Örökkön- örökké

...történet a szeretetről...




Augusztus vége felé járhatott. Esténként már odaadta stafétáját az ősznek a nyár, és hangos tücsökzene verte fel az erdőt. Kristóf fázósan húzta össze magán a széldzsekit, és Milánra gondolt. Egykori barátságukra. Évekkel ezelőtt, még a gimi elején lettek ők ketten elválaszthatatlanok. Milán éppen akkor érkezett az osztályukba, amikor már a klikkek kialakultak, és új gyerekként Kristóf vette őt a védőszárnyai alá. Barátok voltak. Egészen Emeséig. Mondanátok, nem ér meg egy nő sem egy barátot. Emese megérte. De kezdjük a legelején. Jó egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor a kezdetét vette az események sorozata, amikor is jó barátokból ellenségekké váltak. Innen datálódik az a folyamat, amelynek a végkifejlete az ominózus verekedésbe torkollott, ami örökre megpecsételte a sorsát.
Azt mondják „cherchez la femme” - keresd a nőt! Örök igazság.

Akkor is nyárutó volt, erre Kristóf biztosan emlékszik, mert a napsütés színarannyá változtatta a lány szőke haját, amikor először meglátta Emesét.
Az tény, hogy Milán vette előbb észre. De nem egy pénzérme volt, hanem egy gyönyörű lány. Tiszta tekintetű, angyalarcú, tökéletes alakú. Éppen olyan, amilyennek Kristóf elképzelte A NŐT. Így csupa nagybetűvel.
Szinte természetes volt, hogy Milánnak is tetszett, talán férfi nem élt a Földön, akinek ne tetszett volna. Emese. Egyetlen hosszú pillanatra megállt az idő. Csak nézték egymást.
Talán éppen kosármeccs volt. A suli csapatának ő volt a csapatkapitánya, és biztosra vette, egyedül, és kizárólag ennek köszönheti a népszerűségét a lányok körében. 
Egy kicsit ez zavarta is. Igazi szerelemre vágyott, amiben a „menő” fiú szerepe kissé hátráltatta. Tudta jól, egy napon majd nem fog kosarazni. És azt is tudta, hogy egy napon majd megöregszik. 
Igazi, sírig tartó társra vágyott. De sosem volt igazán szerelmes. A szépségen túl, valamit keresett. Talán meg sem tudta volna fogalmazni, hogy mit. 
Amikor Emesét először megpillantotta, ennek a titokzatos vágynak a szele érte el, az ígérete annak, hogy megtalálta az igazi szerelmet.
Ahogyan a szerelmük bontakozott, úgy mérgesedett el a barátsága Milánnal. A csípős megjegyzések, rosszmájú célzások nem egyszer verekedésig fajultak, hogy aztán az igazgatói megrovás után, ott találták magukat a szőnyeg szélén egy „elbocsájtó szép üzenettel”. Kirúgták mindkettőjüket.

Ekkor beszélték meg, hogy „férfi módjára” találkoznak és megverekszenek az erdőben. Kristófnak az a képtelen ötlete támadt, hogy utána haza sem megy többet, legalább nem kell az anyja szemébe néznie, és szembesíteni azzal a ténnyel, hogy az egyetemi tanulmányaival kapcsolatban végképp összetörte az álmait. Kirúgták.

Eső, és ázott föld szaga volt az erdőnek. A hold megvilágította a tisztást, ahol Kristóf felfedezni vélte Milán sziluettjét. Elsőnek Milán ütött, így Kristóf nem is láthatta a vascsövet a kezében. Elsötétült a szeme előtt a világ. Elveszítette az eszméletét.

Öreg szürke Ford fordult be a Százszorszép utcába. Megállt a borostyánnal benőtt öreg ház előtt. Ahogyan Fanni lepakolta a csomagjait, azonnal a szemébe ötlött az asztalon hagyott cetli, a fia levele.

„Örökre elmentem, szégyent hoztam rátok. Ne keressetek!”

Kristóf

Fanni levegőért kapkodott. Remegő kézzel próbálta hívni a férjét, de mint ő jó előre meg is mondta, tárgyaláson volt, és kikapcsolta a telefonját. A hangposta sípoló hangjától pánikba esett. Sírás tört rá.
-Istenem, mi rosszat tettem, hogy elszökött az egyetlen fiam? Most mit csináljak??? Észre sem vette, hogy hangosan beszél. Szinte rohanva pattant a kocsijába, és a rendőrségre hajtott. Félúton, autóvezetés közben hívta vissza a férje, Gábor.
-Szia Kicsim! Most kapcsoltam be, látom kerestél. Valami fontos? Hallgatlak.
-Kristóf!!!- tört ki az asszonyból a zokogás.
- Búcsúlevelet hagyott a konyhában. Azt írta, örökre elment, ne keressük mert szégyent hozott ránk! Mi történhetett?
-Minden rendben lesz, nyugodj meg drágám! Hol vagy most?
-A rendőrségre tartok!
-Rendben, ott találkozunk.
- Ne! Inkább az iskolába menj! Derítsd ki, mi történt! A rendőrség után odamegyek én is!
-Rendben!

Fanni sejtése, mint mindig, most is tökéletesnek bizonyult. Gábor az igazgatónőtől értesült a rendszeres verekedésekről, és a kicsapás tényéről. 

De az eltűnéséről nem tudott senki semmit.

A telefoncsörgés baljóslatú volt. Fanni lesápadt, amikor felemelte a kagylót.
-Megtaláltuk a fiát asszonyom. Az iratai alapján, Veszprémi Kristóf, 17 éves fiatalember, a személyleírása is megfelel az ön által elmondottaknak. 
A város menti kiserdőben, névtelen bejelentés alapján találtunk rá, eszméletlen állapotban. Súlyos testi sértés alapos gyanúja merült fel, a nyomozást elindítottuk. A jelek arra utalnak, hogy alaposan megverték.
A mentők a Szent István kórház intenzív osztályára vitték. Még mindig eszméletlen. Reméljük a legjobbakat!
- Köszönöm, köszönöm!- sírta Fanni.
-Legyen kedves a kórházba fáradni!
- Igen! Azonnal indulunk!

Gábor vezetett. Ő Fanninál mindig jobban meg tudta őrizni a hidegvérét, felesége pánikhangulata nem ragadt rá.
Amikor odaértek Kristófot éppen akkor tolták a baleseti sebészet műtőjébe. 
A műtőorvos a fejét csóválva tanulmányozta a röntgenfelvételeket. Egyértelműen látszott egy koponyatörés, és egy deréktáji csigolyatörés.
-Hm, verekedés?
A két orvos összenézett.
-A sérülések arra utalnak. A felépülés kétséges, vagy nagyon hosszadalmas. A gerincvelő is sérült. Éppen ennyi idős a fiam. Katasztrófa!
A műtét hosszadalmas és idegőrlő volt. Fanni a kezét tördelte, és Gábor próbálta átölelni, de a zaklatott asszony félresöpörte a kezét. Ólomléptekkel vánszorgott az idő.
-Szívem! Emesét felhívtad már?
-Még nem, máris hívom!

A telefon hosszasan kicsengett. Emese hangja vidám volt. Mit sem sejtett.
-Fanni, de örülök, hogy felhívtál!
-Emese, Kristóf a Szent István kórházban van. Verekedésbe keveredett. Éppen műtik. El tudsz jönni?
-Igen! Persze! Rohanok!

Ekkor nyílott ki a műtő ajtaja. Az ezernyi kérdés, amit Fanni fel akart tenni, csupán eggyé szelídült.
-Fel fog épülni?
-Kérem, fáradjon a szobámba asszonyom. A műtét jól sikerült, de beszélnünk kell.

Az orvosi szobában nem volt semmi rendkívüli, Fannit mégis mellbe csapta a gyógyszerszag.
-Foglaljon helyet asszonyom!
Szinte rázuhant a kanapéra, köszönésféleképpen csak bólintani tudott, és a könnyeivel küszködve csak ennyit tudott kérdezni.
-Van remény?
-Remény az mindig van drága. Pályafutásom alatt számos csodával találkoztam már. 
De a dolgok jelenlegi állása nem valami biztató. Főként a deréktáji sérülés aggaszt. Van rá esély, hogy évek múltán jelentősen javul Kristóf állapota, de a régi soha többé nem lesz. 
Most még a rehabilitációt megelőző állapotában van, és nem fog tudni járni. Ezt az állapotot gyógytornával látványosan lehet javítani. A gerincvelőben sérülés van, szakadás nincs, és ez komoly reményt ad arra, hogy a fia egy napon, ha nem is úgy mint régen, de járni fog. De már most előre szólok, a gyógyulási folyamat nagyon hosszú lesz. Évekig is eltarthat. És rengeteg szeretet, türelem kell hozzá.

Fanni a remény örömével ölelte át Gábort. Türelemnek, és szeretetnek nem voltak híján. Kristóf sápadt arca fájdalomról tanúskodott ugyan, még eszméletlen volt, de Fanni már látni vélte benne a csapatkapitányt, az izmos, és nyúlánk fiút, a büszkeségét.

-Emese, menj be hozzá te, ha magához tér, téged lásson meg elsőnek!
A lány leült Kristóf ágya mellé. A fülébe suttogott.
-Szerelmem, bármi lesz, én mindig itt leszek veled. Szeretlek.
Puszit lehelt a fiú homlokára, gyengéden megsimogatta a szeretett, de meggyötört arcot, és halkan kiment a kórteremből.

Éjfél felé járhatott, amikor Kristóf magához tért. Zavaros emlékek rohanták meg, az erdő illata, egy férfi tagbaszakadt sziluettje, a lendülő vascső, egy ököl, a fájdalom. Semmire nem emlékezett. Csak a sötétségre. Mint most. A szívmonitor idegtépő pittyegése visszarángatta a valóságba. Érezte Emese illatát. Hát itt volt!
Próbált felkelni. Lábra állni. De nem tudott. Történt valami. Újra megpróbálta, de a földre zuhant. 
Az esés zajára berohant egy nővér.
-Úristen fiatalember! Most műtötték, feküdjön vissza!
-Nővér! Mi történt velem?! Nem tudok járni!
-Holnap! A doktort kérdezze!
Kristóf zokogni kezdett.
-Nem tudok járni! Istenem, nem tudok járni! -lassan álomba sírta magát.

Reggel tudta meg, hogy mi történt vele. Azt, hogy eszméletlenül találták meg a kiserdőben, komoly sérülésekkel. És nem fog tudni járni. Talán sohasem. 

Arra gondolt régen, ha mozgássérültet látott, zavartan elfordította a fejét. Soha bele sem gondolt, hogy a másik ember ott a kerekesszékben mit is érezhet. 

Soha bele sem gondolt, hogy ő is járhat így, és kerülhet ugyanabba a kiszolgáltatott helyzetbe. Nem akarta ezt. Férfi létére zokogott. De hát senki nem akarja ezt.

Nyikorgott a kórterem ajtaja, ahogyan nyílott. Fanni zavarát leplezve érkezett egy rozzant kórházi kerekesszékkel. 
Kristófnak fájt még mindene, úgyhogy az ágyról átülni sem volt egyszerű a székbe, de nagy nehézségek árán sikerült valahogyan.
Nem, ezt sohasem fogja elfogadni! Csak ismerős ne lássa!
-Kiviszlek az udvarra. Csodaszép idő van!- próbált mosolyogni Fanni.
És persze, hogy találkoztak ismerőssel!
Egy asszonnyal az utcából, aki a szívén viselte a környékbeli információk áramlását. A személye garancia volt arra, hogy egy órán belül mindenki értesülni fog Kristóf állapotáról.
A kezét az égre emelte és szörnyülködött.
-Szentséges ég! Csakugyan te vagy az Kristóf???!!!

A kerekesszék csikorgott. És amerre mentek, mindenki odanézett. Kristóf sajnálkozást, mi több szánalmat látott a tekintetekben, vagy azt a zavarodott félrenézést, ahogyan régen ő is tette. Igazán pocsékul érezte magát.
-Jobb, ha visszamegyünk! –javasolta anyjának.
Visszaértek a kórterembe, és Fanni térdre borult a tolószék előtt. Fia ölébe hajtotta könnyáztatta arcát, és azt mondta.
-Ugye tudod, hogy te nekem mindig az erős és szépséges nagyfiam maradsz örökre?

Éppen aludt, amikor látogatója érkezett. Egy magas, és lomha fiú. Milán. 
Zavartan topogott, egyik lábáról a másikra állt, és tekintette a tolószékre esett.
-Keresel valakit?- kérdezte Kristóf.
-Eltévesztettem a kórtermet. -mondta Milán és az ajtó felé indult.
Egyértelmű volt, hogy Kristóf semmire sem emlékezik.
De ő igen. És ez volt a büntetése. Tudta, hogy egész életében ezzel kell együtt élnie.

Emese lépett be az ajtón. 
Egy nagy tálca süteményt hozott, de Kristófot most hidegen hagyta minden finomság. 
Csak nézte a lányt. Meg sem érdemelt soha ennyi szépséget.
-Gyönyörű vagy. Megértelek, ha nem jössz többet. Egészséges vagy, fiatal, és a legszebb, akit valaha láttam. Valaki mással még boldog lehetsz.
Emese leült az ágya szélére. Szomorú volt a tekintete, de szerelmes, odaadó, és vigasztaló.
-Tévedsz. Nem lehetek boldog senki mással. TÉGED szeretlek.
Kristóf a lány vállához szorította forró homlokát. Elmondhatatlan szerelmet érzett.
-Csak téged szeretlek Kristóf. Ma, holnap, és holnapután.


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
ariadne
#4. 2015. szeptember 4. 07:20
köszönöm a figyelmedet drága Csilla:))
előzmény: Csilla hozzászólása, 2015. szeptember 3. 20:43
ariadne
#3. 2015. szeptember 4. 07:20
köszönöm a figyelmedet drága Csilla:))
előzmény: Csilla hozzászólása, 2015. szeptember 3. 20:43
Csilla
#2. 2015. szeptember 3. 20:43
Szörnyülködtem, fejemet csóváltam és a könnyeimmel küszködtem olvasás közben.
Megrázó történet, bár hallottam már hasonló tragédiáról, ez most nagyon megérintett.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek