NÉPEK MESÉI - TÖRTÉNET A VÍZRŐL, A TŰZRŐL, A BANÁNRÓL ÉS AZ ISTENRŐLPÁRVIADAL A JÉGKIRÁLLYAL

Hiyatgau nem vadászott soha azelőtt, mégis alighogy az erdőbe ért, máris lelőtt egy pompás őzet.

 


Réges-régen élt egy bölcs vénember; ennek a vénnek volt egy jó eszű, ügyes unokája.

A fiú gyorsabban futott mindenkinél, ezért az öregember Hiyatgaunak, Fürgének nevezte.

Egy szép napon így szólt hozzá:

- Elég nagy vagy már, hogy őzre vadászhass. Menj hát, és ejts el egyet, én pedig majd megtanítlak, hogyan kell a bőrét kicserezni.

Hiyatgau nem vadászott soha azelőtt, mégis alighogy az erdőbe ért, máris lelőtt egy pompás őzet. A bükkfa hajlékony vesszőiből kötelet font, rákötötte a vad nyakára, és hazavonszolta.

Az öreg fogott egy kis kovakő kést, és megnyúzta az őzet. A bőr belső oldalán azonban hús- és zsírréteg maradt, s hogy ezt eltávolítsa, hársfakarót vert jó mélyen a földbe, kiálló részét ékszerűre faragta, ezen vakarta aztán tisztára a bőrt.

Mikor elvégezte a munkát, hívta Hiyatgaut:

- Borítsd csak a válladra ezt a bőrt, elég lesz-e egy ingre!

Hiyatgau a vállára terítette a bőrt.

- Nem, nem elég - szólt a vén -, még egy őzet kell ejtened.

Hiyatgau hozott még egy őzet, ennek a kikészített bőre az előzőével együtt már elegendő volt egy ingre.

Az öreg azonban nem nyugodott.

- Ez a két bőr elég lesz neked egy ingre, de nincsenek lábszárvédőid. El kell még egy őzet ejtened.

Hiyatgau hazavonszolta a harmadik őzet is, ez nagyobb volt, mint az előző kettő. Az öreg kikészítette a bőrt, és kiszabta a lábszárvédőket.

- Kevés a szőrme ezen a bőrön két lábszárvédőhöz, még egy őzet el kell ejtened, azonkívül egy pár mokasszinra is szükséged lenne, az idő hamarost hidegre fordul.

Hiyatgau újra vadászni indult, talált is három őzet, mindegyik kisebb volt annál, amit utoljára ejtett.

„Ezek nem lesznek jók - gondolta -, nagyapának legalább akkorára van szüksége, mint a legutóbbi őzem volt."

Nem is vették észre az őzek, mert Hiyatgau óvatosan továbblopózott az erdőben, és addig keresett-kutatott, míg végre sikerült is elejtenie egy jókorát. Hazavonszolta. Az öreg kiké­szí­tette a bőrt. A két állat nyakbőréből szabta ki a mokasszint úgy; hogy a szőrmét befelé fordí­totta, a bőr többi részéből lett a lábszárvédő, ezek szőrmével kifelé készültek. A vénember gondolkozott, vajon ne füstölje-e föl a bőrt, de aztán úgy döntött, nem tanácsos, mert az őzek megéreznék a szagát, mikor Hiyatgau vadászik.

Így hát bőr volt már elegendő, de nem volt mivel megvarrni.

- Menj, és ejts el nekem egy egyéves őzet, melynek csak most ütköznek a szarvai - szólt a fiúhoz.

Hiyatgau napokon át járta az erdőt, míg végre talált egy egyéves őzet, lelőtte és hazavonszolta. Ennek a bőrével másként bánt az öreg, mint a többivel, mert most fonalra volt szüksége. Lekaparta a szőrzetet a bőrről, aztán faabroncsok segítségével kifeszítette; mikor megszáradt, megparancsolta az unokájának, hogy tegye a hársfa nyújtótőkére, és vágja föl folyamatos spirál alakban a külső szélénél kezdve.

Hiyatgaunak jó szeme volt és erős keze, sikerült is a kifeszített bőrből hosszú, vékony szíjat hasítania. Az öreg aztán két kő között húzogatva megpuhította, és félrerakta, hogy ha szükség lesz rá, kéznél legyen.

- Jól van, jól - mondta -, de még mindig nincs árunk. Menj, és hozz egy hikoribotot.

Hiyatgau szerzett egy jó botot, a vénember megvékonyította és meghegyezte.

- Amíg megvarrom neked ezeket a bőröket - szólt -, menj, és ejts el egy medvét. Szükséged lesz takaróra, ha beköszönt a hideg.

Talált is a fiú egy medvét, rálőtt, de az íja olyan gyöngécske volt, hogy a nyílvessző be sem hatolt az állat bőrébe. Két másik medvére is rálőtt hasonló eredménnyel. Hazament hát, és így szólt az öreghez:

- Három medvére lőttem rá, de az íjam gyönge, a nyílvesszők nem hatoltak be az állat bőrébe. Csinálj nekem erősebb íjat.

Nem sokkal ezelőtt a vénember egy szél csavarta, kiszáradt hikorifát talált, félretett belőle néhány hosszabb ágat, de arra is gondja volt, hogy az értékes fa tönkre ne menjen, belemerí­tette hát a folyóba. Most megszárította a fát, az egyik darabból íjat formált, húrt is szerelt rá, melyet az őz hátsó inaiból font. A fa többi részéből vesszőket faragott, a fejüket elég súlyosra csinálta, hogy ne kelljen tollakat is használnia, aztán megkeményítette a hegyüket a tűzben.

- No, itt van az íjad meg a nyílvesszőid - szólt a fiúhoz. - Ha medvére lősz, célozz csak mindig a vállára, ott a legvékonyabb a bőr.

Hiyatgau nagyon boldog volt az új íjával, s már rohant is az erdőbe. Nem is kellett messze mennie, mikor egy hatalmas medvére bukkant, sokkal nagyobb volt, mint az előző három. Nyílvesszője éppen vállon találta az állatot, s majdnem tövig belefúródott. A medve meg szaladt néhány lépést, aztán felbukfencezett. Hiyatgau bükkfavesszőkből kötelet font, hogy hazavonszolja a zsákmányt, de a medve teteme olyan nehéz volt, hogy unos-untalan meg kellett pihennie.

Beesteledett, mire a kunyhóhoz ért.

Nagyapa megnyúzta a medvét, a hús javát pedig félretette, hogy megsüssék, a többit megszárí­totta. A hájat megöntözte olajjal, megolvasztva az állat hólyagjában fölakasztotta, hogy be­sűrű­södjék. Befejezte az inget, a lábszárvédőket, a mokasszint, a medvebőrt pedig kicserzette, úgyhogy pompás téli takaró lett belöle.

- Van most már jó meleg ruhád - mondta -, jöhet a hideg. De még fát is kell behordanod, mert az éjszaka azt álmodtam, hogy jön a Jégkirály.

- Ki az a Jégkirály? - kérdezte Hiyatgau dühösen. - Jobb lesz, ha nem zaklat bennünket, mert megölöm!

- Pszt! Ne beszélj ilyeneket, még meg találja hallani! Jaj, jaj! Hiszen mégiscsak kimondtad, most már szembe kell nézned vele. Menj csak, és ejts el még néhány medvét.

Hiyatgaut nem hagyta cserben a szerencséje, naponta elejtett egy-egy medvét vagy őzet, úgyhogy az öreg nyáron át egyebet se tett, csak bőrt cserzett, húst szárított, zsírt olvasztott.

Őszre fordult, s a vénember ismét így szólt:

- Jön a Jégkirály. Menj csak, és ejts el néhány mosómedvét, nagyon jó húsban vannak ilyentájt.

Hiyatgau persze nem értette a dolgot. Azt hitte, a Jégkirály valami közönséges halandó, akit éppúgy megölhet, ahogy megölte a vadakat, és csodálkozott, hogy a nagyapja miért olyan nyugtalan. De azért csak elment, és elejtett jó néhány mosómedvét.

- Jön a Jégkirály - szólt az öreg újra. - Menj, és gyűjts görcsös fenyőtuskókat, száraz hikori­ágakat.

Hiyatgau két nagy halom tüzelőfát hordott össze, egyet a kunyhó előtt, a másikat bent a kunyhóban rakták föl.

- Jön a Jégkirály. Gyűjts jó csomó hársfaháncsot.

Az öreg útmutatásai szerint Hiyatgau fáklyákat készített a hársfa háncsából, de olyan sok háncsot sikerült fölhalmoznia, hogy nagyapja így szólt:

- No, azt hiszem, ennyire nem is lesz szükség.

- Jobb, ha bőviben vagyunk - felelte a fiú.

Néhány nap múlva így szólt Hiyatgau:

- Azt álmodtam az éjszaka, hogy egy ember jött, és azt mondta, találkozzunk itt meg itt az erdőben.

- Számítottam rá - felelte az öreg -, a Jégkirály volt! Vedd fel az ingedet, a lábszárvédődet, ha elmész.

Hiyatgau felöltözött, és elsietett arra a helyre. Valaki már várt ott rá... Valaki, aki ember formájú volt, de mégis, mintha jégből lett volna...

- Mondtad-e, hogy megölöd a Jégkirályt? - kérdezte Hiyatgautól.

- Igen, mondtam!

- Nos, itt vagyok! Vívjunk meg!

Hiyatgau tétovázott.

- Engedj egy kis időt, hogy felkészülhessek. Állapodjunk meg a párviadal napjában.

- Rendben van, egy hónap múlva megverekszünk. Egy hónap múlva, tehát a Kettős Hideg hónapjában.

Elváltak. Hiyatgau hazatért a kunyhóba, elmondta, mi történt. Az öreg zavarban volt, mert sohasem hallotta még, hogy januárt a Kettős Hideg hónapjának is nevezik.

- Óvtalak ettől, de te meggondolatlanul fenyegetőztél. Magad szerezted magadnak a bajt. Most aztán állj helyt, ha tudsz. Azt hiszem, jó lesz, ha kijavítjuk a kunyhót. Könnyen megölhet bennünket, hiszen azt sem tudjuk pontosan, melyik napon érkezik.

A kunyhót medvebőrökkel bélelték ki, aztán csak várták a Jégkirály érkezését.

Egy reggel alig égett a tűz, csak pislákolt, füstölt, pattogott. A vénember rémülten odaugrott, Hiyatgau pedig levett egy mosómedvezsírral telt hólyagot, és ráloccsantotta a tűzre. A láng újra föléledt.

Mindketten leültek a tűz mellé.

Belépett a Jégkirály. Mozdulatlanul megállt az ajtóban.

Jeges hideg söpört végig a kunyhón, a tűz ismét lelohadt. Hiyatgau újra zsírral kezdte locsol­gatni. Mikor föllángolt, a fiú meggyújtott egy hársfa fáklyát, és odatartotta a Jégkirály testé­hez. A fáklya sistergett, és füstölve kialudt.

A fiú fenyőtüskéket rakott a tűzre. Mosómedvezsírral élesztette a tüzet. Egy medvehájjal teli lábast tett a tűzbe. A háj lassan fölolvadt, a fiú a forró zsírt egy hosszú nyelű fakanállal kezdte a Jégkirály mozdulatlan testére locsolni. A zsír ráfagyott a jégtestre. Hiyatgau fáklyával igye­ke­zett a fagyott zsírt fölolvasztani és meggyújtani.

A fiú álló napon át küzdött, sőt még késő éjszaka is egyre támadott.

A Jégkirály lassan-lassan soványodott, fogyott, végül teljesen elsorvadt.

Reggelre kelve már csak akkora volt, mint egy kisgyerek. Végül is megadta magát.

- Legyőztél - mondta -, de teljesen nem pusztíthatsz el. Ezután majd csak a füledet és a lábujjai­dat csipkedem.

Eltűnt.

A kunyhóban a jeges hideg helyét kellemes meleg foglalta el. A vénember fölállt, és így szólt unokájához:

- Nagy szerencse, hogy legyőzted a Jégkirályt!

Hiyatgau vadászni indult, mert a hideg engedett, kitavaszodott újra.

Talán most is vadászik még. Ki tudja?

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek