Nagyapó Meséskönyve: A Feri pénze

Igaz történet - A multkor nagy dolog történt ebben a kicsi faluban. Komédiások érkeztek.

 

Erdélyben, az én hazámban, a Felekhegy alatt van egy kis falu: Bányabükk. Tudja a jó Isten, miért adták neki ezt a nevet, én azt hiszem, hogy a határában elterülő nagy bükkfa erdő miatt, mely valóságos kincses bányája a grófi uradalomnak. A gróf Budapesten lakik egy szép nagy palotában, otthon pedig egy gazdatiszt vezeti a gazdaságot.

A gazdatisztet Ferenczi Pálnak hívják s van egy kis fia, Feri, a ki nekem nagyon jó barátom.

A multkor nagy dolog történt ebben a kicsi faluban. Komédiások érkeztek. Hangos dob- és trombitaszóval járták be az utczákat s szegények egész őszintén elmondták, hogy hogy kerűltek ide.

Kolozsvárott játszottak s voltak vagy negyvenen a társulatban, melyet egy olasz úr, Articelli Tamás igazgatott. A társulatnak egy idő óta rosszúl folyt a dolga. A közönség nem igen járt el az előadásokra. Istállójukban huszonöt szép idomított paripa ropogtatta az abrakot, ezekre is sokat kellett költeni. A hitelezők, mikor már nagyra nőtt az adósság, mindent elárvereztek, hogy a pénzükhez jussanak. A drága lovakat egymás után vezették elő s adogatták el potom áron. Az igazgatónak fekete kis lován kivűl alig maradt valamije. A társulat föloszlott, min­denki elment szerencsét próbálni. Egyik erre a másik arra - s csak az igazgató családja maradt együtt. Ők ide jöttek. Összesen öten voltak. Apa, anya, egy nagy fiú, egy nagy leány és a kis Mari, az igazgató úr legkisebb gyermeke. Hozzá még az a nagy bánatuk is volt, hogy az igazgatónő a sok nyomorúság miatt, melyhez nem voltak szokva megbetegedett s hetekig nem tudta elhagyni az ágyat, melyet a korcsmában vetettek számára.

A szegény beteget rendesen Mari ápolta estig, este pedig ő is ott hagyta az anyját, mert játszania kellett. A közönség, mely Feriékből és néhány falusi emberből állott, legjobban szerette ezt a legkisebbik komédiást, sokszor tapsoltak, virágot és czukrot adtak neki. S a Feri anyja egyszer, a mikor nagyon csinosan lovagolt a fekete kis lovon, megcsókolta olyan szere­tettel, mintha édes anyja lett volna, azután leültette maga mellé a kis leányt és kérdezősködni kezdett.

Másnap a Feri édes anyja, egy jóságos áldott asszony, ízletes levest tett egy csészébe, befödte egy tányérral, a tányérra puha vadpecsenyét tálalt, s odaadta a cselédnek, hogy vigye át a sze­gény beteg asszonynak. Feri hallotta a rendelkezést s addig kérte édes anyját, míg megenged­te, hogy ő is átmehessen meglátogatni tegnap esti kis ismerősét, Marit.

A kis leány az ágy mellett ült és sírt. Szegény édes anyja ma betegebb volt, mint tegnap s látszott az arczán, hogy nagyon szenved.

Feri is kis fiú volt. Csak nézett erre-arra, nem igen tudta, hogy mit mondjon. Végre is azt tette, a mit a jó kis szive mondott, vigasztalta a kicsi leányt.

- Ne sírj, Mari, ne sírj. Meggyógyúl édes anyád.

Bármennyire őrizkedtek is a gyermekek, mégis csináltak egy kis zajt s a szegény beteg asszony fölébredt. Feri illedelmesen kezet csókolt s megkérdezte, hogy mint érzi magát?

- Jól, kis fiú, jól, kinek a gyermeke vagy? Hogy hívnak?

- Ferenczi Ferencznek, édes apámat pedig Ferenczi Pálnak.

- Csókolom az édes anyád kezét, a miért ilyen jó hozzám.

A szegény asszony jó étvágygyal fogyasztotta el a levest az utolsó cseppig s a vadpecsenye se ment kárba. Mintha már is jobban lett volna. Azután újra elszenderűlt s a két gyermek, hogy föl ne ébreszsze, kiment a kertbe. Leültek egy padra s beszélgettek.

A kis leány érezte, hogy valamivel meg kellene hálálni ezt a jóindulatot s mosolygó arczczal ígérgetett nagy dolgokat a mai előadásra:

- Mutatok nektek ma valami nagyon szépet. Úgy fogok lovagolni, mint egy kicsi angyal. Apám, mikor levesz a lóról, mindig megcsókol s azt mondja, hogy olyan vagyok, mint egy kicsi angyal. Ma is olyan leszek. Hanem én még kicsi vagyok, nem tudok olyan sok szép dol­got, mint anyám. Anyámat látnád, szép hosszú fekete ruhája van, a mi a földig ér. Keztyűjét felhúzza a könyökéig, fejére olyan kalapot tesz, mint a milyent a férfiak viselnek s a czipőjére sarkantyút köt fel. Azután azt mondja a lónak: Muczi s megsímogatja. Még a ló is szereti s úgy engedelmeskedik neki, mint én.

- Édes anyád is tud lovagolni?

- De még hogy tud, ha látnád! Ha ő akarja: tánczol a ló s még csárdást is tud.

Aztán sóhajtott:

- Persze, ha volna ló.

- Hát a Csilla!

- Az nem bir el senkit, csak engem.

Azután egyébről se beszélt a kis leány, csak a lovakról.

- Volt sok-sok lovunk, sárga, fehér, szürke, piros, mindenféle színű. Egyik többet tudott, mint a másik. Czézár megtalálta még a gombostűt is, ha eldugtuk, Muczi pedig olyan magasra ugrott, mint a, mint a... mint az asztal. Most már nincs, csak egy.

- Aztán miért nincs?

- Hát eladták. Jöttek valami bácsik. Az egyik dobolt, a másik kiabált. Apám sírt, anyám is sírt, én is sírtam, Bukfencz Jankó pedig, a ki annyi komédiát csinál, haragudott s nagyon meg­szidta azt az urat, a ki kiabált.

- Hát miért nem vesztek más lovakat a pénzen?

- Nem a miénk a pénz.

- Hát kié?

- A kik eladták.

- De a sok ló a tietek volt?

- A miénk.

- Hát aztán hogy lehet, hogy mások adták el mégis?

- Nem tudom.

Ezen nagyon elgondolkoztak. Egyszerre csak Feri törte meg a csendet.

- Pénzetek sincs?

- Nincs az se, azt mondja apám.

- Nekem van három forint tizenhét krajczárom a perselyben.

Ujra hallgattak. Ujra Feri kezdte el a beszélgetést.

- De ha ló volna, akkor nem kellene pénz, úgy-e?

- Nem.

- Ló van! A grófnak van annyi, de annyi, hogy én nem is tudom mennyi. Ő adhatna nektek vagy százat.

- De nem ad.

- Dehogy nem. Megkérjük majd. Apám azt mondja, hogy nagyon jó ember, engem pedig nagyon szeret. Meg is csókolt, a mikor utoljára itt volt. Kérek én tőle egy csomó lovat, csak jőjjön haza.

Mikor a kis fiú hazament, nem igen tudták elképzelni, hogy mi baja lehet. Nagyon elgondol­ko­zott. Csak este állott elé azzal, a mit mondani akart. Odament az édes apjához, kis kezecs­kéjét belemélyesztette az öreg úr szőke szakállába, kedveskedett s végre eléállott a mondani valójával.

- Nagyon szeretném, ha írni tudnék.

- Miért, kis fiam? - kérdezte az apja.

- Írnék egy levelet a gróf bácsinak.

- Mit írnál neki?

- Hát kedves apuskám, tudod, szegény Mariéknak volt sok lovuk s valami rossz ember mind elvette tőlük. Most nem tudják szegények, hogy min lovagoljanak. Megkérném a gróf bácsit, hogy adjon nekik vagy száz lovat, hogy legyen szegényeknek elég.

- Hányat?

- Vagy százat.

- Sok lesz az.

- Dehogy, van neki több is.

- Hát te adnál?

- Én? Odaadnám mind, még ötvenet is.

- Ötven kevesebb, mint száz.

- Kevesebb? Nem tudtam. Ha nem volna száz lovam, adnék nekik egy milliót.

- Mit, lovat?

- Nem, forintot.

- Az nagyon sok pénz.

- Mari azt mondja, hogy annyi kell nekik, hogy lovat vehessenek.

- Kevesebb is elég lenne.

- Mari ennyit mondott, már pedig ő tudja - nyakaskodott a kis tőkepénzes.

Aztán megint elhallgatott, de csak azért, hogy mindjárt egy új kéréssel álljon elő:

- Édes apám! Csinálj nekem egy levelet, majd én mondom, hogy mit írj bele.

- Aztán kinek küldöd el?

- A gróf bácsinak.

- No jó, hát mondjad, hogy mit írjak.

A gazdatiszt úr térdére ültette a kicsi fiát, papírt tett maga elé, leírt mindent úgy, a hogy következik:

„Gróf bácsi! Csókolom a kezét. Van itt egy kicsi leány meg az apja, meg az anyja, meg a nénje, meg a bátyja, meg Csilla. Az apjának egyszer sok lova volt, de most csak egy van s az is csak akkora, mint egy kicsi borjú. Ló kellene nekik szegényeknek s akkor mindjárt gazdagok lennének s a kicsi leány anyja se lenne olyan beteg s lovagolhatna is, ha lova volna.

Azt mondja Mari, hogy nagyon szépen tud lovagolni. Kérem, édes gróf bácsi, adjon ne­kik lovat, nem kell sok, csak vagy száz. Ha nincs ló, küldjön nekik egy millió forintot, azzon vehetnek tán még ötvenet is.

Kezét csókolom, tisztelem Billt.

Feri."

Bill egy nagy, uj-fundlandi kutya, kenyeres pajtása Ferinek, azért ilyen figyelmes iránta. A neve alá sajátkezűleg húzott egy nagy kacskaringós czikornyát, mint a nagy emberek szokták.

Azután egyebet se csinált, mint várta a választ s biztatta Marit sok szép ígérettel.

- Ne félj, lesz ló, lesz bizony.

- Nem hiszem.

- Meglátod.

A válasz csak nem érkezett meg. Egyszer aztán Feri is megunta várni s mikor már minden reményről letett, sírva panaszolta el a bánatát Marinak.

- Rossz ember a gróf bácsi, nem ad se pénzt, se lovat. Pedig sok van neki. Irunk neki újra.

Megint írtak. Most már körülményesebben beszélte el az állapotokat s bizonyosra vette, hogy lesz eredménye az ujabb levelezésnek.

A válasz ujra késett, Feri már kezdett zúgolódni a gróf bácsi ellen s emlegette, hogy nem fogja szeretni többet soha. Egyszer aztán, mikor már igazán túlságosan sokáig késett a válasz, meggondolta a dolgot.

Szegény Mariéknak nincs pénzük. Mig megjönne a millió, ad ő nekik.

Elővett egy kötőtűt s addig forgatta a perselyben erre, arra, míg a nyiláson kiesett egy szép, fényes piczula. Azt zsebre vágta, átszaladt vele Marihoz s odaadta neki.

- Míg megjönne a gróf bácsi pénze, addig használjátok ezt. Ha elfogy, van nekem még sok ilyen.

Nem is hitte, hogy olyan hamar elfogy egy ilyen fényes ezüstpénz, mikor csak öt ember van rászorúlva.

*

Nem végződik ám olyan szomorúan ez a történet, mint a hogy gondolná az ember. Az igaz­gató úrnak valahol messze Olaszországban élt egy bátyja, a ki gazdag ember s valami banknál hivatalnok. Mikor megtudta, hogy öcscse milyen nyomorúságba jutott, idejött, ki­segítette őket a bajból s a családot visszahelyezte a régi jó sorsba. A Mari édes anyja felgyógyúlt s most már olyan egészséges, mint a makk. Nagy városokban művészkednek újra, de most már jobban vigyáznak magukra, mert Feri megmutatta nekik, hogy se a ló, se a millió nem terem olyan könnyen, a mint gondolná az ember. Boldogabbak, mint valaha, nevetnek, mosolyogva végzik el a dolgukat s meg vannak elégedve a világgal, mióta ujra velük van a jó Isten.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek