Pillekönnyű hó (1/2)

Illusztráció: Téli táj ( saját festmény)


Pillekönnyű pelyhekben hull a hó. Zúg a reggeli harangszó. Ha nem március vége felé járna az idő, talán még öröm is lenne ez a csodás habos fehérség. Ilyenkor, reggel tájban még nem mocskolják be a járművek. Frissen, fiatalosan áll neki Pista is a lapátolásnak. Mit számít ilyenkor, ki hány éves?! Az öregedő szív is nagyot tud dobbanni e kimondhatatlan szépség láttán.
- ¬Jó reggelt szomszéd! - kiáltja egy testes nő az utcán havat lapátoló sovány szomszédjának.
- Jó reggelt szomszédasszony! -, válaszolja, de fel sem néz, már jól ismeri a hangot, tudja kié, lapátol tovább.
- Miért igyekszik ily nagyon, tán siet valamerre, szomszéd? - kezdeményez az asszony tovább, s már tolat is kifelé kerítésének takarásából az utcára, ahol Pista jó nagyot köpve markába, ismét nekilát a tapadó súlyos, víztől terhelt hideg anyag eltolásának, figyelembe sem véve közeledését.
- Sietnem kell, húsvétra jönnek a gyerekeim, nem tudnak majd beállni a kocsival. Na, hallja! Még ilyen húsvétot... - dohogja, de úgy, hogy fel sem néz, csak dolgozik rendületlenül.
- Nem volna szabad magának ilyen megerőltető munkát végezni. Inkább bízza a fiatalokra, befér már az a kocsi a kapuba, ne erőlködjön ennyit -, utasítgatja féltőn az asszony, de ő ebből mit sem hall meg, hiszen sietni kell, nemsokára újabb áldás jön, legalábbis azt jósolták a reggeli hírekben. Meg amúgy is, nehogy már a gyerekei álljanak neki dolgozni, ha hazaérnek hétvégére. Igaz, addig még el is olvadhat...
Olyan lehetetlen az időjárás, egyre kiszámíthatatlanabbá válik. Még csak kedd van. Jobb a békesség, amit most eltakaríthat, azt nem fogja holnapra halasztani. Addig sem kell hallgatnia ennek a vén károgónak az intelmeit. Ki nem állhatta fiatal korától fogva, most még annyira sem, hogy megözvegyültek mind a ketten. Néha olyan durván udvarolja körül, még a hideg is kirázza tőle. Amúgy is, ha hazaérnek a gyerekei, épp elég lesz a lányának meg a menyének megfőzni, a fiúkon legalább segíthet ő is egy keveset. Amióta a felesége, még karácsonykor visszaadta lelkét a teremtőnek, nem főzött más a konyhában. Szerencsére beindult a szociális gondozás, onnan küldenek neki minden nap ebédet egy jókora farú, szép arcú fiatalasszonnyal, aki magát a gondozójának nevezi. Sokat megnevetteti, látogatja napi rendszerességgel, délben beadja a tele ételhordót, s megvárja, míg kiüríti azt, majd elmossa, és viszi is magával, hogy majd másnap is legyen miben elhozni a finom, meleg ételt.
- Na hallja Pista bácsi, olyan ez, mint az oroszok idejében, ugye? Csajka, csajka hegyin hátán...- s jókorákat kacagnak együtt mindenen. Pista élete értelmet kapott ismét. Újra van kiért felkelni. Még meg is borotválkozik minden reggel, nehogy szőrösen találja a mindig kacagó nő. Néha megméri a vérnyomását meg a cukrát is, afféle ápoló volt valamelyik kórházban, de jöttek a gyerekek katonás sorban egymás után, és kimaradt szegényke a munkából. Bizony, innen faluhelyről nem olyan egyszerű bejárni a városba. A buszokat is egyre ritkázzák, ingázni szinte lehetetlen.
- Halálra vagyunk ítélve itt Pista bácsi - hahotázza bájosan. Az idős embert ez annyira felvillanyozza, elvégre az öregeknek is vannak érzéseik, csak a fiatalok ezt el sem tudják képzelni. Pontosan ez a hibájuk, pedig kellene, mert az ember, amíg él, remél, s amíg reménnyel telt a szíve, dobog az, majd kiver a mellkasából. Most is, mert olyannyira elfáradt a nagy hólapátolásban, majd kiköpi a tüdejét is. Mégsem hagyja abba, végigtolja a járdát, a belső udvaron elegyengeti a váratlan habos puhaságot egészen a tyúkudvarig. Ott aztán megkapaszkodik a kerítésben, mert hirtelen nagyot üt testének ingája - Na, fene! - áll meg azonnal - ez csak nem viccel velem... majd összeszedi magát, és bemegy a konyhába. A tűz még ropog a régi sparheltben, kinyitja félig a tűzszekrény ajtaját, hadd járja át gyorsan a meleg, kifáradt, lehűlt kezeit. Alaposan összedörzsöli előtte, s mikor úgy gondolja, már az is rendben van, ledől arra a keskeny kicsinyke fapriccsre, amit még ő tákolt össze a fia kinőtt heverőjéből hajdanán. Pontosan ilyen célra, ami most is jó szolgálatot tesz neki, ha elfárad. Hát leheveredik rá, csak úgy félig, ahogy annak a hossza megengedi az apró helyiségben. Feje a nagypárnán, teste a heverőn, lábai lógva, de már annyira megszokta ezt a napközbeni pozitúrát, fel sem tűnik neki, hogy nem ez volna a normális módja a pihenésnek.
Az utakon meleg teás palackokkal segítik a bajbajutottakat... hallja hirtelen a rádió hangját, erre aztán gyorsan felugrik. A francba, gondolja, jól elaludtam magamat, mindjárt jön Piroska az ebéddel, és még az ágyat sem vetettem be. Beszalad a szobába, gyorsan elrendezi éjjeli alkalmatosságát, letakarja azzal a terítővel, amit asszonya vásárolt tavaly nyáron a piacon valami külfölditől. Ej, de nagyon kedves neki az a puha takaró, még érzi rajta bársonyos kezének érintését. Olyan édesen húzta végig rajta, amikor megmutatta neki legújabb szerzeményét, majd arcához emelte, és beletúrta a fejét, mintha csak kamasz lány lett volna, és megcsókolta volna az újonnan kapott mézeskalácsszív apró tükrében magát. Ki gondolta volna, hogy karácsonyra feladja. S ilyen gyorsan, ilyen hamar, váratlanul elment. Kutya sors ez, jut eszébe a gyász, térdre esik a takaró előtt, beletúrja ő is az arcát, s mire észbe kap, már ugyanúgy sír, mit sír, zokog, mint minden éjjel azóta is.
Pista! Pista te! Hallja a néhai hangját. Légy férfi! Örülj, hogy nem szenvedtem. S erre igenlően bólint egyet, igazad van kicsim, legalább te nem szenvedtél. Szeme előtt látja a kihűlt testet, ahogyan rátalál karácsony másnapjának reggelén a fürdőkád mellett. Rosszul voltál, és nem szóltál! Akkor is engemet féltettél, ugye? Kezdi minden napos szemrehányását, fejét felemelve, tekintetét a plafonra emelve, mintha látná is azt, akihez épp beszél. Jaj nekem! Alaposan kibabráltál velem! Nekem kellett volna... te nem lennél ilyen magányos, szomszédolnál, vásárolnál, de mi a csudát kezdjen magával egy ilyen vén hóbortos? S erre csak felpattan, hiszen hamarosan itt van a szép fiatal teremtés, mindjárt delet kongatnak, eltelt az idő, s ő még semmivel sincsen készen, amit mára betervezett.
Gyors iramban megy a fürdőszobába, kezet mos, megmossa az arcát is, csak úgy, mint nyolcvan éve minden reggel, hideg vízzel a csapból. Micsoda jó világ is ez, fut át az agyán, hiszen nem olyan régen még a kútból... bizony, félmeztelen mosakodtak a férfiak odakint az udvaron télben-nyárban egyaránt. S mostanra ez is a múlté, akár az ő egész eddigi élete.
Már van bent a házban folyóvíz, nem kell odakint dideregnie. Csak, hogy egyidőben a nagy kényelemmel ő is megváltozott, s hiába van bent az a fránya víz, egyre hidegebbek tűnik, így aztán egyre kisebb felületet maszatol be vele, fáznak a kezei, az arcát már nem bírja végigdörgölni, mert mindahányszor érinti a testét, kirázza a hideg.
Pista te! Hallja a felesége hangját, ott van a meleg víz a sparhelt szélén... már megint butaságot csinálsz, nem vagy te már legény! Ejnye, ejnye, gondolja magában, valóban, míg élt, mindig ott volt egy fazék meleg víz a sparhelt szélén, de bizony azóta se, mert ő erről rendre megfeledkezik. Kimegy hát az apró konyhába, amit valamikor nyárikonyhának szántak, de ahogyan nőtt a család, úgy szorultak ki a főzési munkálatokkal véglegesen.
A fenti konyhából is szoba lett a lányának. A kamrából fürdőszoba, s így maradt ez az aprócska lyuk konyhának, a mellette lévő régi felújított istálló meg kamrának. Ki gondol már erre? Megszokott helyiség, pedig rég volna hely a felköltöztetésre, de már nincsen miért, és elvégre nem is számít ez már senkinek sem. Majd az, aki becsukja mögöttem az ajtót, szokta mondogatni magában, valahányszor bemegy szellőztetni a hatalmas üres házba. Ez nem túl sűrű foglalatossága, de azért hetente egyszer-kétszer csak megteszi. Elvégre nem hagyhatja bedohosodni azt a sok mindent, amit neje összegyűjtött az elmúlt életük során.
Telve a szekrények finom ágyneműkkel, staférung az unokáknak, mondogatta, bár ő maga is tudta, a mai fiataloknak erre már nincsen szükségük. Talán csak valamiféle hiányt pótolt a vásárlással, amit mással nem tudott volna helyettesíteni. Ha már van, majd hasznát veszi valaki... gondolja Pista, és rendre kinyitja az ablakokat sarkig, hadd jöjjön be a friss levegő. Újra, meg újra feltörnek benne az emlékek, minden egyes ilyen alkalom szívbemarkoló zokogással végződik. Hiába, már elmúlt minden... hogyan öregedtem így meg? Nem tud megbékélni ezzel a szörnyű igazságtalansággal sehogyan sem. Hiszen még nem is éltem, elrabolták az éveimet, dohogja magában. Majd legyint egyet, s már megy is kifelé gyorsan az aprócska füstös helyiségbe, aminek belmagassága épp, hogy megengedi a felegyenesedést. Abból nyílik a lakószobája, valamikor az anyja lakta nagyszoba volt az, valami régi mellékhelyiségből alakították át szintén, amikor már növögettek a gyerekek. Kétfoknyi pódium szolgál lépcső gyanánt az ajtó elérésére. Minek ez a nagy ház már nekem? De aztán csak magához tér, mert már húzza is a dél nótáját a szomszédos nagyharang. Ejnye, jól eltoporzékoltam már megint a drága időmet - dohogja, majd iparkodik ki a kapuba, ott szokta várni a cserfes menyecskét, a csajkáival.

 


Folyt. köv... (03.29-től)

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Csilla
#5. 2013. március 28. 20:20
Kedves Ilike!
Kíváncsian várom a folytatást.
Még jó, hogy van a cserfes menyecske, egy kis életet visz szegény Pista bácsi életébe, és különben is "az öregeknek is vannak érzéseik"......:)

A festményed nagyon szép, szinte megszólal :-)
Answer
#4. 2013. március 28. 17:35
Igazán remek írás, különös aktualitása van ebben a télutóban!
A kép is nagyszerű!
Várom a következő részt...
Szeretettel. Answer
Mara
#3. 2013. március 28. 17:29
Nagyon jó témát választottál drága Ili!
Egyetértek Csabával. Festményeidben gyönyörködök először, azután olvasom az írásod.
Remélem ez nem baj.
Szeretettel gratulálok mindkettőhöz: Mara
Bedő Csaba
#2. 2013. március 28. 09:44
Gratulálok a gyönyörű festményhez és várom írásod folytatását. Nagyon irigyellek, hogy így tudsz festeni. Én sehogy se tudok.

Szép napot!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!