Miszter bendzso

Könnyen megjegyezhető dallam volt

Miszter bendzso

 

Amikor iskolás voltam, nyári szünetben a vasútnál dolgoztam gazoló munkásként, vagy két tucat, hozzám hasoló helyzetű gyerekkel együtt.

Nagy Jocó, a vezérünk minden reggel a vállára kapta az egyik füttyoszlopot, és a barátja szintén a másikat. Elindult a csapat a munkahelyre, a mindig odébb lévő gazolás helyszínére. Ez annyival volt odébb, amennyit az előző nap teljesítettünk. Amikor két állomás közötti középtájon voltunk, akkor kellett a legtöbbet gyalogolni. Pali bácsi, az előmunkás döntötte el, hogy előre megyünk-e, vagy visszafelé, tehát meddig vonatozunk a munkahelyig, melyik állomáson szállunk le.

Jocó ment mindig elöl, a barátja meg hátra maradt a másik füttyoszloppal. Amikor Pali bácsi mondta, kitűzte a füttyoszlopot, jól láthatóan, hogy a mozdonyvezető láthassa, mikor kell sípolnia, figyelmeztetni bennünket, hogy vigyázzunk, mert jön a vonat. A szembejövő irányba pedig, annyival előbbre kellett kitűzni, hogy a tisztogatott szakasz előtt legyen kellő távolságra.

Jocó minden reggel fütyörészve vitte az oszlopot, amely talán tízkilós lehetett, alul hegyes vasrudacskával, hogy a talajba szúrása könnyű legyen. De a táskáját és a lapátját közülünk vitte valaki, hogy a vállára vett oszlopot a kezével meg is tudja fogni.

A dalt, amelyet fütyült, először senki sem ismerte, de a dallama hamar belemászott a fülünkbe. Aztán valami angol hebretyüléssel énekelni is kezdte:

"Hej miszter bendzsó..."

Könnyen megjegyezhető dallam volt, hamarosan mindenki ezt dúdolta, fütyörészte.

Általában derűsen, jókedvűen végeztük a munkánkat, csak az első percek voltak mindig feszültek, amíg kiderült, milyen szakasz jutott éppen. Mert ha perjés volt a terület, még egy sínhossz is sok volt. Ha meg egy-két földiszederinda jutott, alig bírta úgy alakítani az illető, hogy még mindig dolgozik, mert hamar végzett a kevés munkával. Ilyenkor azt tette, hogy segített a leginkább elmaradtnak, vagy a barátjának, aki még hátrébb volt a munkában. Csak az volt a lényeg, hogy a látszat szerint mozogjon, mert az ebédidőig nem illett befejezni a munkát. Ha nem volt észnél, Pali bácsi beállította egy pót-sínhossz gazolására. Ez, persze méltánytalan volt, de a munkában rendnek kellett lenni. S a rend természetét az előmunkás határozta meg. Azt vitatni nem lehetett, hiszen mindenért egyedül ő volt a felelős, és ezért a kezére bízott gyerekeknek szót kellett fogadni, mert ellenkező esetben másnap nem kellett jönni. Ilyenre csak az önszántából kimaradt gyerekek esetében került sor, mert Pali bácsi senkit el nem zavart, elégedetlenség, vagy más okból kifolyólag.

Vajszíve volt az öregnek, az biztos. De nem éltünk ezzel vissza, fegyelmezett volt a társaság. S hogy erre mekkora szükség volt, azt a tízkor és tizenkettőkor elrobogó gyorsvonatok félelmetes dübörgése jelezte. Még elgondolni is rossz volt, mi lett volna, ha valamelyikünket elgázolja a vonat. Azonban a gyermeki kíváncsiságot ez nem tartotta vissza attól, hogy egy húszfillérest ne tegyünk a sínre, kipróbálva az elhaladó vonat erejét. A felismerhetetlenségig összelapított fémdarabot utána így mutogattuk egymásnak; lám mivé lett a húszfilléres! Csak a húszas szám körvonalai látszottak az alaktalan fém tócsán. Minden egyes alkalommal megállapíthattuk magunkban, nem lenne jó a vonattal találkozni. Ettől függetlenül újra és újra feláldoztunk egy húszfillérest. Néha elég bűntudattal terhelten kődarabot tettünk a vasúti sínre. Ez tilos volt, akár a húszfilléres is. A kődarabból sem maradt más, csak por a sínen.

Bizony, por és hamu vagyunk. Az ember is, az állat is, a kő is.

Délben az öreg mesélt. A krampácsolásról, talpfacseréről, vágányzárról, síntörésről, vonatkisiklásról. Leült a fölre közénk, úgy fogyasztotta el az elemózsiát, amit hozott hazulról. Ez mindig szalonna volt kenyérrel, és egy fej vöröshagyma. Érdekes volt a hagyma előkészítése: megpucolta a héjától, két-három vágással keresztbe szelte, megsózta, és a szalvétába belefogva megtörte, az ölklével. Aztán amíg evett jóízűen, közben pedig mesélt.

Ezeknek a meséknek mindig az volt a vége: az utas nem is tudja, a vasút milyen veszélyes üzem, csak aki ott dolgozik, és felelősen gondolkodik. Mert a rendetlenségnek előbb-utóbb az a vége, hogy valahol a vonat kisiklik. Akkor pedig emberek halnak meg, és hatalmas anyagi kár keletkezik. Szóval a vasutas munkája nagy felelősségel jár, akármit is végez, akármi is a feladata.

Ez az ember magáénak érezte a vasutat, a vasutas munkát, pedig csak egyszerű pályamunkás volt. Ezt nevezik a munkával, munkahellyel való azonosulásnak, munkahelyi identifikációnak. Amikor később erről tanultam az egyetemen, egyszer-egyszer eszembe jutott Pali bácsi is. Ő nem az egyetemen tanulta ezeket a dolgokat, hanem itt a sínek mellett. S ezeket nem is kell, vagy lehet az embernek tanulni, vagy a belsejében kialakul, vagy nem. Ezt embere válogatja és az ember tulajdonságai, a munkaszeretet, a hűség, meg ilyesmi.

Mindezekből ez a pályamunkás nem szenvedett hiányt.

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
bodójános
#7. 2014. augusztus 11. 08:13
Kedves Zsuzsa!
Köszönöm szépen a véleményedet!
Döme Zsuzsa
#6. 2014. augusztus 10. 21:25
Pali bácsi kötelesség- és felelősségérzetre nevelt, pedig nem is volt pedagógus. Hej, azok a régi szép idők! Amikor egy-egy nyári munkán átélhettük az egymásra utaltság érzését! Kedves János, jó, hogy megírtad.
bodójános
#5. 2014. augusztus 8. 07:45
Answer, köszönöm szépen a véleményedet!
Answer
#4. 2014. augusztus 7. 14:23
Jó írás, idézi az emlékeket!
Gratulálok!
bodójános
#3. 2014. augusztus 6. 10:30
Sokan vannak ezek is, de persze azok is. Köszönöm a véleményedet!
Fer-Kai
#2. 2014. augusztus 4. 21:21
Ilyen emberek miatt működött, működik még az ország.
Az u.n. szociológusok, kommunikációs szak(vagy inkább gaz-)emberek stb. nem sok jót tettek hozzá...
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Az elbizakodott egérke