Pillekönnyű hó (2/2)

Illusztráció: Téli táj ( saját festmény)

 

Alig ér ki az ajtóig, már jön is befelé az udvarba, jó nagy hanggal:
- Pista bácsi? Hát maga? Tán elaludt, vagy rosszul van?
- Elaludtam drága, elaludtam. Ellapátoltam a havat, és picit megrogytam, de itt vagyok már - szól ki restelkedve. Épp fodrásztól jöhet, mert a friss lakk illata megcsapja az öreget, s ez olyan nagy örömmel tölti el, majd kiugrik a szíve a helyéből. Még jól emlékszik erre, hiszen felesége hetente ment fodrászhoz, szépen rendben tartotta a haját egészen az utolsó napjáig.
De szép is volt az ő felesége, valahányszor megérkezett a friss frizurájával. Olyan szépen hordta magát mindig, mégis csak úgy beledobták abba a mostanában divatos, bélelt koporsóba. Olyan furcsán feküdt benne, akár egy papírgalacsin a kosárban. Bezzeg régen, még a ravatalozásnak is megadták a módját. Faforgáccsal jól felemelték a végső fekhelyet, bevetettek neki még egyszer utoljára, és szépen fektették fel, még véletlenül sem süllyesztették bele az örök skatulyába... de csúf is a halál... bizony az, fut végig az agyán, de már nem is gondol többet rá, hiszen a fiatalasszony mesél. Se vége, se hossza mi mindent hallott reggel a faluban. Közben jár a keze, tálalja a gőzölgő töklevest a tányérba.
- Fújj - csúszik ki Pista száján - ezt nem szeretem.
- Olyan nincsen Pista bácsi, ez finom, ilyen cukros embereknek való, mint amilyen maga is... most jut eszembe, bevette már a gyógyszereit?
- Mit tudom én, ott van a skatulya, ellenőrizze le kedves -, s azzal igencsak kelletlenül kezébe veszi a kanalat, leül az asztalka mellé, mely épp középen van, és két személynél többet sehogyan sem engedne maga mellé. Nekilát morogva, kelletlenül, hamarosan meggyőzve magát róla, hogy bizony ezt a fránya ételt csak nem tudná megszeretni ezentúl sem. Azért a tisztesség csak azt kéri, hogy megkóstolja, így eszik is belőle pár falatot, igaz csak a fiatalasszony tukmálása miatt, mert nem szeretné megbántani.
- Ne haragudjon kedves, ebből nekem épp elég volt ennyi mára - s azzal leteszi a kanalat.
- Sebaj, Pista bácsi, itt van a finomabb falatka, csirkepaprikás egy kis rizzsel, rendesek ezek az iskolai konyhán, vigyázzák az öregek egészségét, na meg a gyerekekét is, elpepecselnek a garnírunggal, csak hogy mindenkinek megfeleljen.
- Na, azt már szeretem - mondja, és nekilát a falatozásnak. Gyorsan el is tüntet mindent a tányérjáról, még az ujját is lecuppantja utána.
- Hej, tán még Mariskám sem főzte volna finomabbra - dicséri a fogára való étket. A fiatalasszony jóízűt kacarászik rajta, majd csak úgy a hideg vízben elöblíti a szennyes edényeket.
- Van ott egy kis mosogatószer is - jegyzi meg Pista, mert csak nem tetszik neki a dolog, elvégre abból a csajkából neki holnap is enni kellene még. A nő nem szól, előveszi a mosogató aljából a kis dobozkát. Tudja ő, hogy van olyan is, csak hirtelen előtte elöblítette, magyarázkodik is pár szóval, hogy tehetne fel a bácsi egy kis vizet melegedni a sparheltre mire ő meghozza az ebédet.
- Ott a gáz, egy hete cseréltem ki a palackot, van még benne bőven - válaszolja Pista.
Erre a fiatalasszony gyorsan témát vált, öblíti az edényt a mosóporos szivacs után, borítja le száradni, majd megtörli kezét a kikészített frissen vasalt törlőkendőben.
- Már megint tisztát tetszett elővenni? Nem kellett volna.
- A néhai feleségem is naponta cserélte ezeket a kéztörlőket, nem akarok változtatni magam sem a szokáson - válaszolja. A nőn látszik, hogy picit kényelmetlenül érzi magát, hallgatagabb az átlagnál, majd csak bemegy a szobába, megállapítja, hogy ott ma sem kell takarítania, hiszen az ember mindent rendbe tett, ott semmi dolga.
- Pista bácsi, mondja, mikor jöhetek ablakot pucolni? Mindjárt húsvét, jönnek haza a gyerekei, ideje volna nagytakarítani.
- Ó nem cseléd maga, Isten őrizzen, már megpucoltam én azt a tegnap este. Nem vagyok még tehetetlen, ez is csoda, hogy minden nap elhozza az ebédem, elmosogat, épp elég, üljön le kedves. Egy kávét főzzek?
- Megköszönném -, válaszolja, és már csapja is le magát a hokedlire, amin az imént még a férfi ült ebéd közben. Az is leül vele szemben, és míg a nő a kávéját, ő a szavait issza. Az asszony szája be sem áll, kedvesen cseveg vele, miközben ő majd elolvad, egyre hevesebben ver a szíve. Mit tudják ezek a beképzelt fiatalok, hogy az öregek is lehetnek szerelmesek... Szerelmesek? Ijed meg saját gondolatától Pista. Tán csak nem? Ezt már neki nem volna szabad... Mikor az ő Mariskája még nem is olyan régen hagyta magára?!
Még egy pár mondat, majd felpattan a fiatalasszony, összeszedi a csajkának titulált ételhordót, és már megy is tovább, hiszen várják, ki tudja, hány helyen a délután folyamán. Egyiknél vasalni, másiknál még mosni is kell... meséli, hogy aztán ez így igaz-e, avagy sem, azt Pista nem tudja. Meghallgatja minden nap, ahogyan azt neki elmeséli. Ahogy telik az idő, egyre jobban hiányzik neki ez a fiatal teremtés. Olyan, amikor belép a konyhába, mintha egy tündér foglalná el az ódon, füstös falak helyét, és minden oldala virágba borulna. Hess innen, legyint egy illetlen gondolatára, miközben kikíséri a kedves vendégét.
- Tán légy volna? - kérdi furcsállva az asszony.
- Á dehogy, csak vicceltem - köszörüli meg a torkát.
- Gyanús nekem maga Pista bácsi... ne hívjam ki a doktor urat, rendben van a maga cukra?
- Na, hallja, semmi bajom, csak vicceltem, mondom, hát nem hisz nekem?
S azzal a nő már siet is tovább, Pista hosszasan néz utána a kapuból. Nem megy ki az utcára, csak úgy pipiskedve feltámaszkodik annak félfájára, és amíg láttatni engedi az utca, végigkíséri a ringó farú nőt, egészen az út kanyarulatáig. Majd elcsurran a nyála, de ekkor igencsak vizes ruhaként hat az érces hang a szomszédból.
- Na, mit bámulja maga ezt a fiatal nőt ennyire? Van annak ura... maga vén kujon.
- Elment a maga esze? - förmed rá az őt megszólított öregasszonyra - Látom, maga is csak mustrát tart unalmában...- s azzal sarkon fordul, megszégyenülten iparkodik vissza, be a kis konyhába. Az öregek már nem akarják, hogy háborgassák őket, még akkor sem, ha épp boldogtalanok: mert boldogtalanok ugyan, de hozzá vannak szokva a boldogtalanságukhoz.
Még egy ideig hatása alatt van az iménti jelenetnek, majd gyorsan túlteszi magát az egészen, mert kezdődik a hírek a rádióban. Azt el nem mulasztaná a világ egy kincséért sem. Amióta az eszét tudja, minden délután egykor meghallgatja, mi történt az elmúlt nap a nagyvilágban, épp most ne tenné meg? De azért csak ott motoszkál valami fránya kis huncutság az agyában, hallja is, meg nem is a bemondót, majd ólomsúllyal nehezedik el a szemhéja, elalszik. Rádől az asztalkára, mint minden délután, elvégre már senki sem fogja megszólítani érte.

- Pista bácsi! - kiabál az asszonyka, de valahogyan olyan furcsa érzése támad, mintha minden ugyanúgy lenne, mint a tegnap hagyta. A kapu nyitva, az öreg semerre, most nem várja. Szaporábbra veszi lépteit, igyekszik be a kis konyhába.
- Pista bácsi, megint elaludt? - helytelenkedik vele, látva, hogy az asztalra borulva még mindig alszik az öreg. Ám az most nem válaszol.
- Pista bácsi, meghoztam az ebédjét. Finom bableves, ahogyan maga szereti, füstölt oldalassal - rázná meg. Ekkor érzékeli a megváltoztathatatlant.
Jeges szellő lengi be az aprócska konyhát. A tűz, ki tudja, mikor aludt ki, s az öreg békén alussza álmát, nem nyugtalankodik többé beteg szíve. Csak az ódon óra ingája csapkodja a delet eszement gyorsasággal.

 

 

Első rész...


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Csilla
#11. 2013. március 29. 20:22
Nagyon sok érzelem rejtőzik szívbemarkoló írásodban, kedves Ilike.
Megható Pista bácsinak a felesége utáni vágyakozása, és lám, lám, ő is utánament szépen, csendben, ahogy a cím is prezentálja.........

Én is kívánok áldott húsvéti ünnepeket.
dezsoili
#10. 2013. március 29. 17:27
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastátok. Áldott, békés Húsvátot kívánok!
Juhász Kató
#9. 2013. március 29. 14:24
Gratulálok a képhez, és a szívhez szóló íráshoz, Ilike.
Answer
#8. 2013. március 29. 13:57
Remek írás!
Nagyon élveztem!
Gratulálok!
Mara
#7. 2013. március 29. 13:48
Kedves Ili!
nagyon szépen levezetett elbeszélésedhez szeretettel gratulálok: Mara
Ruder - Jana
#6. 2013. március 29. 12:54
Olvastam és olvastam... idebilincseltél a történethez. A vasaló meg csak vár.. és vár engem...
Rézi
#5. 2013. március 29. 12:12
Úgy a festményed mint az írásod,tetszettek,annak ellenére,hogy a vége megmásíthatatlan...!
Gratulálok mind a két műhöz,Béla-Rézi
Bedő Csaba
#4. 2013. március 29. 10:55
Csak az eltőtem szólókat tudom ismételni. Szép, szomorú írás, de az élet, már csak ilyen.

Gratulálok, minden jót!
Eliza Beth
#3. 2013. március 29. 10:53
Szép, de szomorú történet. Akkor is, ha tudom, ez az élet rendje. No, de legalább nem szenvedett ő sem tovább...
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek