Parókásak

Vadász kalandok...


- Nézd Joachim, szállingóznak a hópihék! Kiszakadt az égi dunyha, mégiscsak fehérbe öltözik a Karácsony.
- Szerintem is úgy az igazi... szeretem a barátságos telet! - válaszol a fiatalabb férfi, és közben megigazítja a tüzet a masinában. A sütőben már hangoskodik a kolbász és a hurka. Finom illat telíti a szoba-konyhás vadászházat.
- Tudod, - veszi át a szót az idősebb vadász - okos gondolat volt, hogy töltsük itt az esztendő utolsó hetét. Edit szerette az Ünnepeket... sürgött-forgott, sütött-főzött, közben dudorászott... még mindig fáj, hogy elment... az a részeg autós az oka mindennek! - János a könnyein át figyeli a hóesést, lassan növekednek a fehér pihék. Két éve veszítette el fiatal feleségét, ám a seb nem gyógyul, nem is fog. A férfi második házassága volt. Edittel együtt járták az erdőt, és kutatták a Természet féltett kincseit. Gyönyörű képeket festett...
- Hozok be fát, mert kevés lesz, éjszakára is kell. - Joachim, behúzza maga mögött a nyekergő konyhaajtót - holnap megolajozom -, lassan a fészer felé irányítja lépteit. A falnak támasztott, unatkozó cirokseprőt kezébe veszi, majd ráérősen sepregeti a frissen hullott, fehér lepelt. Tudja jól, hogy most mit érez a barátja... (ő volt az egyik, esküvői tanúja). A fáskamrában előkeresi a fűzfakosarat, és eltűnődve pakolja a fenyő, tölgy, akác fahasábokat. Jánossal takarították be a nyáron. Favágójuk a viharos erejű szél volt. A kidőlt fákat fűrészgéppel, fejszével darabolták, majd föltöltötték a fészert. A közös munka közös beszélgetésekkel jár, ami erősíti a kettőjük - több évtizedes - barátságát.
- De soká maradtál! Nézd, elég krumplit pucoltam a hurka mellé? - a férfi hangja ismét a régi.
- Én nagyon szeretem a hagymás krumplit, káposztával töltött paradicsompaprikával.
- Akkor jó! Mi az, az egész erdőt behoztad? - kérdi nevetve János - mán' azt hittem, hogy egy ordas farkassal akadtál össze!
- Mibű' gondolod, hogy nem tudok elbánni egy farkassal? Már gyerekkoromba is leszakítottam a teddyber maci fülét. Mindig vadász akartam lenni!
- No' erre igyunk egyet drága öcsém! - a poharakba Mátrai Kékfrankos csordul, koccintanak - aztán, láttá-e mán igazi medvét? - az öregvadász valami huncutságra akar ki jutni.
- Azt nem. De' gyönyörű parókásbakot azt igen. Az is nagy ritkaság ám! Fodor Vili lőtte a Falábú réten, amikor alkonyatba hajlott a Nap. Szinte lángba borult a Kántor-hegy mögött az égbolt. - Joachim, nemcsak a vadászatot kedveli, hanem szereti szavakba foglalni a Természet szépségeit. Az ébredő, majd nyugovóra térő madárvilág varázslatos perceit. Az Ünnepekre jelent meg az első könyve. Persze az ő szívében is ott lakozik a bánat. Az asszony a gyerekkel elköltözött... akkor jött ki ide a vadászházhoz, és minden mérgét belekalapálta a szögek fejébe. A munka nyugtatóan hatott rá! Nincs a világon olyan ember, akinek ne fájna valami. Kinek előbb, kinek utóbb. Az életünk, az álmaink, a halálunk különös szövetségre léptek! Születésünk pillanatától tanulunk... ki lassabban, ki gyorsabban. Néha úgy tűnik, hogy tétlenségre vagyunk hagyatva, ám a látszat néha csal. Ezt a vadászok nagyon is jól tudják.
- Most, hogy említed a parókásbakot, nekem is van egy nagyon régi, hosszú történetem. Messze még az esztendő vége, belefér az időnkbe... elmesélem. - János gondolata nagyot fordul, és gyerekes izgalom keríti hatalmába. Örök tanulság maradt számára az a bizonyos vadászat...
- Maradt még tört krumpli és kolbász. Kérsz még egy porciót? - jó szívvel kínálja „portékáját" az ügyeletes szakács.
- Isten ments! Majd szétveti a hasam, annyit ettem! - válaszol nevetve Joachim. A gömbölyödő pocakját simogatja - egy kis vörös azért jól jönne! János a válla fölött visszanéz, fölhúzott szemöldökkel. A mosogatóban az edények diszkurzust folytatnak.
- No' nem az a „vörös" hanem a másik. - ezen a „félreértésen" mindketten jót nevetnek. Odakint fehér csipkés vállkendőt kapott a sötétzöldlevelű fenyves erdő. A rozsdabarna tölgyfalevél bölcsőben ringatóznak a messziről érkezett hópihék. Az erdő kinyitja meséskönyvét, és mesél az állatok titokzatos életéről: "Lábnyomok keresztezik egymást, amott vörösen izzik a hó. Ma este véget ért valakinek az élete... zsákmányával oson a róka, viszi a kotorékba. Hóval töltődik az árok, a szürke sziklák csillogó, fehér palástot öltenek, reggelre új arcát mutatja a tölgyes erdő."
A vadászház ablakaiból sárgás fény világítja meg a rét szélét. Fáradt, magányos muflon kos - olyan, mint egy fekete ördög - közelíti meg a házat. Jól ismeri a benn lakókat...
- Reggel korán kelünk? - kérdi Joachim, közben a kis asztalra készíti a poharakat és egy üveg Egri Pinot Noirt. Egy ferde pillantást vet a kályhára, hiszen ő a tűzmester. Olyan jó meleg ez a kis ház. Tudtak a régiek építkezni. Északi szél ellen a hegy oltalmazza.
- Nem. Holnap is enyém a konyha. Hoztam vadhúsokat gulyásnak, meg amihez kedvünk van. A hólapátolás pedig mindig a fiatalok dolga... - hangzik a felvilágosítás, nyomatékosan hangsúlyozva.
- Rendben! Mára elfogyott a tennivaló, kíváncsian hallgatlak. Javaslom, hogy kezd el a beígért történeted a Parókásbakról... - a férfi elégedetten nyújtózik végig a barna pléddel takart ágyon, és keresztbe teszi a lábát. A karját feje alá helyezi, hogy jól lássa a „mesemondót", nehogy egyetlen szót is elveszítsen! Odakinn pedig egyre sűrűbben esik a hó, nyösszenek a fák ágai.
János a cserépkályha közelébe helyez egy kényelmes - zöldbársonnyal kárpitozott széket, és hozzálát a meséléshez. Élete legkínosabb, legkomikusabb történetét idézi föl az emlékezetében...

Az úgy volt, hogy:
„Valamikor, réges-régen az apámat elkísértem Kálmán bácsiékhoz. A vadászatról, annak teendőiről beszélgettek. Péntek délután egy copfos fruska érkezett haza. Vidám nevetéssel telt meg a családi ház. Márta jött haza Egerből. Ott tanult Közgazdasági Iskolában. Ő egy gondolattal később vett észre, hogy az apám takarásában állok. Ámor nyila egyszerre találta el mindkettőnk szívét! Tudtam, cselekednem kell - kevés volt az idő, hiszen a behívómat már egy hónapja nézegettem! Nagykanizsán szolgáltam le a két évet, a menyasszonyom, Márta, odaküldte a szerelmetes leveleket. Márta hűségesen várt rám, ám a hullámos, barna hajam kezdett hűtlenül elhagyni. Az oltár előtt, vőlegényként alig maradt valami a fejemen. Rettenetesen zavarta a hiúságom! Az asszonyt is zavarhatta, de egy szóval sem említette, csak a legénykori képeim nézegette...
Gondoltam, fölkeresem Dombi Tibi fodrász barátomat, hogy segítsen, ha tud. Rögvest talált megoldást, hiszen nem voltam egyedi eset! Rengetegen járnak ebben a cipőben. Egy úgynevezett TUPE hajpótlást alkalmazott a fejtetőn, a hiányos területen. Gyorsan elsajátítottam a szakszerű kezelését, egy idő után el is feledkeztem a dologról. Márta asszony eleinte somolygott, majd lassan ő is megszokta a változást."

János újratölti a szomjazó poharakat zamatos vörös borral. Kicsit megmozgatja elgémberedett lábait, és fadarabokkal rakodja meg a szunnyadó parazsat. Picike, apró lángok kezdenek táncikálni a száraz tölgyfahasáb oldalán. A fenyőágakat is komótosan rakja a tűzre. Kellemes gyantaillat simogatja körbe a falakat. Az öreg mélyet sóhajtva visszaül az előbbi helyére - nyekken egyet a fotel rúgója a súly alatt - és folytatja a történetét...

- Ezt a nyúlfaroknyi bevezetőt kénytelen voltam elmesélni, hogy megértsed a folytatás drámai hangulatát. Azt hittem akkor, hogy ott helyben az ég rám szakad, vagy a mennykő belém vág, és leáll a szívem, vagy menten megnyílik alattam a föld, de' haladjunk az eseményekkel sorjában!

„Sok-sok esztendő múltán, Zoli barátom vendég-vadászatra invitált. - Isten nyugosztalja - Rettenetesen értette a tréfát. Mindenkit alaposan rászedett, aki az útjába került. Ez alól én sem voltam kivétel! A Vadásztársaság Mókamestere országos hírre tett szert...
Egy májusi nap, kora hajnalban indultunk a Jászságba, őzbak vadászatra. (Magyarország sok vadászterületén feltűnik kisebb-nagyobb állománnyal. Az agancs fejlődésében, kormeghatározásában sok a tévedés, még a tapasztalt vadászok körében is!)

Gyönyörű napkeltében volt részünk. A sötétszürke felhőket szinte kettészakította a narancssárga fény ereje. A madárszülők munkához láttak, ébredő fiókáikat etették. Ám olyan is akadt, aki még a párját nem lelte. „-Kakukk, kakukk, ki lesz a párom?!-„
A lassan haladó fény, a hegytetőkről a völgyek mélyére igyekezett. (A muflonok hűvös helyre húzódtak vissza. Psz, psszi hangokkal jelzik, ha valami gyanúsat észlelnek.)

A hegyek neszét jól ismertem, ám az Alföldön most jártam először. Őzre szólt a meghívásom. A lőállásomat elfoglalva Zoli is mellém fészkelődött. Itt egészen mások a fények, a növények és az illatok. Egészen más hangot vesz a hátára a nyargaló szél. Sokkal több madár köröz a fejünk fölött a csodálatos kék égen, ahol felhővitorlákat bontanak a felhőből született hajók.
Jobb oldalamon egy rekettyés, arra gallyaznak föl a fácánok az esti órákban, ha a reggelt is meg akarják élni. A rókák zsivány népe járőrözik errefelé. Amott szuszog, fujtat, zörög egy - nyugalmában megzavart - sündisznó. A szarkák is forgatják, zörgetik a száraz avart. Ragadozó madarak égi csatát vívnak a fejünk fölött... a zsákmánnyal pörögnek a levegőben... az áldozat sivíkol, hullik a tolla, majd néma csend.
Rengeteg új élményben van részem. Minden érzékszervem dolgozik, tapasztalatokat gyűjt. Amott a távolban a vadkörtefa szomszédságában egy fácánetetőt fedeztem föl. Az őzek örömest járnak rá. Úgy százötven méterre előttem egy vörös foltot látok, amely lassan változtatja a helyét. A bozótostól jobbra halad. Most tökéletesen látom a leendő zsákmányt. Lépésenként jön felém, megáll... levelet csippent, majd ismét lép... hosszan kivár. A levegőbe szagol. A közeli bokor megzörög... óvatosan lépked. Az agancsos fejét fölemeli, mutogatja az ékességét, amellyel már sok csatát megvívott. A remingtonból útnak indul a lövedék, és nyaklövéssel helyben marasztalja az őzbakot.
- Remek lövés volt! Okosan döntöttél. A helyedben én is ezt tettem volna. - Zoli megveregeti a vállam, és gratulál.
- Örülök, hogy nem jöttem hiába, és a vadászszerencse mellém állt! - válaszolom csendesen. A terepjáróba kerül az opálos szemekkel néző bak. A vadászháznál a gyülekezőhelyen nagy a zsibongás, kutyák ugatásával vegyül. Most már ott a Kecskeméti Barackpálinka is a terített asztalokon...
A lőtt vadakat szép terítékre rendezi a házigazda. Rajtam kívül még öt vendégvadász volt hivatalos a családjával. Két olasz, egy német és két francia. Feleségek, nagyobb gyerekek, vadászkísérők... a tűz körül sokan lettünk, azt tudom. A Vadászmester, Harsány Mátyás szót vált Zoli barátommal, - a kezük egy pillanatra összeér, - majd rám nézve elmosolyodik a két férfi. Nagy a sürgés-forgás, mindenki az élményeit meséli a másiknak... mi lett volna, ha... De a HA' sokaknál ott volt.

A Vadászmester, Harsány Mátyás szót kért!
Kedves Vendégek, kedves tagtársak... - az ilyenkor szokásos szöveget mondja egy ideig, majd érdekesre fordul a mondókája:
Három éve nem sikerült a területünkön értékes, különleges parókás bakot lőni. A mai napon az egyik vadásztársunkhoz szegődött a szerencse, és egy hat éves, jó erőben lévő parókás bakot lőtt. Ez az Úr, Zoli barátunk vendégeként érkezett a Mátrából vadászatra. A Vadászmester felém közeledik, majd a kezemet erőteljesen rázogatva gratulál a nem mindennapi trófeához. Semmit nem értek... olyan váratlanul ért a dolog... nem lőttem én semmilyen parókásbakot!
( Kóros sejtburjánzás idézi elő az agancsszárak eltorzulását. Kialakulását a herék sérülése, ill. hiánya okozza. Nem hullatja el, hanem szőr fedi be az agancsszárakat. Ez az elváltozás védtelenné teszi a beteg jószágot a kóbor ebek támadása ellen. A „paróka" súlya, akár egy kilogramm is lehet!)

Mátyás - az arcán széles vigyorral - odavezet az általam lőtt őzbakhoz. Akkor látom, hogy a két agancsszár közé beillesztették a hajpótlásom, amit vadászat közben elveszítettem, és a mögöttem haladó Zoli megtalált. Nem szólt egy mukkot sem. A talált tárgyat szebbre tette. A nagy ötlet akkor született a pihent agyában, amikor bakot lőttem!

Jobb kézzel hirtelen a fejemhez kapok, és érzem a csupasz bőrt... minden tekintet rám szegeződik. Síri csend! Kíváncsian várják a fejleményeket... ebből mi fog kisülni?! A szúnyogok zümmögését is lehet hallani. A kutyák jól lakottan szunyókáznak. Érzem, amint a fejemben növekedik a nyomás. A szégyenérzetem lángba borítja az arcomat. Halántékomon, pattanásig feszül az ér. A fülemben hallom a dübörgő véráramot, lassan elhomályosodik minden a szemem előtt. Valaki erősen megfogja a karom... távolról jönnek a hangok!
Lassan magamhoz térek. A hűvös földön fekszem. Éppen csak fölnyitom a szemem... Zoli halál sápadt arcát látom, fölém hajolva. Ekkor bújt belém a kis ördög... most rajtam a sor! Itt a soha vissza nem térő nagy pillanat, hogy én is megvicceljem a Zoli barátom! Addig nem adtam megnyugtató életjelt, amíg ünnepélyesen meg nem fogadta, hogy: „- Többet ilyen komisz tréfát nem űz másokkal!„
Ekkor tört ki belőlem a nevetés, de úgy, hogy a könnyem is kicsordult! Nagyot fordult a kocka! Ekkor már nem rajtam nevetett a társaság, hanem Zolit szedték ízekre, darabokra. A közös vacsoránál, mindenki boldogan emelte poharát, és ivott a mókamester egészségére. Persze a csípős megjegyzésekkel kiegészítve. Így lőttem én Parókásbakot az Alföldön."
Itt a vége fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!

- Ez tényleg egy nem mindennapi történet volt. Szerencse, hogy nem végzett veled egy szívroham! - mondja Joachim az ágyról fölkelve, és megveregeti János vállát. A fiatalember szeme egy kicsit fényesebben csillogott. Az is lehet, hogy egy könnycseppet törölt le a szeme sarkából?
- Tudod, számomra nagy tanulsággal járt az eset. Soha többet nem tettem vissza a fejemre a hajpótlást, pedig még harminc éves se voltam! Aki igazán szeret, az így is szeret... - és kezével végigsimítja tar fejét. - Mindjárt éjfélt üt a falióra, térjünk szépen nyugovóra! - A meleg pizsamák gazdáikra találnak, és szép álomba szenderülnek.
A cserépkályha kellemesen duruzsolt... talán még mosolygott is....

 

 

 

 

Kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Pataki Glica
#7. 2013. január 2. 10:19
Kedves Csilla én is sok szépet, és jót kívánok Néked!
Mindig egy történetre építem föl a Természet Védelmét, és Bemutatását. Ha nem ezt az utat választom, annak Szakdolgozat a neve....
Örülök, hogy az erdőt, és a vadat láttad!

Szeretettel:Glica
előzmény: Csilla hozzászólása, 2013. január 1. 20:59
Pataki Glica
#6. 2013. január 2. 10:13
Köszönöm, hogy értékes gondolataidat is hozzá tetted a "Parókásak"-hoz.
A híres külföld már a növényekből és az állatokból is kipusztította magát! Félelmetes tarolást végeznek a volt szoc. áll. területén.
A kényelmünket szolgáló autópályák is következménnyel járnak!!! A víz útját állják...
A vágások helyén, esőzést követően hatalmas páraoszlop születik. Túl gyorsan száll föl...és túl gyorsan jön vissza! Az emberek terjeszkedése következményekkel jár...
Szeretettel:Glica
előzmény: Juhász Kató hozzászólása, 2013. január 1. 15:02
Csilla
#5. 2013. január 1. 20:59
Kedves Glica!
Írásodban a 'bakot lőtt' szó szerint és átvitt értelemben is helytálló.
Nagyon szépen szavakba foglaltad a "Természet szépségeit", akárcsak Joachim.
Gratulálok!
Boldog új évet kívánok, szeretettel:
Csilla
Juhász Kató
#4. 2013. január 1. 15:02
Már korán megmutatkozik, kiből lesz vadász, - aki képes leszakítani a teddyber maci fülét. A természet védelmét pici gyermekkorban kellene tanítani.
Szomorú dolog, hogy a magyar gazdagok, és
külföldi vadásztársaik kipusztítják még megmaradt erdeink állatait.
Csatlakozom az előttem szólóhoz, nem szeretem a vadászatot!
Pataki Glica
#3. 2012. december 31. 21:09
Köszönöm, hogy Olvastad, és kedves gondolataiddal kiegészítetted! Ha az őz is lőne, kevesebb vadász élne!!! Jobb a helyismeretük....
Egészségben és szép alkotásokban gazdag új esztendőt kívánok!
Szeretettel:Glica
előzmény: Answer hozzászólása, 2012. december 31. 17:00
Answer
#2. 2012. december 31. 17:00
Eszembe jutott, mi lenne, ha az őzbak is tudna lőni?
Visszalőni...
Akkor vadász barátunk szeme lenne üveges.
A történet jó, de elnézést, nem szeretem a vadászatot.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek