Nyulam-bulam

Már kora őszre járt, ökörnyál lebegett a levegőben

Nyulam-bulam

Már kora őszre járt, legalábbis sűrűn lebegett az ökörnyál a levegőben, ami a készülődő termésérést jelzi a hozzáértő embernek. Ilyenkor illik még egy határszemlét tartani a gazdának, hogyan is áll, milyen kilátásai vannak a termést illetően, hogy aztán megnyugodva térjen haza: most már csak a Jóisten kegyelme kell a bőséges betakarításhoz.
Ez a mentalitás nem állott messze a szüleimtől sem, bár apám a vasúton dolgozott, de a gyökerek a földhöz kötötték őket, konkrét és átvitt értelemben is. A munka mellett kukoricát kapáltak, egy-két holdat, harmadában. Ebből lett annyi takarmány, hogy egy disznót meg lehetett hízlalni, a baromfinak is volt eleség bőven, és ha sokat kapáltak és jó volt a termés, még eladásra is jutott belőle. Szorgalmas, de iskolázatlan emberek lévén csak így tudtak valami plusz bevételhez hozzájutni a tanyai környezetben.
Ilyen határszemlén vettünk részt egyik alkalommal, amikor még lehetett tejes kukoricát találni a fattyaknál. Némelyik még hajazott, de már főzni való is akadt közöttük. Ezeket leszedve, egy fazékra valót sikerült ilyen alkalmakkor összegyűjteni.
A szüleim közben beszélgettek, tervezgettek, mi pedig, mint valami kiskutyák ide-oda szaladgáltunk a kora őszi napsütésben. Három holdat sikerült megkapálniuk azon a nyáron: rengeteg izzadságos munkával. Hogy jó termés ígérkezett, volt mit tervezni: mert igaz, hogy csak harmadát kapták meg a termésnek, így is komoly mennyiséggel lehetett számolni.
Ahogy mentünk a kukoricatáblában előre, úgy szaporodott a fattyas kukorica főzni való, tejes csemegéje is. Egy tökbokor előtt azonban - mert köztes növénynek azt is vetettek a kukorica közé - váratlanul megálltak a szüleim, és apám hirtelen elvágódott. Egy pillanatra nagyon megijedtünk, azt hittem, hogy tán' meghalt az apám! De tüstént elkezdett mozogni, és nagyon furcsa felállással tápászkodott fel a földről. A kezében valami sötét gombolyag volt, amiről ijedtünkben el sem tudtuk képzelni, hogy micsoda.
- Na, gyerekek, fogtam egy kisnyulat, mi legyen vele?
A nagy ijedtséget azonmód valami kimondhatatlan öröm, ujjongás váltotta fel. A testvéremmel felváltva kértük el a kisnyulat, és nem győztük simogatni, dédelgetni. Azért óvatosan kellett kezelni a kis állatot, mert a körmeivel nagyokat tudott karmolni, s mivel riadt volt szegény, nem úsztuk meg karmolás nélkül a hazafelé vezető utat. Mégis, azon veszekedtünk a testvéremmel, hogy melyikünk vigye a tejes kukoricás szatyrot, és melyikünk a kisnyulat.
Otthon aztán apám kérte magához a kisnyulat, hogy tüzetesebben szemrevételezze, majd azt mondta:
- Tej kell ennek még, óvatosan bánjatok vele!
Anyám máris előkerítette valahonnan a nem is olyan rég használt cumisüvegeinket. Egy kicsit bővített a lyukon, aztán tejjel töltötte meg az üveget, és először ő próbálta megetetni a kis állatot. Valahogy megérezhette a nyulacska a jó szándékot, no meg alaposan ki is éhezhetett már, mert nagy örömünkre, elfogadta az üvegből kínált eledelt. Aztán nagy igyekezettel helyet készítettünk neki a konyhában, ideiglenesen, rongyokat felhasználva, és ládákkal elkerítve. Máris kész volt a nyúlszállás! Mi persze simogattuk még egy darabig, és szegény állat tűrte a szeretgetést, mi mást tehetett volna.
Közben megfőtt a tejes kukorica is. Nem voltak nagy csövek, de az igen szép, kifejlett szemekből valósággal folyt a finom, édes kukoricalé. A jóízű csemege után következett a lábmosás, amit rettentően utáltam, de anyám ott állt mellettem és figyelte, hogy rendesen végzem-e a csutakolást. Aztán nyomás aludni!
Gondolatban persze a nyulacskát is magammal vittem, és biztosan vele is álmodtam, csak erre már nem emlékszem.
Így telt az idő, miközben apám arra alkalmas deszkából egy nyúlketrecet készített. Talán inkább egy tyúkólra hasonlított, de arra jó volt, hogy a nyulacska lassan megszokja az új életformáját; és táplálékként a sárgarépát, meg a száraz élelmet is, széna formájában. Bőségesen állt a táplálék a szája előtt, állandóan azt figyeltem, nem szenved-e hiányt valamiből a nyulam. Most már csak a szememmel tudtam simogatni, mert a ketrecbe azért mégsem másztam be. Az élelmet nagy szorgalommal szállítottam neki. Főleg káposztafélék, sárgarépa volt bőségesen. Addig, míg le nem szedte anyám a kiskertből a termést, bőven volt utánpótlás.
Fejlődött is a nyúl, szemlátomást nekilendült a növekedésnek. Már lassan akkora lett, mint egy igazán kifejlett vadnyúl, aminek a méretéről a szomszéd vadász által leterített példányok alapján volt fogalmam. Nagy ritkán mi is kaptunk azokból, ha bőséges volt a zsákmány. Anyám igencsak értett az elkészítéséhez. Bár nem cifrázta: vagy paprikást főzött belőle, vagy megsütötte.
Úgy karácsony tájt, egyszer már szóba is került a nyulam-bulam levágása, de a kérlelésre, hogy még hadd nőjön, végül meghosszabbodott az élete. Apám mondta ki a végső szót: ennek még növekedni kell!
Így aztán megmenekült a nyulacska, ami már nem is volt olyan kis nyúl. Jókora vadnyúl fejlődött belőle, de igazán nem volt vad: tűrte a simogatást, ha a kezünk ügyébe került, és barátságos volt, és egyáltalán nem ijedős.
A telet átvészelte simán. Egyrészt annyi széna volt az odújában mindig, hogy kényelmesen befészkelhette magát, és nem fázott, másrészt az ennivaló is kedvére való mennyiségben állt mindig a rendelkezésére. Káposztatorzsa bőségesen volt a földeken, ezeket összegyűjtve, néha egész zsákra való akadt. A nyúl pedig csak evett, evett, valósággal tömte magát!
A tél is elmúlt, már tavasz volt, és a Húsvét ünnepére volt kitűzve a nyúl halála. Először tiltakoztunk, de aztán kénytelenek voltunk belátni: nem tarthatjuk örökké ezt az állatot. Most van abban a korban és testi állapotban, hogy kitűnő nyúlpaprikást tud belőle készíteni az anyukánk.
Apám annak rendje és módja szerint le is vágta, és a bundáját a szomszéd vadásznak adta. Nagyszerű lett a paprikás, az egész húsvéti ünnepek alatt ettük a sok húst, majd kipukkadtunk tőle. Apám elbontotta a ketrecet, és a nyúl lassacskán feledésbe merült.
A következő tél hamar beköszöntött, és amikor a vadász szomszéd egyszer nálunk járt, a kezem ügyébe került a kucsmája. Ahogy feltettem a fogasra, a szőrme tapintása nagyon ismerősnek tűnt. Hát persze, a nyulam-bulam bundájából készült, amint azt a vadász meg is erősítette.

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
bodójános
#6. 2014. február 13. 09:08
Bocsánat, köszönöm szépen!
bodójános
#5. 2014. február 13. 09:04
Köszön szépen, Kedves Ágnes!
agnes-senga
#4. 2014. február 12. 15:19
A nyúl sorsa beteljesedett. Jó írás és érdeklődéssel olvastalak.
szeretettel agnes
bodójános
#3. 2014. február 12. 06:31
Köszönöm szépen, Kedves Mara!
Mara
#2. 2014. február 11. 20:11
Szeredtettel olvastalak: Mara
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek