Mézes Misa meséje

Volt egyszer egy kisfiú, akit egyfolytában csúfolt a többi gyerek.

Nem engedték, hogy velük együtt egye meg a tízóraira hozott szendvicsét a szünetben; a tornaórán mindenki utolsóként válogatta be a csapatába; az osztálykirándulásokon pedig mindig ő volt az, akinek reggelre fogkrémet nyomtak a papucsába. Misának hívták a kisfiút, de mindenki Mézes Misának hívta - Misa szüleinek ugyanis méhészete volt a város szélén, ami nem csak a várost, de a környéket is ellátta finomabbnál finomabb mézekkel és mézes süteményekkel, cukorkákkal; sőt, készítettek mézfagyit is. Leghíresebbek arról voltak, hogy nem létezett virág, ami ne termett volna a kertjükben, és amiből ne tudtak volna mézet készíteni. A rózsaméz vörös volt, mint a naplemente; a százszorszépméz ezüstösen csillogott; az orchideából készült mézük pedig naponta váltogatta a színét és az ízét.

 

Bár egy-egy fárasztó, vagy épp szomorú nap után az egész környék a kezeik alól kikerülő finomságokkal vigasztalódott, és messze földön minden születésnapra az általuk készített nyalánkságokat ajándékozták; Misáék családját mégsem szerette senki. Ez Misa szüleinek, akik összes napjukat, reggeltőlá-estig a méhfarmon töltötték; nem tűnt fel, de amikor Misa elkezdett iskolába járni, hamar észrevette, hogy összesúgnak a háta mögött, és kinevetik. Eleinte fogalma nem volt, hogy miért, mert ugyanolyannak érezte magát, mint a többi gyerek. Soha nem ártott egyik osztálytársának sem, nem tréfált meg senkit, nem tanult kiemelkedően jól sem. Akármennyit gondolkodott rajta, sokáig elképzelni sem tudta, hogy miért közösítik ki. Mígnem egy napon, a két utolsó óra közti hosszú szünetben a fültanúja volt egy beszélgetésnek, amiből mindent megértett: a többi gyerek azt találta furcsának, hogy Misát egyfolytában méhek repdesik körül. A szőke hajú lányok kedvence, Erik körül hangosan felnyerített a többi fiú; amikor épp azt részletezte, hogy Misa olyan, mint otthon az ólakban a disznók, csak őt legyek helyett méhek lengik körül.

 

Misa soha nem gondolt rá, hogy a többiek a méhek miatt nem barátkoznak vele. Való igaz, mindig szálldosott körülötte pár méh. De ez azért volt, mert mikor nem az iskolában volt, minden idejét azzal töltötte, hogy a szüleinek segített a méhészet körüli munkákban. Ettől a virágok és a méz illata olyannyira beleivódott a bőrébe, hogy akárhányszor is sikálta volna át magát egy nap, mindig lett volna legalább egy-két méh, ami nem tud ellenállni a közelségének. Őt ez sosem zavarta, a mézkészítés természetes velejárójának tekintette. Sosem félt a méhektől, és sosem undorodott tőlük - hogyan is tehette volna, amikor látta, hogy milyen finom dolgok létrehozására képesek!

Így amikor megtudta, hogy osztálytársai emiatt rekesztik ki, először meglepődött, aztán nagyon mérges lett rájuk. Tudta jól - alig múlt el nap, hogy a szülei ne mondták volna el büszkén -, hogy a környéken mindenki az ő édességeiket eszi. Hogy lehetnek olyan szívtelenek és buták, hogy éppen a méhek miatt csúfolják?

 

Addig, amíg nem tudta, mi az oka társai viselkedésének, megpróbált barátkozni velük. Bár ők sosem beszélgettek vele, igyekezett érdeklődő lenni, amikor lehetett, szóba elegyedni velük. Nagyon szerette volna, ha a többiek szeretik. Számtalanszor még azt is eltervezte, hogy ha majd lesznek barátai, azokat el fogja vinni a méhészetükbe, és a mézkészítés összes titkába beavatja őket. Azonban attól kezdve, hogy meghallotta Erik szavait, többé nem akarta már, hogy befogadják.

 

Napjai onnantól még szomorúbban teltek. Érdemjegyei még tovább romlottak, és egész nap csak azt várta, hogy hazamehessen végre a virágok és a kaptárak közé.

 

Egyik nap testnevelés volt az utolsó óra. A tanár minden alkalommal más sportot igyekezett megszerettetni a diákokkal, ezúttal a foci volt a soros. Misát szokás szerint utolsóként választotta be csapatába az egyik kapitány, és azonnal elküldte a kapuba - egyrészt, hogy ne legyen a többiek közelében; másrészt, mert azt a posztot annyira unalmasnak tartották, hogy önként amúgy sem jelentkezett volna rá senki. Misa elfoglalta hát a helyét, és elkezdte visszaszámolni a szabadulásig hátralévő perceket.

Az ellenfél első támadásánál aztán történt valami, amire sem ő, sem az osztálytársai, sem a testnevelő tanár nem számított: Misa kivédett egy olyan rúgást, aminek a kivédése elképzelhetetlennek tűnt. 

 

A megdöbbenés után mindenki - Misát magát is beleértve - szerencsés véletlennek könyvelte el az esetet. Nem telt el azonban sok idő, és Misa megismételte a bravúrt: ezúttal Erik óriási erővel érkező labdáját fogta meg. A meccset végül Misa csapata nyerte, úgy, hogy az ellenfél számtalan próbálkozás ellenére egyetlen gólt sem tudott rúgni nekik.

 

Misáról azután a nap után is susmorogtak a háta mögött, de a történetek már teljesen másról szóltak, mint disznókról és legyekről. A „Mézes Misa" gúnynév is megszűnt gúnynév lenni: immár mindenki a csodakapusról beszélt, akihez úgy ragadnak az ellenfél labdái, mintha a keze mézzel lenne bekenve.

 

Misa a lányok körében is szépen lassan népszerűbb lett, mint Erik bármikor lehetett volna. Nem panaszkodhatott semmire. De minden népszerűsége és sikere ellenére egy dolgon nem volt hajlandó változtatni: a méheket sosem kergette el maga körül. 

 

 

Kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Gitka_61
#3. 2012. július 21. 14:38
Csodálatos mese! Az első betűtől az utolsóig.

gratulálok hozzá! Gitta
Eliza Beth
#2. 2012. július 21. 14:33
Bájos tanmese. Milyen kevés kell, hogy a gyerekek kegyetlenül kiközösítsenek valakit... és ugyanolyan kevés, leheletnyi löket, hogy a másik végletbe essenek.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Az ablak