztázó beszélgetés kell még egy ilyen vihar után.
Eliza Beth
#5. 2011. március 19. 16:21
Jó! És kész.
Gitka_61
#4. 2011. március 19. 15:06
Eleinte saját magamat, magunkat láttam. Csodálatosan érzékeltetted az érzelmeket, a gyermekért nekem is majd megszakadt a szívem. Átjött, rám ragadt az érzés. Valóban remekül megírt, egyébként hétköznapi történet.
GRATULÁLOK! Szerintem nyerő vagy!!!!!!!!!!!!!!!!!

Gitta
Answer
#3. 2011. március 19. 12:15
Ez egy jellegzetes családi "lenyomat".
Jó írás, gratulálok!
Balage
#2. 2011. március 19. 09:53
Bevallom, az eleje nagyon nem jött be. Féltem tőle, hogy végig veszekedés lesz. Aztán a felétől egyre inkább magával ragadott a történeted. A végére pedig teljesen megszépült. Gratulálok!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek