NÉPEK MESÉI - A SASFÉRJ MEG A BÁLNAFÉRJ

Az egyik lány magasra emelte a könnyű sascsontot, mintha próbálná, hogyan repül a levegőben.

 

Két fiatal lány játszadozott egyszer a tengerparton. A víz mentén szétszórt csontokat találtak, s a nedves fövenybe alakokat rajzoltak velük. Fiatal vadászok, harcosok alakjait. A csontok egy része sas csontja volt, a másik része pedig bálnacsont. Fehérek voltak, ragyogó tiszták, hosszan-hosszan mosta őket a víz.

Az egyik lány magasra emelte a könnyű sascsontot, mintha próbálná, hogyan repül a levegő­ben. Maga sem értette, mért, egyszerre csak azt mondta:

- Szeretnék a sas felesége lenni!

- Te már választottál - nevette el magát a másik lány, aki a bálnacsonttal rajzolgatott. - Én inkább a bálnához mennék feleségül!

Még idejük sem volt elkomolyodni, egyszerre csak szárnysuhogást hallottak, s egy sas állt meg a levegőben a fejük felett. Hirtelen lecsapott a lányra, aki a sashoz akart feleségül menni, felragadta a magasba, s eltűnt vele.

Még abban a szempillantásban kidugta fejét a tengerből egy bálna, hatalmas vízsugarat lövellt a levegőbe, s már magával is vitte a másik lányt, le a tenger mélyére. A parton csak annyit időzött, míg be nem tapasztotta a lány szemét és fülét, hogy a víz ne árthasson neki.

A sas a tengerből kinyúló meredek szikla legtetejére vitte menyasszonyát, megközelíthetetlen fészkébe, és kis madarakat hozott neki eleségül. Szorgalmas férj volt, hordta egyre-másra a kis madarakat. A lány egy rossz szót sem szólhatott ellene. Pedig fogoly volt. Ezért aztán a mada­rak inas szárnyát eldugta a sziklák közé, s amikor már nagy halom gyűlt egybe, hosszú-hosszú kötelet font belőlük. Amikor a sas nem láthatta, ki is próbálta, elég hosszú-e, leér-e a tenger színéig. Aztán várt és várt - volt ideje a fészekben -, és naphosszat csak a tengert nézte.

Végre-végre egy nap, amikor a férje éppen nem volt otthon, a szirt közelében megpillantott egy kajakot. Sebesen leereszkedett hát a kötélen, s a kajakban ülő vadásznak odakiáltott, hogy jöjjön érte, és mentse meg.

Így került vissza a szüleihez.

Csakhogy a sasférj nem tudott belenyugodni, hogy a felesége elhagyta. Egész álló nap ott körözött az eszkimó falu fölött, leste az asszonyt, és hangos szóval követelte vissza.

Végre az egyik eszkimó férfi felkiáltott hozzá:

- Ha be akarod bizonyítani, hogy csakugyan innen házasodtál, szállj egyenesen a feleséged háza fölé.

A sas gyanútlanul hallgatott a szóra, odaszállt a ház fölé, s alacsonyan körözött felette. Több se kellett, a falu legjobb vadásza fogta a nyilát, s lelőtte. Oda hullott le a magasból a meny­asszo­nya lába elé. Később a kutyák kivonszolták tetemét a tengerpartra. Csontjai ott fehér­lettek a fövenyen.

A másik lányt a bálna a tenger fenekén egy hatalmas kőhöz kötözte. Jóltartotta hallal, vigyá­zott rá.

Volt ennek a lánynak két fivére, fortélyos, erős harcosok. Nem nyugodtak bele sehogyan sem a dologba, elhatározták, hogy ha törik, ha szakad, megmentik a húgukat. Csakhogy ehhez hajó kellett, gyorsan járó hajó, olyan gyors, mint a madarak röpte. Építettek is egyet nyomban.

Az új hajó szelte is a vizet sebesen, mint a madár a levegőt, mégsem voltak vele megelégedve. Nekik még sebesebb kellett, hogy a bálnától meg tudjanak menekülni.

Nem sajnálták a munkát, a fáradságot. Csak amikor a harmadik hajót is elkészítették, érezték azt, hogy ez talán jó lesz. Kipróbálták, hogy vajon a tengeren utol tudják-e vele érni a repülő sirályt. Látták, hogy nemcsak utolérik, de még el is hagyják. Így végre elindultak a húguk meg­mentésére.

A lány odalenn a tengerfenéken éppen felpillantott, amikor fivérei a gyors hajón fölébe értek. „Most vagy soha" - gondolta, és olyan vadul hányta-vetette magát, hogy elszakította a kötelet, amely fogva tartotta. A kötél maradékát sebtében rácsavarta még a tengermélyi kőre, majd egyetlen mozdulattal feldobta magát a víz felszínére. De akkor már jött is a bálnaférj. Nem talált mást, mint a követ és a köréje csavart köteléket. Feldobta magát ő is a felszínre, látta a sirálynál is sebesebb hajót, és nyomban utána eredt. Hasította a vizet a hatalmas bálna, hasí­totta a menekülő hajó. Szinte repültek mind a ketten. Csakhogy a bálna sebesebben úszott most, mint ahogy a sirály repül. Hiábavaló volt minden igyekezet, utolérte a hajót. Akkor a lány lekapta magáról a felsőruháját, és belevetette a vízbe. A bálna megtorpant, utánakapott a ruhának, s így a menekülők egy kis lélegzethez jutottak. De a bálna ismét a nyomukban volt. Amikor újra elérte őket, a lány most már a szoknyáját vetette oda neki. A bálna megint meg­torpant, de csak egy pillanat volt az egész. Harmadízben a lány - nem volt mit tenni - most már az ingét vetette elébe. Utánakapott ennek is a bálna, de ők abban a szempillantásban már szerencsésen ki is kötöttek.

Az óriás szörnyeteg, amikor látta, hogy megmenekültek, eszét vesztette haragjában. Kidobta magát a partra, és iszonyú csapásokkal paskolta a homokot. Nem is tudott többé a vízbe visszamenni. Így azután a falu lakói szigonyaikkal rárohantak, megölték és feldarabolták. Belőle sem maradt több, mint a sasból: sok-sok fehér, vízmosta csont. Szétszórva, egymással elkeveredve ott fehérlenek ma is a nedves homokon.

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Bársony szív