Mind megöljük kedvesünk

Pálfordulás 1.

„De mind megöljük kedvesünk,
Bárhogy csűrd és csavard,
Egyik villámló szemmel öl,
Más lágyan nyújtva kart,
A gyáva fegyvere a csók,
A bátoré a kard!...

Ez hosszan, az kurtán szeret,
Ad-vesz s az életé;
Ez sír, hogy megteszi, amaz
Nem is tekint felé:
Mert mind megöljük kedvesünk
S nem mind halunk belé.”


(Oscar Wilde: A readingi fegyház balladája, ford.: Kosztolányi Dezső)

 

 

– Áll az életem! mondta ingerülten Péter, amikor Zora az erkély felé indult, hogy ismét rágyújtson.

– Na és? Elszívok egy szálat, aztán itt sem vagyok közölte a lány, és megvonta a vállát, de nem bírta ki, hogy meg ne kérdezze: Vagy talán ennyire zavarlak?

– Hát, a zavarsz, az túl durva lenne így kimondva felelte Péter.

– Á, vagy úgy! sóhajtott Zora, kifújta a levegőbe a füstöt, majd egy-két slukk után idegesen elnyomta a cigarettát. Visszament a szobába, ahol úton útfélen buddha szobrokba, szerencsét bevonzó elefántokba és egyéb tibeti szimbólumokba botlott. Belebújt szandáljába, vállára vette a táskáját és feszülten, toporogva a férfira várt, hogy kinyissa előtte végre a bejárati ajtót.

– Bezzeg az éjjel nem zavartalak vetette neki még oda búcsúzóul a maga ironikus stílusában. Az ajtóból még visszafordult, és, habár tudta, mi lesz a válasz, megkérdezte: Írsz vagy írjak én rád esemest?

A férfi zavartan megvakarta halántékát, és ismeretségük óta először elvörösödött.Majd én hívlak.

– Na, ja. Menj te a büdös francba! közölte a lány, majd kiviharzott az ajtón.

 

***

 

Ismeretségük egy cikk elküldésével kezdődött, amit Zora osztott meg privát üzenetben Péternek csak úgy, ismeretlenül egy közösségi oldalon, ugyanis a leközölt interjú egyes részei Pétert is érintették. A férfi röviddel ezután csetelni kezdett Zorával, aki ennek finoman szólva nem örült, néha a plafont nézte kínjában, közben pedig azon morfondírozott, vajon vezethet-e valahova ez a parttalan csevegés. Nem volt ínyére, hogy válaszolgasson, mégis megtette, a jóég tudja, miért. Péter fél óra alatt miután végigpásztázta Zora oldalát, fotóit, cikkeit már tudtára adta, szeretne vele találkozni személyesen. Ő szeretett volna, Zora nem. Nem volt kíváncsi sem rá, sem másra, nem volt ínyére az „üljünk be valahova, és dumálgassunk szöveg” sem. Az utóbbi évei másról sem szóltak, mint a munkáról ahogy ő nevezi, a hivatásáról és a sportról. Élvezte a szabadságot, a komfortos világot, amelyet kialakított magának, és azt, hogy senkinek nem tartozik mély érzelmekkel. Régi párkapcsolatához kötődő sebeire már különösebben ügyet sem vetett, vagy, ha igen, azt letagadta, és múltbeli emlékképek sem kísértették már a tudatalattiját. Ezekből pedig tudta: megedződött. Valahogy mégis úgy alakult Zora unatkozott egy aznap este megnézett színházi premier után , hogy igent mondott a Péterrel való személyes találkozóra, ahogy azt a férfi nevezte, randira. A színház előtt persze  töprengett egy kicsit, hogy megvárja- e Pétert vagy egyszerűen csak szegje meg az ígéretét és lépjen le, de mire elszánta magát, hogy nekivág a visszaútnak, már késő volt. Péter közeledett felé széles, „amolyan egy-két éjszakára jó leszel nekem” mosollyal az arcán. Zora viszonozta ezt a mosolyt, hiszen úgy érezte, a kérész életű ismeretségek során nem lehet vesztenivalója. Elmentek egy belvárosi bárba iszogatni, sokat beszélgettek színészetről, kultúráról, egyszóval megpróbáltak kipipálni kötelező témákat csak azért, hogy egyikőjük valódi szándéka se tűnhessen kommunikációt illetően megalapozatlannak. Legalább az igyekezet látszódjon, ha már a maszkok és az elkorcsosult modern kori kapcsolatfelfogás nem preferálja a nagyszüleink idejében még működő, mára avíttá vált érzelmi kötődések felvállalását- gondolta magában a lány, aki másnap reggel Péternél ébredt.

 

***

 

– Legalább túl vagyunk rajta, és meg kell hagyni, nem is olyan buta ez a pasi, mint amilyennek gondoltam nyugtázta Zora. Felöltözött, elbúcsúzott a nevetségesen könnyen megszerzett prédától, de mikor hazaért, és megnézte a mobilját, döbbenten látta, hogy Péter már küldött is neki egy esemest. Nem értette, mi szükség van erre, hiszen szép volt, jó volt, a lány számára ennyi elég is volt. Aztán még több üzenet, még több csetelés zajlott köztük a következő egy-két napon, Péter újra és újra vendégül látta őt otthonában, és mire Zora ráeszmélt, hogy pár hét alatt gyakorlatilag többet voltak együtt, mint mások néhány hónap alatt, kezdett aggódni. Nem tudta mi aggasztja pontosan, de érezte, hogy valami megfogalmazhatatlan nyugtalanság lett rajta úrrá. Szorongással töltötte el, hogy esetleg akarata ellenére elveszíti önmagát, és, ami még ijesztőbb volt számára, hogy, ha nem marad kellőképpen erős, könnyen kiszakadhat komfortzónájából.

– Na, nehogy már egy színészecske vigye a puskát! morogta alig hallhatóan futás közben a lány. A pánik még sportolás közben is ott futott szorosan mellette.

 

***

 

Zsibbadás, remegéssel járó pánikroham lett Zorán úrrá egy-egy találkozó előtt. Az idegrendszere, az agya nem akarta kitenni magát senki érzelmi befolyásának, főleg azt nem akarta, hogy újra megtörténjen vele az, ami néhány évvel ezelőtt egy hosszabb kapcsolatban, ami éppen annyi boldog pillanatot osztott neki, mint fájdalmat és gyászt. Valami furcsa kíváncsiság mégis Péterhez húzta. Eszébe jutott egy régi musical dal részlete, amelyet még a Madáchban hallott az Édeskettes hármasban című darab férfi főszereplőjének előadásában: „Ugorjak, kérték. Ígérték, hogy elkapnak, mégsem így történt. Nem szabad, tudom a tűzzel játszanom, de dacolni a veszéllyel izgalmas nagyon…és én most mégis , mégis megteszem. Zuhanás végén most talán szerelem vár rám.” lalalalálálálálá lálálááláláááá dúdolta Zora. Baromság. Majd a végén még rózsaszín ködtől elbódulva, szeretetteljesen főzőcskézünk együtt, miközben fojtogat minket a lakásban terjengő, füstölőből áradó szantál illata, na persze!

 

 

***

 

Ismeretségük második hetének felétől Péter húst szeletelt és pácolt, Zora a salátát készítette, miközben fojtogatta őket – vagy inkább csak a lányt a lakásban terjengő, füstölőből áradó szantál illata. Túl voltak jól sikerült közös bulin, sétán, gyerekkérdésen, fagyizásokon, Péter pedig megtett mindent, ami kettejük kényelmét szolgálhatta: bevásárolt, fogkefét vett Zorának, tiszteletben tartotta a nő étkezési szokásait is, miszerint az nem evett zsírosat, nehéz szénhidrátos ételt, édesítővel itta kávéját, és lekváros teljes kiőrlésű zsömlét fogyasztott reggelire. Ezeket rendszeresen már este vagy kora reggel beszerezte a közeli boltban.


***


  Nagyon ütős mondanivalója volt a mai darabnak, gratulálok! mondta Zora és puszit nyomott Péter szájára.

– Tényleg tetszett? Ennek örülök! Valóban ez most az egyik legsikeresebb darabunk, ezért javasoltam, hogy nézd meg, ha van hozzá kedved- mondta Péter, akin még látszott az előadás utáni izgatottság.

– Fel sem tudom idézni, mikor néztem meg utoljára darabot bábokkal. Retró élmény, mégis maga a darab rendkívül modern. – Az a vékony, törékeny színésznő különösen tetszett benne, tudod. Na, az ő karaktere aztán feladja a leckét. Hihetetlen, mit képes kihozni az emberből, ha kihasználják. Az agy kikapcsol, és lassanként ő maga is olyan lesz, mint az, aki átverte, akinek a testét adta. Akaratlanul is érzelmi zombi lett belőle a darab végére. Döbbenetes!

– Valóban ez a cselekményszál hat hideg zuhanyként a nézőkre a visszajelzések szerint, na meg a kiskutya kinyírása válaszolta Péter.

Nem bántom és nem sajnálom, nem sajnáltatom magam, magam adom, megadom, megadom, neki megadom magam dúdolgatta magában az előadáson hallott dalt Zora, majd , mikor visszatért a katarzisból a való világba, megjegyezte:

Egyébként meg szép, törékeny kis nő ez a darabban kihasznált csajszi. Elismerem, még női szemmel is izgalmas.

– Dia? Na, igen, ő nekem is bejön, megdugnám, de nem lehet köztünk semmi. Előző életünkben megerőszakoltam őt, talán ezért is távolságtartó velem ebben az inkarnációjában- válaszolta nevetve Péter, majd töprengve hozzátette: érdekes, hogy ő hidegen viszonyul hozzám, más meg eleve azt szereti, ha durván bánnak vele. Volt például olyan csajom, aki azt szerette, ha erősen pofoztam, vagy kicsit vertem az ágyban. Ez jött be neki.

Zora kis híján a teljes cigarettát letüdőzte egy slukkra a férfi szavainak hallatán, nem is azért, amit mondott, hanem azért, amiért mindezt az ő jelenlétében közölte. Hazafelé Péter belemerült a darab elemzésébe, a színház igazgatójának szapulásába, ecsetelte annak korlátoltságát, kifejtette álláspontját jelenlegi, valamint volt kollégáiról. Erős kritikával illette egyik közös ismerősüket is.

– Tudod, Ákos nem más, mint egy jól skatulyázható figura, egy karakterszínész. Ha én úgy élnék, mint ő, ha olyan életmódot folytatnék, mint amilyet ő folytat évek óta, már valószínűleg rég öngyilkos lettem volna. Pár év alatt igénytelenné vált, elhanyagolta magát, érted? Néha meg érezni a szagát is.

Zora hallgatott, bár meglepődött Péter nyers véleményén. Talán igaza volt, talán nem, de Pétertől, aki évtizedek óta a paraván mögött szerepel, valamint fél évtizede Ákos, a frontember mögött zenél, ez a komplexusból fakadó ironikus megjegyzése talán érthető, ugyanakkor sajnálatraméltó is.

Otthon aztán feljött a szekta téma is, ami egyébként minden egyes közösen eltöltött idő alkalmával szóba került. Zora szektának hívta, de mivel nem szerette volna megbántani Pétert, erről mélyen hallgatott. Szekta, igen, mert időnként pénzt kér, tehát materializál, behálóz, odaköt, elmondja, milyen tanfolyamot végezz, hányszor utazgass vissza előző életedbe, ki van rád jó hatással, ki nincs.

– Utazás, meg előző életek problémáinak hatása a jelenre, atyaúristen! Ha ezen múlik, a szádba nyomok egy füves cigit, felszívsz rá 3 csík amfetamint, aztán utána olyat utazol, hogy arról kódulsz! Különben is, a jelenbeli problémák megoldását a jelenben kell keresni – gondolta magában Zora, de sose mondta ki hangosan. Amikor később megbízható forrásból megtudta, hogy az ilyesfajta csoport tagjai egy idő után emberi lábszárcsontot hajlítgatnak, meg követ vesznek ki az emberi aurából, hovatovább ráérő idejükben, egy bizonyos mesteri fokozat elérését követően még a gyertya lángját is elhajlítják, már nem is tudta röhögjön-e vagy sírjon. Mindenkinek kell valami mankó. Kinek a kaja, a pia, a sport, a munka vagy éppen a vallás. Vélhetően Péter felfedezett egy világot, egy filozófiát, ami képes az addig meg nem értett életébe rendszert hozni. Talált egy társaságot és esélyt a belső harmónia megteremtésére, végül is joga van hozzá.

Ami azt illeti Péter nem is volt rest sem magát, sem pedig őt „kezelésbe” venni, meggyőződése volt ugyanis, hogy, mint minden ember, így Zora is cipeli a maga elfojtásait. Mindenki próbál élni akarni. Zora akart, próbált, tett érte, élt, de a maga módján. 

 A gond tehát – legalábbis Zora szemszögéből nézve csak abban állt, hogy nem szerette volna, ha az önmaga által használt mankókat és életfelfogást még ha csak szolidan is más emberfia megpróbálta volna átformálni. Ahhoz, hogy valaki áttérítse őt egy másik sávba, egyáltalán nem volt ínyére.

 

***


A lány minden nap elhagyott egy darabot a múltjában letapadt blokkjaiból, az érzelmi ellenállás Péter szerint is a „kezeléseknek” köszönhetően érezhetően csökkent. A bizalom, amit Zora a férfi iránt kezdett érezni, napról napra nőtt. A falak leomlottak körülötte, a kockázat egyre nőtt, és maga sem hitte el, hogy néhány hét alatt megtörténhet, hogy épp az a bástya omlik le, amit kőkemény agyi munkával, eltökélten épített maga köré az évek során.

– Úgy örülök, hogy végre itt van egy értelmes nő, aki ráadásul csinos is, akivel minden jó, akivel jó volna hosszútávra tervezni. De most az a helyzet, hogy ezt nem tehetem mondta Péter, miközben átölelte a hasán fekvő Zorát.

– Jó, ne tedd, de miért is? kérdezte a lány mosolyogva.

– Tudod, elkezdtem járni egy utat, bennem is van még rengeteg blokk, csak próbálom azokat kompenzálni vagy palástolni. Idő kell ahhoz, hogy magamra, illetve befelé tudjak figyelni. Hogy legyen időm magamra, érted?

– Persze, és, ha érdekel a véleményem, magánidőre minden embernek szüksége van, alanyi jogon jár, de talán könnyen megoldható, hogy a kecske is jól lakjon, és káposzta is megmaradjon próbált finoman érvelni Zora.

– Te ezt nem érted! fakadt ki a férfi. A tanfolyamok, a kezelések, utazások mind- mind időt, nem kevés időt kívánnak meg tőlem. Nem tudom, meddig tart ez, ezért mivel mi nem járunk, csak annyit tudok mondani, legyünk szeretők, ha nincs ellene kifogásod.

– Ja, hogy mi nem járunk! – nevetett fel gúnyosan a lány.

– Miért, szerinted mi járunk? kérdezte idegesen Péter.

 Attól függ, hogy te mit értesz alatta.

– Azt hogy eszünk, iszunk, beszélgetünk, jókat szexelünk. Én ezt nem nevezném kapcsolatnak jelentette ki Péter, és őszintén szólva már a pokolba kívánta az eszmecserét.

– ühüm, szeretők… töprengett el a szón a lány. Nos, szeretőt fagyizni, közös főzésre csábítgatni, homlokon puszilni, éjjel átölelni, külön köntöst, fogkefét szerezni neki, állandóan beszámolni neki kéretlenül, hol, merre jársz, először is nem szokás. Egy k*rvát pedig nem hívnak el előadásra, nem vásárolnak be neki. Biztosan az én felfogásom homályos, viszont most úgy látom, túl sok „fényt” kaptál az agyadra, ha ilyesmikkel hozakodsz elő nekem mondta ingerülten Zora.

 Most ezzel meg mit akarsz mondani?

– Semmit felelte a lány és felült az ágyon.

Na, ettől a női választól a falnak tudnék menni közölte gúnyosan a férfi. Nézd, kedvellek. Az elmúlt hetekben jókat beszélgettünk, jókat szexeltünk, ettünk, ezt mondtam már, nade, mi lesz, ha én szerelmes leszek valakibe?

 

Te hülye vagy? szegezte a kérdést Péternek a lány, és érezte, hogy ökölbe szorul a keze a feszültségtől. Te élvezed, hogy ilyeneket mondasz, miközben én kevesebb, mint fél méterre fekszem tőled?

– Akkor még egyszer elmondom, hogy világosabb legyen: nem én vagyok az, aki megadhatja neked, amire szükséged lenne. Nem érzek irántad szerelmet, nem érzem, hogy össze lennénk kapcsolva, hogy nekünk jövőnk van, hogy más nő nem kellene nekem rajtad kívül. Sajnálom. Nem tudok neked olyan érzéseket hazudni, amik nincsenek meg bennem. És sok minden – ellentétben veled – nem is érdekel veled kapcsolatban – közölte higgadtan Péter, majd kiment az erkélyre. Mielőtt behúzta volna az ajtót, még hallotta Zora megjegyzését.

– Neked átmosták az agyad?! Ember nincs, aki a tengelye körül akkorát fordulna, mint most te!

A lány utána ment, és egy fejmozdulattal leparancsolta Pétert a székre.

– Azt mondogatod, mióta találkoztunk, hogy szeretnél mindenben, amiben tudsz segíteni nekem. Azt hangoztatod, hogy az önértékelésem nincs mindig a pozitív tartományban. Tudod, hogyan segítenél igazan? – szegezte neki a kérdést Zora, majd választ nem várva folytatta: ha nem szerető lennék a szemedben, hanem barátnő, társ, akit felvállalsz. Mert cserébe ugyanezt nyújtanám neked. Csakhogy azt érzem, hogy vagy megbolondultál pár napja, vagy valóban eltökélted, hogy te ma szadizol engem. Jól látom?

Nem, nem látod jól. Tényleg nem érdekel sok minden, ami veled kapcsolatos – rántotta meg kicsit a vállát a férfi.

Például? – kérdezte cinikusan Zora, miközben minden idegszálával arra koncentrált, hogy a testét átható ideges remegés ne látszódjon rajta a férfi előtt.

Például, hogy kivel mit csinálsz, és azt mikor.

Akkor sem, ha az illető férfi lenne? – kérdezett vissza a lány kikerekedett szemmel.

Akkor sem, csak használj gumit te is, hogy ne kapjak el semmit – mondta a férfi nevetve, majd mikor látta, hogy a lány nem vevő a viccre, folytatta: – Egyébként pedig neked se rám van szükséged, hanem olyasvalakire, aki szeret, felvállal, és veled képzeli el a jövőt. Ezt nem tudom, nem is akarom megadni. Nem hazudok érzéseket, már mondtam. 

Hát, hazudni nem kell, de kérni a kezdet kezdetén, hogy bízzam benned, csak, mert te más vagy mint a többi, na azt se kellett volna. Nem én akartam veled találkozni, ha jól emlékszem, de kétemberes játszma ez, ennyit aláírok.

Na, ácsi! Nem rakhatsz rám terhet, csak mert most épp én vagyok az az utolsó, akiben megbíztál, akinek esélyt adtál iksz év után. Nem gondolom, hogy inkorrekt voltam!

 

A kis herceg nem volt kötelező olvasmány, te idióta?! kérdezte a lány, és lecsapta a hamutálat az asztalra.

 

Most mit akarsz ezzel, mi ez az egész? – háborodott fel Péter.

 

Semmi.

 

Na, gyönyörű, helyben vagyunk morogta az orra alatt Péter.

 

Én is sorolhatnám, hogy mi olyan kegyetlenül gyönyörű, de most ehhez nincs hangulatom. Mindegy, hazamegyek, hiányzik a futás. Tudod, áll az életem.


 

folyt. köv.

 

 

Jónás Ágnes

 

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Csilla
#5. 2014. június 30. 21:32
Kedves Ági!

Az érzelmek hullámzását, a gondolatok csapongását olyan mélyen át tudtam érezni, hogy szentül hiszem, így csak azok tudnak írni, akik erre születtek, és azok, akik maguk is átéltek hasonló helyzeteket. :)

Nem bírom ki, hogy ne olvassam el a következő részt is. :)
Holly Golighty
#4. 2014. június 30. 18:03
A befejező rész fent van, de ezen a linken is elérhető, ha így könnyebb: tollal.hu/mu/es-megint-mind-megoljuk-kedvesunk
előzmény: Döme Zsuzsa hozzászólása, 2014. június 30. 17:36
Holly Golighty
#3. 2014. június 30. 18:02
A befejező rész fent van, de ezen a linken is elérhető, ha így könnyebb: tollal.hu/mu/es-megint-mind-megoljuk-kedvesunk
Döme Zsuzsa
#2. 2014. június 30. 17:36
Jó stílusú, érdekes. Remélem, kiderül a következő részekből, hogy a lány mire alapozta azt a bizalmat, amit Péter iránt érzett.
Vagy csak megelőlegezte számára?!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek