Miért ne lehetne akkor szereplőnek születni?

A színházi világnap alkalmából a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház egyik programja néhány óra erejéig a közönséget az alkotás folyamatának részesévé tette.


A színházi világnap alkalmából a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház egyik programja néhány óra erejéig a közönséget az alkotás folyamatának részesévé tette.

A színházban jelenleg A nap fiai című darab próbái zajlanak Zakariás Zalán rendező irányítása mellett.

Ezen előadás előkészületeibe kapcsolódhatott be, aki március 27-én a színházba látogatott. Aktív közreműködés, véleményformálás volt az elsődleges cél.

A program olvasása közben a XX. század egyik legnagyobb hatású drámaírójára Luigi Pirandello-ra gondoltam. A szicíliai származású, irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Pirandello-t joggal nevezhetjük az illúziókeltés művészének. Művei többségében azt próbálja elhitetni olvasóival, hogy a valóság illúzió, az illúziót pedig sokszor valóságnak hisszük és ehhez még csak színházba sem kell mennünk. 

Írói munkásságának legjelentősebb alkotása a Hat szereplő szerzőt keres, vagy Karinthy Frigyes fordítása alapján Hat szerep keres egy szerzőt című dráma.

A mű nyitó sorai kísértetiesen emlékeztetnek a sepsiszentgyörgyi társulat kezdeményezésére:

„A nézőtérre érkezők majdnem teljesen sötét és üres színpadot találnak, felhúzott függönnyel, tehát amilyen nappal szokott lenni, amikor nincs rajta színfal, se berendezés; ennek az a célja, hogy a közönség elejétől kezdve azt érezze: elő nem készített látványosságban lesz része."

Pirandello színművében azonban egészen más történik, mint amire feltehetőleg a romániai színházban számítottak. A drámában ugyanis látszatra felcserélődnek a szerepek. Látszat, illúzió és valóság egymástól elválaszthatatlan és megkülönböztethetetlen egysége ez a mű.

Az épp Pirandello ellen lázadó színházigazgató társulatával próbálni készül, azonban ezt megzavarja egy váratlanul érkező hattagú család. A különc emberekből álló család nem a színészek játékára kíváncsi, hanem szerzőt keresnek saját életük drámájának bemutatásához.

Az Apát a lelkiismeretfurdalás, a Mostohalányt a bosszúállás, a Fiút a megvetés, az Anyát a fájdalom hatja át. A mellékszereplőnek tekinthető Kisfiút és Kislányt Pirandello zseniális tudatossággal nem szólaltatja meg, ezért is lesz váratlan a drámai végkifejlet, amelynek főszereplője mégis a két kisgyermek lesz.

A kezdetben kételkedő színházigazgató végül vállalkozik a családi dráma megírására, és színészei közreműködésével annak színpadon történő bemutatására.

A színészi játék azonban illúzióvá teszi a család számára addigi valóságukat. Ezt az Apa a következőképpen indokolja a színházigazgatónak:

„Itt van minden baj gyökere uram, „a szavakban". Mindannyiunkban egy egész világ lappang. Mindenkiben a maga sajátos világa. Hogy tudnánk egymást megérteni, kedves uram, ha azokba a szavakba, amelyeket kimondok, a dolgoknak az értelmét és értékét gondolom, ahogyan bennem élnek, aki pedig engem hallgat, elkerülhetetlenül aszerint érti és értékeli, ahogy benne a világ tükröződik? Azt hisszük, értjük egymást, pedig soha, soha meg nem érthetjük."

Vitathatatlan, hogy Pirandello hat szereplőjének főhőse maga az Apa. A családfő megnyilatkozásai messze túlmutatnak saját erkölcsi züllöttsége miatt érzett lelkiismeretfurdalásán és a tragédiába torkolló családi dráma alapgondolatán.

Általa fogalmazza meg például Pirandello a tény definícióját:

„...a tény olyan mint a zsák: üresen nem áll meg. Hogy megálljon, előbb bele kell öntenünk azt az okot és azt az érzést, mely meghatározza a tényt."

Az ok és érzés által meghatározott tény pedig az emberi élet alapja. Erről és a sepsiszentgyörgyi ötletről akaratlanul is egy fikció jutott az eszembe. Vajon miként reagálnánk mi emberek egy olyan programajánlat láttán, amelynek értelmében saját életünk tragédiáját vagy komédiáját vihetnénk színre, mely darabban természetesen mi magunk játszanánk a főszerepet?

Tény, hogy saját életünk viszontagságaiból eredő tragikus vagy komikus jeleneteket visszük színre nap-nap után.

A színháztól és az illúziótól talán az különböztet meg bennünket az élet nevű színpadon, hogy egy-egy elrontott felvonást, félresiklott jelenetet általában később nem játszhatunk el újra. Aki erre törekszik, talán saját darabját teszi élhetetlenné, és könnyen igazzá válhat az Apa talán legfontosabb gondolata Luigi Pirandello drámájában:

„Uraim egy „szereplő" mindig megkérdezheti egy élő emberről, kicsoda. Mert a szereplőnek megvan a maga saját, jellegzetes, határozottan körvonalazódott élete, aminek alapján ő mindig „valaki". Ellenben egy élő ember... egy élő ember, úgy általában, lehet, „senki" is."

 A legfontosabb tehát, hogy sohase felejtsük el: élő embernek, életünk szereplőjének, valakinek születtünk!

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Balage
#2. 2011. március 29. 12:32
Tetszett a kritikád. Grat!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek