Nagyapó Meséskönyve: A Nuska és a Luska

Ikertestvérek voltak és nagyon hasonlítottak egymáshoz, csak az volt a különbség köztük, hogy Nuska mindig jókedvű volt és mosolygott, Luska meg többnyire durczáskodott és haragosan nézett

 

Volt egyszer, hol, hol nem - volt a világon két kis leány: az Annuska meg a Nelluska. Iker­test­vé­rek voltak és nagyon hasonlítottak egymáshoz, csak az volt a különbség köztük, hogy Nuska mindig jókedvű volt és mosolygott, Luska meg többnyire durczáskodott és haragosan nézett.

Megesett, hogy össze is perlekedtek, de a Nusi akkor sem haragudott sokáig, hanem moso­lyogva szólongatta mérges kis testvérét, ki ilyenkor hátat fordított neki és elment valamelyik sarokba duzzogni.

Mikor ez az eset megesett, a mit én itt most elbeszélek, - mert igaz történet ám ez, úgy hall­gassátok - hát épen vasárnap délután volt. Katicza az a jó kis szolgáló, a gyerekeknek ilyenkor kukoriczát szokott pattogtatni.

Tudta is ezt minden arra való gyerek a hetedik szomszédig s a Nuskával, meg a Luskával együtt mind egy rakásra verődtek a tűzhely körűl, lesni azt a pompás, illatos csemegét, a mit, tudom, hogy ti is szerettek - s a mit a Kati a rostában a lobogó lángok fölött ügyesen pörgetett jobbra-balra. Aztán körbe fogóztak és énekelni kezdték a szokásos pattogató nótát:

Forgasd, pörgesd,
Kis Katicza,
Jól ki pattogj,
Kukoricza!

A konyha már megtelt a frissen pattogó kukoricza édes, meleg illatával; egy-egy szem maga­san kiugrott a rostából vígan felelgetve a gyermekek mondókájára:

Pitt, patt, pad alatt,
Miért nem hoztál kanalat!

A gyermekek nevetgélve, sikoltozva, egymás hegyén-hátán kapkodták a földről a szép fehér „kakasokat".

Ez volt aztán az igazi víg mulatság!

A kakasok már jól kitarajosodtak. Katicza a rostát le-leemelte a tűzről s elégedetten mondo­gatta:

Olyan fehér, mint, a hó,
Jaj de pompás, ropogó!

Mire a gyerekek tapsolva, ugrándozva kiabálták:

Icza-ricza,
Kukoricza,
Siccz az útból,
Czirmos czicza!

Ki a kalapját, ki a kötőcskéjét tartogatta. Katicza mindenkinek adott egy pár marékkal, - ha ott lettetek volna, nektek is adott volna - aztán a falról levett egy szépen fonott kis fehér szak­ajtót, tele halmozta tetejével, úgy adta az ikertestvérkéknek.

- No, most kiki menjen haza. Ti meg, Nuska, Luska, üljetek ki szépen az ajtóküszöbre, tegyétek le a szakajtót magatok közé, úgy egyetek belőle, mert úgy illik a jó kis testvéreknek. Veszekedés, sírás ne legyen, mert a mama megharagszik.

Elszéledtek a gyerekek szépen. A két kis leányka is közre fogta a szakajtót úgy ballagott az ajtó felé, de a mint a küszöbre letelepedtek, hát a Luska egyet gondol, fogja a szakajtót s az ölébe húzza.

Nuska se rest ám, hanem visszahúzza.

- Az én ölembe legyen a kosár, mérgeskedik Luska.

- Azért is az enyimbe! - ellenkezik Nuska.

Addig-addig húzták, ránczigálták, míg a szép kis szakajtónak leszakadt a fülecskéje s a kakas - a kukoriczának színe-java - kifordúlt a pocsolyába, a hol a lubiczkoló, falánk réczék nyom­ban neki estek.

Tas, tas, tas...
Háp, hip, háp!
Nekünk is jut
Legalább!

A kis szakajtóban nem is maradt más, csak a tyukja. Luska pedig szokás szerint sírva fakadt.

- No, no, ne sílj, Lusikám, nem baj, nem baj... nesze, együk meg, a mi maladt, itt van egy malékkal... no, egyél...

De Luska durczásan kiütötte a kezéből, mire aztán Nuska is sírni kezdett.

- Megmondo-o-om a mamána-a-ak! - zokogta.

Megszeppen erre a kis mérges s mielőtt Nuska a mamához ment volna panaszra, fölszedte magát s a kerti bokrok közt szépen elsomfordált.

- Nelluska!... gyele vissza... nem mondom meg a mamának... mál nem sílok... gyele, kapsz klumplit, nalancsot... mindent...

Máskor hogy futott vissza Luska az ilyen édes biztatásra. A krumpli, meg a narancs! A két legjobb dolog a világon mindkettőjük előtt. De most vissza se nézett. Maga se tudta, hova megy, csak azt tudta, hogy ő elmegy és vissza se jön többé.

Hát ment, mendegélt. Az óperenczián innen, de a kerítésen már túl járt. A szérűskertbe jutott, ott pedig volt egy gonosz tyúk, a ki, ha gyereket látott, berzenkedve futott neki és csapkodta szárnyával, úgy féltette tőle szép, aranyos, pelyhes kis csibéit.

Luska el volt szánva, hogy világgá megy. Még a gonosz tyúktól se riadt vissza, hanem be­lépett a kis vadászkunyhó nyitott ajtaján, a honnan a jó vadász bácsi a madarakat szokta lesni hajnalban, meg estefelé is, de most bent volt a városban. Luska hát felállt egy székre, levette a szögről az ostort, a min a bácsi a Csóri kutyát szokta vezetni, mikor nem akarja, hogy szalad­gáljon, s azzal jobbra-balra csapkodva, vitézűl áthaladt a majorudvaron is. A tyúk nem is mert közel menni hozzá, csak messziről kiabált utána:

Kitri-kotty,
Kotkodács!
Illik lánynak
A korbács.

Luska húzta maga után a korbácsot és haladt sietve. Már a mezőre is kiért. Az út mellett egy kis barázdabillegető sétálgatott. Csodálkozva nézett a kis leányra; szép szelíd hangon meg­szólította:

Czi-cziczuska,
Zabgaluska...
Hol jársz, hol jársz,
Édes Luska?

Luska nem felelt, csak ment nagy dúzzogva.

A barázdából egy kis búbos pipiske szállt föl, az is rászólt:

Csíki szűr,
Pipitér,
Mérges gyerek
Kicsit ér!

Luska rá se hederített. Már közel volt az erdő, hallatszott a rigó víg füttye, arra figyelt, azt hallgatta a kis leány:

Dió, dió,
Flürelió!
Zöld erdőben
Lenni mi jó!

Sietett, hogy ő is mihamarabb ott lehessen.

Ezernyi vadvirág nyílott az erdőben, egyik szebb, mint a másik. A madárkák ágról ágra szökdécselve csicseregtek, daloltak. Luskának olyan öröme telt abban, a mit itt látott, hallott, hogy azt se tudta hirtelenében, hova nézzen. Egyik virágtól a másikhoz szaladt. Szerette volna leszedni valamennyit. Szedett is annyit, a mennyi a csöpp markába, meg a kötőcskéjébe belefért. Majd egy szép aranyos lepke után kezdett futni, a mely egyre beljebb csalogatta maga után az erdőbe. A hazatérés eszébe se jutott, még az uzsonnáról is megfeledkezett. Hanem aztán úgy egy jó idő multán mégis csak észrevette, hogy éhes, akkor visszafordúlt és hazafelé indúlt.

Azaz, hogy indúlt volna, ha tudta volna, merre van az az otthon. De nem tudta ám! Minél tovább haladt, annál nagyobb fák vették körűl; akármerre nézett, csak fa, fa, bokor mindenütt. Utat hiába keresett kifelé, míg egyszer aztán, halálra fáradva lerogyott a fűbe és keservesen, oh, igen - nagyon keservesen sírni kezdett...

Éhes is volt, fáradt is és most már félni is kezdett, mert a nap nyugvóban volt s az erdőben lassankint egyre sötétebb lett. A fű harmatos, fázni is kezd és - se takaró, se párnácska, se mamácska...

Már a virágait elszórta mind csak a Csóri korbácsa volt nála, azt szorongatta iczi-piczi kacsójában és nézte sírva, míg bele nem fáradt, aztán mit tehetett mást - újra kezdte...

Otthon ezalatt felforgatták érte az egész házat, az egész utczát, az egész falut. Persze hogy nem találták. A cselédek lótottak-futottak; a mamácska sírt, rítt, jajveszékelt, kezét törte. Ször­nyűség volt azt látni is.

Nususka vigasztalni próbálta czirógatta, csókolgatta:

- No, ne sílj, mamácska, ne sílj!... kapsz klumplit, nalancsot... mindent...

De a mama csak sírt tovább; hát szegény Nuska mit tehetett... ő is rákezdte és sírt, a hogy csak tőle telhetett.

Mind hiába! nincs a Luska, nincs és nincs! Mikor legjavában lótnak-futnak, keseregnek s a mama már a sok sírástól beszélni is alig tud, haza érkezik a városból a vadász bácsi, a kit kis leányok olyan nagyon szerettek. Mindig is hozott nekik valamit a vadásztáskában: csigabigát, tarka gyíkot, kis nyuszit. Egyszer egy szép kis eleven pelét hozott, annak nagyon megörűltek, azóta csak úgy hítták a bácsit a kis lányok: Pele bácsi.

Mikor a mama nagysírva elbeszélte Pele bácsinak, hogy a kis Luska elveszett, a Pele bácsi körülnézett, hogy hol látná azt a korbácsot, hogy a Csóri kutyát hozzá kösse és elmenjenek a kis leányt keresni. De a korbács nem volt sem a helyén, sem az ágyon, sem a lóczán...

Ekkor hirtelen eszébe jutott valami! Tudta, hogy a kis Luska nagyon szeretett az ostorral játszani, hátha ő járt itt és elvitte magával!

Nosza, füttyent egyet a Csórinak.

Az okos kutya egyenesen a szemébe néz.

Hol a korbács, édes kutyám?
- Nem tudom én, kedves gazdám.
Keresd, hozd el izibe!
- Futok, futok sebtibe...

Azzal szaglászni kezd körös-körűl, neki lódúl, s mint a villám, ide-oda czikázva keresztűl vágtat a szérűskerten, át az országúton, be az erdőbe. A gazdája alig győzte követni s el is tünt volna szeme elől, ha koronkint vissza nem fordúl érte, nézni, hogy jön-e utána.

Mikor aztán a Pele bácsi a Csóri nyomán haladva elérkezik egy kis tisztásra, hát már ott látja a Csórit ülni a kis Luska mellett, a kinek az arczocskája veres és dagadt volt a sok sírástól, a hangja meg egészen rekedt. De azért így is kedves volt, mikor Csóri nyakát hizelegve simo­gatta és szívrehatóan könyörgött neki:

- Csólikám, édes jó kicsi Csóli, csak most az egyszel vigyél haza... soha, soha sem leszek mál mélgesz, adok neked klumplit, nalancsot, mindent... csak vigyél haza mamához.

Mondtam már, hogy a Csóri okos kutya volt, hát ezt a beszédet is jól megértette. Szeretettel nyalta végig a Lusika könnyes arczát, az ostort gyöngéden kivette a kezéből és odafutott vele a gazdájához.

Ez pedig ölébe kapta a kis szökevényt, a ki mind a két karját nyaka körűl fonta s fejecskéjét a Pele bácsi vállára hajtva szépen el is aludt, mire hazaértek. Úgy vette át az édes mama, a ki ágyacskájába fektette, betakargatta és ott sirdogált mellette még jó sokáig - hanem most már örömében.

Azután, ha néha - ritkán, nagyon ritkán - a Luska makranczoskodott, csak annyit mondott a mamácska:

- Kitegyelek az erdőbe?

Nyomban úgy megszelídűlt, mint egy galambfióka, és szót fogadott és a Nusikát soha se bántotta többé.

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Bársony szív