Nagyapó Meséskönyve: Az okos hangyák

Nagyon megörültem hát, mikor egy délután azt vettem észre, hogy az asztalom alatt hangyák járnak-kelnek

 

Szoba rabjává tett egyszer jó két hónapra a törött lábam. Mikor végre kikelhettem az ágyból, még mindig nem volt szabad a ház elé se mennem. Ha el tudtam vánszorogni egyik széktől a másikig, az már nagy dolog számba ment. Nagyon szomorú napokat éltem. Idegen országban ért a baj; nem volt egy résztvevő lélek, a ki ellátogasson hozzám.

Pedig nem is volt olyan rossz dolgom. Tiszta fehérre meszelt, barátságos kis szobában laktam és ablakom előtt akáczfák virágos lombjai bólingattak. Az unalom se igen bántott, mert min­dig tanultam, olvasgattam és ha belefáradtam, hát elővettem a fúró-faragó szerszámaimat és készítettem szivaros ládák deszkájából mindenféle csinos holmikat: ládikákat, óratartókat és képkereteket. Csak az esett nehezemre, hogy mindig egyedül vagyok; a fecskék ugyan el­rö­pül­tek ablakom előtt, be is néztek az ablakon, de nem sokat törődtek velem, mert a fészekben váró éhes fiaiknak fogdostak bogarakat s ezzel a vadászattal tölt el egész napjuk.

Nagyon megörültem hát, mikor egy délután azt vettem észre, hogy az asztalom alatt hangyák járnak-kelnek. Nem tudom, micsoda repedésen át férkőzhettek be; elég az hozzá, hogy ott futkároztak a földön és a falon, mintha keresnének valamit. Elmulatoztam a nézésén: hogyan tesznek-vesznek. De csakhamar látni kezdtem, hogy kár örülni ezeknek a kis fekete vendé­geknek, mert rájuk illik a közmondás: adj a tótnak szállást, kiver a házadból. Az én hangyáim ugyanis olyan számosan kezdtek kifelé tódulni a fal réséből, hogy nemsokára igazi fekete sereg lett belőlük és az asztal alatt ellepték az egész földet. «Ho-hó, pajtások», gondoltam magamban, «nem úgy verik a czigányt! Hogy alszom én ma éjjel ebben a kis szobában, ha ti elfoglaljátok?»

Már épen söprűhöz akartam nyúlni, mikor azt látom, hogy egy csomó hangya, vagy harmincz-negyven, elszakadva az ezernyi sokaságtól, fölfelé mászik a falon és ott jó magasan eltünik egy másik repedésben. Nini, hát ilyen titkos barlangokkal van teli ez a fal? Ezt nem is tudtam eddig. És elkezdtem törni a fejemet, hogy vajjon mit művelhetnek a hangyák abban a lyuk­ban? Alig telt el egy percz, a kis hangyacsoport megint kiszaladt abból a felső résből és lenyargalt a földre a nagy hadsereghez. Úgy látszik, tanácskoztak egy darabig és az az ügyes kis előcsapat elmondta, hogy ott fönt jó világ van és az az odú biztos menedékhely lesz az egész népnek; mert nemsokára a roppant sereg föl, a lyuk felé kezdett vándorolni a falon.

«Nem oda Buda!» mondtam magamban. Azzal hirtelen elővettem a hideg enyvvel teli köcsö­göt és a vastag ecsettel jó két arasz hosszú, vastag vonalat húztam a repedés alá. Ez az enyv-csík a hangyáknak persze akkora gát volt, mintha mi emberek három-négy öl magas vasúti töltés alá kerülünk. A hangyák még messze voltak, hát nem vehették észre, mit cselekedtem. De mikor a sereg eleje följutott az enyvig, egyszerre nagy rémület és riadás keletkezett a kis fekete vitézek között. Az elsők, a kik beleütköztek abba a rettentő és veszedelmes akadályba, eszük nélkül visszafordultak és beleszaladtak a sereg közepébe, elmondani, hogy micsoda baj van odafönt. Alig telt el fél percz: az egész hangyavándorlás hirtelen visszahúzódott a földre. A fal megint olyan tiszta lett, mint a tenyerem.

Én meg csak vártam, hogy mi lesz most? A hangyák egy darabig nyüzsögtek lent, mintha nagy hadi tanácsot tartanának. Aztán egyszerre kivált a seregből megint olyan harmincz-negyven főnyi kis csapat, mint előbb és óvatosan, de bátran fölfelé kezdett mászni a rettenetes gát felé. Megértettem, hogy ezeket a többiek küldték előre: gondosan megvizsgálni, mi légyen hát az a hirtelen támadt akadály. A kémlelődő csapat csakugyan nézegetni, lapogatni kezdte az enyv-vonalat. Egy vigyázatlan hangya belé is ragadt menten; de társai, mihelyt látták a bajt, oda rohantak és közös erővel kiszabaditották. Mivel pedig a szegény ficzkónak szeme, szája és minden lába úgy tele lett a tapadós enyvvel hogy mozdulni se birt: a hű czimborák gyorsan és ügyesen megtisztították s a megmentett hangya néhány pillanat mulva már részt­vett a vizsgálódás munkájában.

A kis csapat roppant gondosan és most már szerfölött vigyázva kémlelte a ragadós gátat. Először csak egy ponton, és aztán mindig odább és odább. Minthogy a világon mindennek van vége: eljutottak a vonal végére is és ott egy kis tanácskozás után rájöttek a nagy, bölcs gondolatra: nini, hiszen ezt az akadályt ki is lehet kerülni!

De okulva az előbb történteken, fölmásztak a már kiszemelt odúig: hátha ott is támadt valami uj veszedelem. És eltüntek a lyukban.

Mig ez az okos kis kémcsapat igy dolgozott, a hatalmas, nagy hangyasereg szép csöndesen lent várakozott az asztal alatt.

Kis idő mulva az apró kémek ismét előkerültek az odúból. Meggyőződtek, hogy ottan nincsen semmi baj, minden a régiben van. És nagy örömmel szaladtak le a sereghez, vargabetűt csi­nál­ván az enyv-vonal körül, megvinni a jó hírt, hogy: «Jöhettek, pajtások, megszünt a vesze­delem, csak egy kis kerülő utat kell tennünk.»

Az egész sereg csodálatos rövid idő alatt megtudta, hogy bízvást föl lehet menni abba a barlangba. És tüstént fölfelé indult a nyüzsgő vándorlás, roppant nagy fekete S betüt irván le a falon a ragadós gát körül, a mint óvatosan kerülte a veszedelmet.

Alig telt el egy negyedóra, az egész sereg bevonult az oduba és az utolsó hangya is eltünt a résben.

Ismét egyedül maradtam kis szobámban és imádó csodálattal emeltem föl lelkemet a jó Istenhez, a ki ily parányi teremtéseinek is adott elég okosságot ahhoz, hogy szegény kis életüket eszesen óvják meg a veszedelmektől. És hálát is adtam a jó Istennek, hogy ily szép példában mutatta meg nekem nagy bölcseségét és kegyelmét.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Bársony szív