Pásztor felhő

Egy időben gyakran látogattunk vidékre a dédiékhez.

Pásztor felhő

Egy időben gyakran látogattunk vidékre a dédiékhez, mivel koros emberek voltak, és mi még minél több időt szerettünk volna velük tölteni. Lányunk, Katinka, ekkor úgy 3-4 éves lehetett, de ő is nagyon élvezte ezeket a vidéki utakat.

Nincs mit csodálkozni ezen, hiszen városi gyerekként ki ne örülne, ha a dédszülei házánál valóságos kis állatkerttel találkozhat, és még jegyet se kell váltania - mint az Állatkertben -ahhoz, hogy megsimogathasson egy kutyát, az újszülött kismacskákat, kézbe vehesse a tojásból kikelt csibét, kacsát. Nézhette, hogyan feji Mama a tehenet, aminek eredménye, a friss tej, az ő kakaójában kötött ki, és igencsak kedvére volt, ha néha az igavonó muraközi hátára is felülhetett, Papa vigyázó szeme mellett, óvó karjai védelmében.

Akkoriban persze más házaknál is tartottak tehenet, a legtöbb helyen lovat is, a baromfi pedig elengedhetetlen kelléke volt a falusi portáknak. Juhot azonban csupán egyetlen háznál lehetett  találni, mégpedig Imre bácsi jóvoltából. A falu legvégén élő öregnek szép kis nyája volt, amit minden nap a településtől jó kilométernyi távolságra kihajtott, napközben ott őrizte, alkonyattájt pedig hazahajtotta az állatokat.

Imre bácsival - kideríthetetlen módon ugyan -, de valamiféle távoli rokonságban is álltunk, így amikor Katinka kitartó unszolására elsétáltunk a nyáj után, szóba elegyedtünk a pásztorral. Imre bácsi éltes, de még nagyon is eleven gondolkodású, friss járású ember volt, aki - amint az hamarosan kiderült - a gyerekek nyelvén is jól értett.

Katinka mellételepedett a nyárfa alá a fűbe, és nagy, elkerekedő szemekkel figyelmesen hallgatta, milyen érdekes dolgokat mesél az öreg. Az elbeszélésekből megtudta, hogy amikor a birkáknak már nagy a szőrmekabátja, akkor bizony le kell vétetni velük, nehogy túlságosan belemelegedjenek. Ezt nyírással szokták megoldani. Azután persze újból kinő a kabátjuk, nem kell őket sajnálni, se félteni, hogy megfáznak a téli zord hidegben. A kisbárány meg, amikor megszületik, szinte azonnal ugrándozni kezd, és már lehet is vele játszani. A birkatej is iható, mert a juhsajt abból készül, biztosan találkozott már vele ő is az üzletekben. Ha pedig egy bárányka mégis elpusztul, mert nem tud egészségesen megszületni, felkerül az égre, és azontúl bárányfelhő formájában futkározik odafenn. Mostanában egy kisbárány se pusztult el - mondta Imre bácsi -, nézd csak meg, tiszta kék az ég, és egyetlen felhő sem takarja a  napocskát. Katinkának nagyon tetszettek ezek a történetek, és fokról-fokra jobban megszerette a mesélőt is.

Egy este meglepődve vettem észre, hogy Katinka nem rakja a párnája alá kedvenc „altató” zsebkendőjét, amit évek óta használt, és semmi pénzért meg nem vált volna a játék mackót ábrázoló, selymes tapintású vászondarabtól.

-          Elvesztetted talán? - kérdeztem. - Ne szomorkodj - tettem hozzá rögtön -, majd veszek helyette másikat, valami hasonlót.

-          Nem vesztettem el, nem vagyok olyan buta, hogy elveszítsem - mondta négyéves lánykám.

-          Hát akkor hová lett?!

-          Odaadtam emlékbe az Imre bácsinak, cserébe a szép történetekért. Most már úgyis megyünk haza, azért adtam neki, hogy mindig nála legyen, és ha előveszi, jussak az eszébe.

Egészen meghatódtam.

Még pár évig lejártunk vidékre, és a program mindig változatlan volt. Katinka, miután szétnézett a dédi udvarán, hogy van-e valami változás az állatbirodalomban, már kérte is,  menjünk, látogassuk meg Imre bácsit.

Egy nyáron azonban, dédi érkezésünk után azonnal félrehívott, és csendesen fülembe súgta a szomorú hírt: az öreg juhpásztor örökre elment. Annyira azért nem is csoda, hiszen már közel járt a kilencvenhez - tette hozzá. Megrendülve, egyben meglepődve hallottam, hiszen olyan életerősnek tűnt, a friss észjárása és a mesélőkedve pedig egészen kivételes volt.

Katinka kivette a sugdolózásból, hogy baj van. Nem titkolhattuk tovább, neki is el kellett mondani, mi történt. Megértette, hiszen már kisiskolás volt, mégis ragaszkodott hozzá, hogy kimenjünk a megszokott helyre, ahol Imre bácsi korábban a nyáját őrizte. Figyelmeztettem, hogy csalódás fogja érni, mert ott már nem talál semmit, mivel az öreg pásztor halála után a birkanyájtól megvált a család. Eladták a juhokat, és már el is szállította őket az új tulajdonos. Imre bácsi fia nem örökölte a birkák szeretetét, vagy csak a városi főmérnöki állása tartotta vissza attól, hogy felvállalja az állattartást.

Az üres rét látványa engem is szíven ütött. Hiányoztak a legelésző öreg birkák, a szép bundájú fiatal állatok, és a közöttük szaladgáló fehérbolyhos kisbárányok.

Katinka nem sírt - egy kisiskolás már nem fakad csak úgy könnyekre -, de láttam, nagyon elgondolkodott valamin. Talán a régi szép napok, a különleges történetek jutottak eszébe. Napsütéses idő volt, enyhe szellő fújdogált, mely néha a nap elé kergette a felhőket. Katinka váratlanul az égre mutatott: anyu, látod azokat a kerek, bolyhos felhőket? Azok az Imre bácsi báránykái. Az meg ott hátul, az a nagyobb felhő, amelyik tereli őket, a pásztor felhő, az az Imre bácsi…

Katinka, nyaranta - ha eszébe jut -, néha még most is figyelmesen tekint fel az égre, hátha meglátja Imre bácsit, amint pásztor felhő képében terelgeti a kisbárányait.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek