Nagy István Paphnutius: Nagypapa, a kovács

"Mert eljött az ő haragjának ama nagy napja ..." Jelenések könyve 6.17. "S ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata ..." Róm. 8.27


Apai nagypapám kemény ember volt. Az utolsó emlékem, ami hozzá fűz, nem szép, mégsem felejthetem el, akár egy rossz álmot. Csendes volt, félelmetesen csendes és hirtelen haragú. Ritkán állt szóba unokáival, pedig a nyári szünet nagy részét ott töltöttem náluk, sokszor más unokatestvérrel együtt. Nagyanyám gondoskodott rólunk, és arról is, ne zavarjuk nagypapát, aki akkor már nyugdíjas bányakovács volt. Általában az udvaron játszottunk. Sokszor bemerészkedtünk a veteményesbe is. Ezt nagypapa nagyon nem szerette. Egyszer olyan haragra gerjedt, hogy meglátta, a veteményesben piszmogok, hogy utánam vágott egy fél téglát.

A nagypapa megmutatta egyszer, hogyan kell karókból, a fészerben található lécekből sátorvázat készíteni, a mama pedig szőnyegeket és pokrócokat adott a váz befedésére és az aljára. Ez volt az unokák nappali játszóbázisa. Itt lehetett zajongani, mert nem volt ablak a háznak azon az oldalán, ezenkívül nem volt itt vetemény sem, csupán jó dús fű, és egy hatalmas cseresznyefa, amely a nagymama szerint vadon nőtt, mert ők nem ültették oda. Mindenesetre ez a fa óriási volt már abban az időben. Nagyszemű, lédús, majdhogynem fekete termést hozott, de olyan bőségben, hogy szinte leszedhetetlen volt. Egyes ágait úgy lehetett csak leszüretelni, hogy apám felszedte a tetőcserepeket a padlásról egy fél négyzetméternyi helyen, és kimásztunk a tetőre. Micsoda élmény volt, hogy én is utána mászhattam. A család nőtagjai rémülten szólongattak a fal tövéből, hogy le ne essek. Én pedig nagyon büszke voltam akkor magamra.

Tehát jó hely volt az a sátor. Csupán egy probléma volt vele: az oltott meszes gödör mellett lett felállítva. Amikor elkészültünk a berendezéssel is, ami gyakorlatilag leterített szőnyegekből, vízből, almából és némi játékból állt, a nagyapám odajött, körbenézett, és azt mondta: - Mostmá' legyetek el, na... és a meszesgödör ajtaját ne nyitogassátok, mert aki beleesik, meghol!
Tulajdonképpen ennél tömörebben nem lehetett volna megfogalmazni azt a valós veszélyt, ami ténylegesen fennállt volna, de hát ki merte ezután kinyitni. Én lehettem 8 éves akkor, talán 9, az unokatestvérem meg vagy 3 évvel fiatalabb. Soha nem nyitottuk fel teljesen, bár egyszer félig megemeltem, de megcsapott a halál maró szaga.

A nagypapa keze borzasztóan erős volt, akár a satu. Félve adtam oda neki, amikor kérte, hogy kemény férfi módjára köszöntsük egymást. Ujjai vastagok voltak, kézbőre száraz, repedezett, szinte sértően reszelős. Én úgy éreztem, hogy nem szeret, bár most már visszagondolva másképp érzem. Egyformán szerette ő az unokáit, az öt gyermekét, talán a három lányt egy kicsit jobban, mint a két fiút, akik túlnőttek rajta iskolai végzettségek terén, de sohasem merték volna letegezni. Mi unokák persze majomszeretettel bújtunk hozzá is, meg a nagymamához is, kiharcoltunk magunknak egy kis térden lovaglást, egy-két dicsérő szót, eszünkbe nem jutott volna, hogy magázzuk őket. Soha nem hallottam a szüleimtől, hogy egyszer is letegezték volna, István papát, a kovácsot, aki favágó volt a Kárpátokban, majd lópatkoló kovácsként dolgozott az oroszlányi faluvégen, míg aztán őt is magába szippantotta a fiatal bányaváros valamelyik feneketlen tárnája. Innentől a kitüntető bányakovács címet viselte.

Arra emlékszem, hogy néhányszor megfűztem, táncoljon nekem. Akkor kiállt a lebetonozott udvarrész közepére, a tyúkudvar, a széntároló, a nyári konyha, a veranda és a virágoskert által határolt kis terecskén elkezdett félhangosan énekelni, lábai ütemesen mozogtak, a hangfoszlányokban fejsejlő zenére. Nagypapa tapssal jelezte maga számára az ütemet, hirtelen előrehajolt, és tánc közben ütemre megütötte belső bokáit, majd állva folytatta tovább, alsó lábszárait meg-megemelve, oldalra kidobta, és külső bokacsontjaira csapkodott. Nekünk, unokáknak ez volt a kedvenc részünk, ekkor már mi is ugráltunk körülötte, a nagymama pedig a lépcsőn állva, otthonkás, kötényes derekát mozgatva dúdolt a tánc mellé.

Ez volt az egyik megmaradt pozitív emlékem nagypapáról, a másik az ostor. Volt egy saját maga által készített ostora. Amolyan igazi csikósostor, bőrszíjakból fonott, hosszú, egyre vékonyodó, a végén rafiában végződő, népművészeti igénnyel elkészített szerszám. Néha rávettük, hogy csattogtasson vele. Ünnep volt ez. A család ott tartózkodó tagjai egy körülbelül 5-6 méter átmérőjű kört alkottak, a papa beállt középre, és csattogatott, akár egy géppuska. Persze aztán bátran próbálkozhatott bárki, de nem nagyon sikerült senkinek. Ettől a nagypapa családfői tekintélyét megtartva büszkén kivonult a körből.

Egyszer István papa leesett a pincébe, és agyrázkódást kapott. Onnantól kezdve valahogy még mogorvább lett. Kapott egy kutyát ajándékba, egy boxert. Féltem tőle, mint a tűztől. A nagypapa imádta. Onnantól kezdve ritkábban mentem hozzájuk, és már nem futottam be önfeledten a virágágyásokkal szegélyezett hosszú járdán, hanem csöngettem, és megvártam, amíg kijöttek értem. Persze közben is folyamatosan kérdezgettem, hogy mama, papa, ugye bezártátok Alit, mert így hívták a kutyát. Persze Ali mindig meg volt kötve, csak a nagyapám nem félt tőle. Szerintem, azóta félek a kutyáktól. Aztán Ali egyszer féktelen szeretetében egy huszáros rohammal, csupán játékosságból leterítette a nagypapát, aki másodjára is csúnyán összetörte a fejét. Későbbi emlékeimben már nem szerepel Ali. Nem tudom, hogy ezért került-e el, vagy másért, de a lényeg, hogy amilyen esemény okán elkezdtem mesélni ezt a történetet, abban már nem szerepel a boxer.

A két baleset és Ali elvesztése után a nagypapa nagyon labilis idegzetű és hirtelen haragú lett. Az utolsó alkalommal, amikor náluk aludtam, nagyon féltem. A szobáik nagyok voltak, hidegek és koromsötétek. Azon az éjjelen hatalmas vihar volt. Olyan nagyokat villámlott, hogy a lezárt fa palettákon is átszűrődött a vibráló fény, aztán pedig akkorákat dörgött, hogy megrázódtak a poharak, a konyhai kredencben. Abban az időben még nem volt saját lakásunk, hol itt, hol ott laktunk, és soha nem aludtam külön, magamban. Ezért annyira féltem egyedül a nagy sötét szobában, hogy a homlokomon gyöngyözött a hideg veríték. Nem mertem kiáltani, mert féltem nagypapa haragjától. Aztán egy hatalmas dörrenés után nem bírtam tovább, uzsgyi, át a másik szobába, és bevetődtem a nagy ágyba, közéjük. A nagypapa nagyon mérges lett. Nem tűrt meg sokáig az ágyukban. A nagymama visszakísért a félelmetes szomszéd szobába, próbált megnyugtatni, majd magamra hagyott. Nem sokkal ezután egy újabb hatalmas dörrenés volt. Remegő testtel megint átrohantam hozzájuk. A papám ekkor teljesen kikelt magából. Szitkozódva kiszállt az ágyból, nagy léptekkel átsietett a másik szobába, és befeküdt az ágyamba. Bár nagyon szégyelltem magam, mégis olyan biztonságos érzés volt a nagymama meleg, biztonságos ölébe bújni.

Másnap reggel hazavittek, s mivel szüleim dolgoztak, még aznap továbbadtak, így a másik nagyszüleimnél aludtam, szerencsére kettejük között. Még azon a délelőttön István nagypapám, talán az éjszakai idegeskedés hatására, talán másért, de rosszul lett. Agyvérzéssel szállították kórházba, és pár napon belül meghalt.

Én akkor nagyon megijedtem, és senkinek nem mertem elmondani, hogy úgy érzem, nagypapa miattam halt meg, mert azon a viharos éjszakán, egész éjjel a vihartól rettegtem, és miattam idegeskedett. Talán ekkora őszinteség és áldozatvállalás nem is várható el egy kisgyerektől, de az emlék, nagypapa halálának emléke, itt maradt a lelkemben, örökre.

 

 

Tata, 2013. március 20.


vége

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Nagy István Paphnutius
#3. 2013. március 22. 19:37
Kedves Csilla!
Örülök, hogy végigolvastad írásomat, amely egy önéletrajzi ihletésű ciklus egyik darabja. Már évekkel korábban megjelent itt is a Tóparti történet, vagy a Történetek a Guttenberg - galaxisból néhány része. A lassan összeálló 20-25 ilyen történetből szeretnék valamit kihozni, egyenlőre Puzzle munkacímen. Egyébként a másik nagyapámról szóló, részben fikciós történetem is elkészült, aki omlasztóvájár volt.
Köszönöm a hozzászólásod!
István
Csilla
#2. 2013. március 22. 19:07
Kedves István!
Rengeteg öröm és félelem vegyül visszaemlékezésedbe. A gyerekkor "paradicsomi állapota", a nagy titkok felfedezésének időszaka elevenedik meg, emellett olyan ősi mesterségeket, mint a lópatkoló, és számos valódi "hungarikumot" ismertettél meg.
Nagyapád túlságosan kemény és szigorú alakja - amely a kisfiú szemében akkor még ijesztő volt - tiszteletre -és szeretetreméltó 'figurává' válik.
A befejezésben szép, őszinte vallomásod torokszorító.
Szeretettel olvastam írásodat, melyhez szívből gratulálok:
Csilla
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek