Mikszáth Kálmán: AZ ÉN GYURI BÁCSIM

...Szegény Gyuri bácsi! miért is kellett neki olyan hamar elporlani! mért nem érhette meg a tavali esztendőt, mikor az a sok jó bor termett Nógrád vármegyében!

 

Már a mi családunkban megvan mindenkinek a maga originalitása, p. o. az apám nem issza a bort, csak vízzel; én meg megiszom ugyan a bort víz nélkül is, de a matézishez megint nem értek, csak a preferanc mellett. Továbbá a kigörbített csizmasarkot iszonyúan kedvelem, a német nyelvet pedig rettenetesen nem szeretem.

...Bezzeg ha még élne az én szeretett Gyuri bácsim, be a torkomra forrnának ezek a zseniális tulajdonságok!

... Gyuri bácsim valóságos apám volt e tekintetben, kivévén azt a fennérintett izét, hogy a bort ő is megitta, lett légyen az a maga szükségében vagy nem.

...Szegény Gyuri bácsi! miért is kellett neki olyan hamar elporlani! mért nem érhette meg a tavali esztendőt, mikor az a sok jó bor termett Nógrád vármegyében!

Bizony, bizony elájult volna az örömtől, még talán azt is megbocsátotta volna, hogy mikor a negyedik klasszisba jártam, egyszerre négy szekundám volt.

Ad vocem szekunda!

Hát bizony nekem anno 1859 nagyon kijutott ebből a portékából. Még magam is megcsóváltam a fejem, mikor a jó emlékezőtehetségű M** tanárom felolvasta a grádics előtt. Nevezem pedig jó emlékezőtehetségűnek azért, mert minden eddigi négy év alatt elkövetett csínyjeimet úgy el tudta beszélni az én kedves Gyuri bácsimnak, mintha csak könyvből olvasta volna.

Az én Gyuri bácsim pedig, akit apám küldött be maga helyett az examenre, vágott erre szörnyűségesen savanyú képet, aminek az lőn folytatása, hogy mikor kijöttünk a tanár úr szobájából, illedelem ide, illedelem oda, úgy hátbaütött hosszú tenyerével, hogy magam is azt gondoltam, miszerint se nem több, se nem kevesebb, egy rettenetes ménykő esett a hátam közepére...

- Jaj nekem... Odavagyok!

- Hallgatsz, gazember!

- De mikor fáj ám - feleltem siránkozó hangon.

- Hát az időt haszontalanul elfecsérelni nem fájt ugye? Kötnivaló! No, hiszen kerülj csak apád elé!

Én úgy tettem, mintha nem értettem volna amit mondott, s egész flegmatice kezdtem dúdolni az akkoriban divatos nótát:

»Hallod-e te, hallod-e te csirke?
Megenném én a te nyakad sülve.«

Erre az én urambátyám arca egyszerre kezdett kigömbölyödni.

- Akkurát, öcsém! Hol lehet itt rántott csirkét enni? Hol itt a vendégfogadó?

Én megkötöttem magam. Nem szóltam semmit.

- No, ne légy gyerek! Mit haragszol?... Mintha bizony az orrodat haraptam volna le, vagy mi? Ne félj, majd szólok apádnál, hogy a tanárok csak igazságtalanságból buktattak meg.

Nekem sem kellett több, siettem Gyuri bácsi kegyét megérdemelni.

- Hogyan is tetszett kérdezni? Aha, csirke... Tessék utánam jönni!

Elértünk a »Három Rózsá«-hoz. Az én urambátyám tökéletesen boldoggá lett. Legelső szava volt:

- Kelner, czvai porció rántott csirke!

Nota bene: az én Gyuri bácsim anélkül, hogy beszélte volna, szerette a német szót, s ezen előszereteténél fogva vegyítette azt mindig a magyarral, ahol csak lehetett, azzal a húsz-harminc szóval, ami úgy vásárokra jártában ragadt itt és ott rája.

De ha kedvelte urambátyám a német nyelvet, még jobban szerette a füstölt sertésnyelvet, ami valódi szenvedélye volt, úgyhogy egyszer száz kabanosba akart fogadni, miszerint ebből a matériából jól megcsinálva, megeszik egy egész pozsonyi mérővel.

Elég az hozzá, amint a csirke elfogyott, azt a kérdést merte kockáztatni a kellnerhez, hogy van‑e füstölt nyelv?

Az érdemes férfiú azt felelte rá: - Mindjárt szolgálhatok.

Erre aztán urambátyám örömében kihúzott a bugyillárisából egy szépen összehajtogatott papirost, amiben én rögtön klasszifikációmra ismertem.

- Idenézz, öcsém! Nagy áldozatot teszek érted, - s ezzel meggyújtván a gyufát, egész gravitással tartotta a fatális iskolai bizonyítvány alá.

Lélegzetem elállt, szemeim merően tapadtak oda. A lángok nyaldosva csaptak össze felette. Egy pillanat alatt csak egy elhaló láng jelenté, hogy volt, de már nincs.

Nagyot lélegzém, minőt szokott az ember, ha nagy bajtól szabadul meg. Urambátyám pedig mosolyogva nézett hol rám, hol pedig az elégett maradványokra.

- Mert lásd, öcsém - szólt aztán -, neked én nagy hálával tartozom a mai napért. Most majd hazudok valamit apádnak, hogy a klasszifikációt ki nem válthattuk, aztán »qui habet tempus, habet vitam!« Addig vagy a gimnázium éghet el minden protokolumostul együtt, vagy pedig a revolució üthet ki.

Urambátyám kedvenc eszméje volt a revolució.

Én mindezekre csak azt mondtam, hogy biz az nagyon jó volna, vagy az egyik, vagy a másik.

Mintegy négy óra lehetett délután, midőn végre kifizetvén a keserű emlékezetű házigazdámnak a kosztpénzt, kocsira ültünk, hol is az én szeretett Gyuri bácsim rögtön belejött a másik kedvenc témájába, elkezdett tudniillik a lutriról beszélni.

(Gyuri bácsi nagyon szeretett rakni a lutriba, anélkül azonban, hogy valaha csak egy öreg garast nyert volna.)

Tehát az én urambátyám kezdett a lutriról beszélni.

Most ott nyert egy csanádi paraszt 30 ezeret, majd meg itt akasztotta fel magát valami bádogoslegény, aki 40 ezeret nyerendő rescontóját 16 garason adta el a házaló zsidónak.

Már az ilyen anekdoták elbeszélésében nagy mester volt az én szeretett Gyuri bácsim, úgyhogy ebben a szakmában tökéletesen beillett volna tudós társasági tagnak is, amit én el nem mulasztottam rögtön megemlíteni, lévén ez az ő vágyainak boldog netovábbja.

- Hát aztán mit gondolsz, öcsém, nem vagyok én nagyobb tudós Pompérynél? Mért ne lehetnék én idővel az akadémia tagja?

- Meg vagyok győződve róla, hogy lesz, mihelyt »A dohányzás mestersége« című munkája napvilágot lát.

- Az igaz, hogy páratlan világhírű mű lesz, ha elkészítem! De van ennél szerencsésebb ideám is, ti. ha most nyernék vagy 20 ezeret, vennék rajta pár száz akó »echt Neszmélyit« s elküldeném ajándékba az akadémiának. - Mit szólasz hozzá?

- Egyszeribe odaültetnék Arany János mellé, ha az a »ha« nem volna.

- Semmi »ha«... Hát a lutri mire való? Teszek ternóra, öcsém, mihelyt a városba érünk. Itt vannak tárcámban a számok feljegyezve. Mind megálmodott numerusok, okvetlenül kell nyernem. Hát mi lehetetlen van abban?

(Gyuri bácsi előtt, ha egy kicsit becsípett, semmi sem volt lehetetlen.)

Eleget mondtam aztán neki, hogy én nem bánom, ha egy milliót is nyer, ő azért nem hagyott békét egész Gyarmatig. Kiszámította, hogy hány akó bort lehet venni azon a 20 ezeren, hányat ad abból az akadémiának, és mennyi marad még számára. Beleképzelte magát a tempus futurumba, hogy minő boldog lesz, midőn egy nemzet fogja tisztelni, tömjénezni, mint világhírű tudóst.

»Sarkantyús csizma és pinch,
Gyuri bácsi és tudós!«

Hiszen ezek akkurát olyan ellentétek, mint a kalamáris- és a rozsólis-palack!

 

*

 

Másnap circiter délutáni hét óra volt, mikor B.-Gyarmatra értünk. Felséges nyári alkony. Gyuri bácsi szerint az egész természet hasonlított a részeg ember bajuszához, melyet vastagon harmatozott be a bor. Az eget pláne, búzavirág-színű spenclimhez hasonlítá, melynek szárnyából egy darabot kihasítván volt a Perecz bácsiék Bodri kutyája, gazdasszonyom minden esztétikai ízlés nélkül skarlátvörös posztóval foldozta be.

Gyuri bácsi Gyarmatig tökéletesen kijózanodott. Kiszállván a kocsiból rögtön sietett a lutriba, hogy ott jövendő boldogságának fundamentumát letehesse.

Én a kocsin vártam, míg megjött. Már messziről megismertem, hogy haragos; a kalapja le volt húzva félszemére, dohányzacskója szokása ellenére nem volt zsebébe dugva, hanem a kezében tartotta, mégpedig olyanformán, mintha annak sallangjával valakit irtózatosan el akarna nadrágolni!

Hej, ha akkor tudtam volna, hogy az a valaki én vagyok!

- Gyere csak ide, te országos gazember! - rivallt rám teli torokkal, amint a kocsihoz közeledett -, hadd tanítsalak meg, hogy kell egy osztályban négy szekundát kapni!

Én is olvastam ugyan valahol azt a filozófiai mondatot, hogy az ilyen esetben legjobb kereket oldani, de most gyötrött a kíváncsiság, tehát világért sem mozdultam a kocsiról.

- Ugyan ne bolondozzék, Gyuri bácsi! Mi baja?

- Még te mered azt kérdezni, hogy mi bajom? Oda a 20 ezer forint! Léb wohl, magyar akadémia! Azokat a lutriba felteendő számokat a te klasszifikációdra írtam fel tegnap reggel, arra a klasszifikációra, melyet én bolond, szamár ember módjára felégettem a te kedvedért.

Most már oda minden.

Én nem tudtam: vajon sajnálkozzak-e? vagy pedig vágjam be magam a kocsi derekába s röhögjek irtózatosan egy emberen, aki kétségbeesik három ostoba szám elvesztésén.

Már az igaz, hogy különös ember volt az én szeretett Gyuri bácsim, neki keresztül kellett mennie a harag minden szimptomáin.

Beleült a kocsi hátuljába mellém, az egyik kezét csípőjére tette, a másikkal pedig újdonatúj tajtpipáját úgy szorította össze, hogy ízzé-porrá tört a markában; az egyik sarkantyús csizmájával el kezdte rugdalni a másik csizmáját, mialatt folyvást köpködött jobbra-balra.

Ez volt nála a harag legfelsőbb foka.

Mikor ezt elunta, hozzáfogott a káromkodáshoz: összeszidta ötféle nyelven is az egész világot, valamennyi korhely diákot széles Magyarországon, még azokat is, akik ezután fognak születni.

- Látod, öcsém, minő malőrt okoztál nekem! No, az igaz, hogy magam is asinus ember vagyok, mért nem tudtam eszemben megtartani! Tisztán emlékszem, hogy reggel, amint felkeltem, az asztalon heverő bizonyítványodra írtam fel azt a három számot, de hogy micsoda számot, azt ha fejem leütik, se tudom.

Itt aztán elbeszélte Gyuri bácsi az egész álmát, hogy mint jött hozzá egy öreg ember és nyújtott át három porcelán táblát, melynek mindegyikén bizonyos szám volt felírva.

Hej, azok a számok, azok a számok, hogy is tudta elfelejteni!

 

*

 

Otthon szívesen fogadtak. Apám megtudta, hogy buktam és - megbocsátott. Gyuri bácsi sebe is begyógyult. A negyedik napon pedig egészen derülten szólt hozzám az ebédnél:

- No, öcsém! eszembe jutott már az a fatális három szám: 7, 9, 11.

Én elnevettem magam.

- No, most már felteheti, Gyuri bácsi!

- Sose teszem biz én... Vigye az ördög!

Mintegy két óra tájban e nap délutánján Fehér Muki bácsi jött hozzánk.

- Szervusz, Muki! Hol az ördögbe jársz itt?

- Gyarmatról, a hetivásárról jövök.

- Mi a mennydörgős mennykőt kerestél ott? - kérdé Gyuri bácsi, odanyomva a markába egy hórihorgas selmeci pipát.

- Hogy mit kerestem? Kószáltam, pajtás, boltból boltba, korcsmából korcsmába, még a lutriban is voltam.

- A lutriban? - kérdé meglepetve urambátyám. - És minek?

- Szivart venni.

- De csak tudod, mely számok jöttek ki?

- Sose tudom én! De igaz, hisz feljegyeztem, mert Csetneki druszám erősen rámparancsolta. Itt vannak a Notis-könyvemben. Ahon ni: 7, 9, 11.

Gyuri bácsi olyan fehér lett, mint a fal.

- Az én számaim, valóságos az én számaim - dadogta vadállati hangon -, megőrülök, megbolondulok! - S elkezdett mérgében ugrálni, toporzékolni, mint egy őrült. - Megölöm... főbelövöm magam! Oh, én öreg, nagyfejű szamár!

Gyuri bácsi fogcsikorgatva rohant ki kalap nélkül az udvarra, ahol aztán belekötött minden cselédbe. Neki, szegénynek, ugyan megesett a klasszifikáció-égetés!

El sem is felejtette egész halála napjáig.

 

*

 

Szegény Gyuri bácsi, miért kellett olyan hamar elporladnia? Miért kellett neki odaköltöznie abba az országba, amely a világnak semmiféle mappáján meg nem található, s hol ha van is, még sincs olyan jó tepertős galuska, olyan felséges csetneki dohány, mint ebben a kis Magyarországban.

Hogy bor van a mennyországban, arról Gyuri bácsi már régen meg volt győződve, mert - úgymond -, ha bor nem lenne odaát az égieknél, fejemet teszem rá, hogy Csokonai már régóta megszökött volna onnan.

Ilyen egészséges logikája volt az én Gyuri bátyámnak. - Milyen kár, hogy az a sok logika mind oda van most temetve a b.-gyarmati temetőbe!

Valami haszontalan tüdőgyulladás vitte oda, honnan semmiféle passzussal nem lehet többé visszautazni.

A vakációkban meglátogattam a sírját. Egyszerű fehér márványlap jelöli porait.

Valami pajkos iskolásgyerek egy nagy csibukot rajzolt oda vastag krétával, mintha mondta volna:

- Gyújtson rá, Gyuri bácsi!

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

A portás a kapu hőse