MESE AZ ELLOPOTT KASTÉLYRÓL

Ha nem éltem volna át, amit most elmesélek nektek, valószínűleg én sem hinném el, hogy igaz.

Így hát nem hibáztatlak titeket, ha kételkedtek történetem valóságtartalmában; netán az egészet egy szegény, öreg, unatkozó kastély locsogásának tudjátok be, és holnapra el is felejtitek. Mégis, nem tűrhettem már tovább hallgatás nélkül, amit művelnek velem; ezért kérlek, ha épp nincs fontosabb teendőtök, szánjatok rám pár percet, és hallgassátok meg a történetemet!

 

A szoba, melyben megláttam a napvilágot, szűkös volt, és örökké félhomály uralta. A sarkait penész ette, a parkettája alatt naphosszat egerek motoztak. Sokat gondolkodom, hogyan lehetséges, hogy ilyen körülmények között meg tudtam születni. Az ember azt hinné, hogy egy, a szülőszobámhoz hasonló, csúnya, piszkos és lehangoló lyukban nem jöhet létre semmi szemet gyönyörködtető; és még ha valamilyen érthetetlen módon létre is jön, rövid és szomorú élete lesz. Én vagyok rá az élő példa, hogy a dolgok néha igen furcsán alakulnak.

 

Jó pár évig laktam ebben a szobában, melyet csak Iránta érzett szeretetemből nem nevezek egérlyuknak. Ezek az évek összefolynak, nehéz elkülönítenem egyiket a másiktól. Gyakran jöttek Hozzá vendégek, akiknek mindig megmutatott. Általában azt is hozzátette, hogy én vagyok a kedvence. Születésemtől kezdve úgy érezte, én sikerültem a legjobban. Különösen a színemre és a formás alakomra volt büszke. Megfigyeltem, hogy az ilyen jellegű kijelentéseit a vendégei általában meglepődve fogadják. Az azonban csak ritkán fordult elő, hogy a megdöbbenésüknek hangot is adtak, és megjegyzik: az ember az összeset ugyanannyira szokta szeretni.

Azokból az évekből az állandóan jövő-menő vendégeken csak kívül Marcipánra, a tacskóra emlékszem. Na meg arra, hogy egyre többen lettünk, és a kis szoba egyre zsúfoltabb és zsúfoltabb lett.

 

Nem emlékszem már, hány  éves voltam, amikor először elvitt a múzeumba. Egy fehér szakállú öregúrnak mutatott meg, és én abból, ahogy rám nézett, egyből tudtam, hogy a sorsom eldőlt.

 

Átköltöztem egy sokkal nagyobb és tisztább szobába. Penész sem volt a sarokban, és egerek sem a parketta alatt. Minden ragyogott, és én boldog voltam. Egy kicsit szégyellem ugyan bevallani, de az Ő szobáját már nem bírtam volna sokáig elviselni. Az új lakóhelyemre való átköltözésem előtti hónapokban rémülten fedeztem fel magamon a kóros levertség tüneteit; melyeket egyértelműen életkörülményeimnek tudtam be. Az egészségi állapotom és a hangulatom szükségessé tette tehát a környezetváltozást, de nem csak emiatt örültem az új szobámnak. Boldoggá tett az is, hogy ezen a csodaszép helyen Őt képviselhetem.

 

Egy ideig minden a legnagyobb rendben ment. Az élet nagyjából ugyanúgy folyt, mint azelőtt. Hiányzott Marcipán; a büdös és a zsúfoltság viszont a legkevésbé sem. Az embereket, akik azért jöttek, hogy megnézzenek; nem vendégnek, hanem látogatónak hívták. Ezt kérlek, ne áruljátok el senkinek, de egyikük-másikuk olyan sokáig nézett, hogyha képes lennék zavarba jönni, bizony alaposan elpirultam volna. Néha Ő is eljött meglátogatni, és én észrevettem, hogy mennyivel vidámabb, mint azelőtt. A szeme csak úgy csillogott, a kitérdelt nadrágjait pedig divatos szabású újakra cserélte.

 

Pár hónapja laktam az új szobában, amikor elloptak.

 

Elárulom nektek, hogy - no, de hát elég öreg vagyok már! - sokszor elszundítok. Amikor a szép, fehér szoba helyett ezen az átkozott helyen ébredtem fel, nos, valójában azt hittem, nem ébredtem fel; hanem álmodok. Azóta azonban megbizonyosodtam róla, hogy ez nem álom; és hogy engem bizony, sok más társammal együtt, egy másik festő elrabolt.

 

Nem tudom, hol vagyunk, hogy hol rejteget minket. Csak azt tudom, hogy úgy tart, mint a kovászos uborkát: bezárt egy befőttesüvegbe. Alig kapok levegőt. Az üveg annyira piszkos, hogy több órás munka árán tudtam magamnak egy kis ablakot tisztogatni rá; amin kinézve aztán még inkább elszörnyedtem. A helyiség, ahol fogva tart, színültig van kisebb-nagyobb befőttesüvegekkel; mindegyik befőttesüvegben egy-egy lopott Ötlet. Még csak nem is én vagyok az egyetlen kastély! Rajtam kívül egy egész polcnyi van belőlük. A velünk szemben lévő falon minden üvegben egy-egy élőlény raboskodik: vannak köztük angyalok, koboldok, sellők, sárkányok, de egyszerű parasztlányok és lovak is.

Elkezdtem beszélgetni a mellettem lévő befőttesüvegben fogva tartott kastéllyal (aki - örömmel és megelégedéssel nyugtáztam - sokkal csúnyább volt nálam, alig voltak tornyai). Tőle tudtam meg, hogy elrablónk nagyon szeretne híres festő lenni, de párhuzamos vonalakon és keringőző pálcikaembereken kívül semmit sem képes festeni. Ezért hát elhatározta, hogy ellopja más festők képeiről a neki tetsző Ötleteket, hogy azokat felhasználva létrehozza a „saját" festményeit.

 

Rövidesen a saját tégláimon is megtapasztalhattam, hogy a szomszédom igazat beszélt. Egyik reggel a „festő" elragadott, és pár másik befőttesüveggel együtt átcipelt egy másik helyiségbe. Ott aztán ráhelyezett egy vászonra, egész pontosan egy óriási hegy tetejére. A hegy lábához egy zöld vizű tavacskát helyezett - és ezzel készen is volt a mű.

Én azonban elhatároztam, hogy megnehezítem a „festő" dolgát. Engem nem ő hozott létre, én nem az ő képeibe tartozom; és nem vagyok hajlandó itt üldögélni ezen a hegycsúcson (ami egyébiránt igencsak nyomja a pincémet) - gondoltam, és azzal a lendülettel lesétáltam a hegyről. Hiába nem tudok úszni, bele egyenesen a tóba. Vakmerőségem nagyszerűségét tompítja az elhallgathatatlan tény, hogy a hegycsúcsról kiváló kilátás nyílt, így pontosan tudtam, hogy a tó vize az első emeletem erkélyeiig sem fog felérni. De amit akartam, azt elértem: a „festő" arcára megdöbbenés, és némi riadalom ült ki.

Miután úrrá lett megdöbbentségén, kihalászott a vízből, visszatett a hegy tetejére; és egy másik képről levett keresztes lovagokat állított a kapum elé. Ha azonban úgy gondolta, hogy egy magamfajta kastélyt megzabolázhat azzal, hogy őrizteti; akkor igen nagyot tévedett! Nem sok időmbe telt meggyőzni a lovagokat, hogy egy kis borozás és kártyázás mennyivel jobb szórakozás az őrködésnél. Újdonsült barátaim jó hangulatát az egészségi állapotom kissé megsínylette (a duhajkodásban nem egy ablakom kitört; és a borgőztől mámoros állapotban az egyik lovag nem átallott legszebb erkélyemről az udvaromba vizelni); a „festő" azonban, látva, hogy a felügyelet alá helyezésemmel sem tud kordában tartani; mérgében odaragasztott egy másik képre.

 

Ezen a képen vagyok most is, amikor a történetemen mesélem nektek. A „festő" megharagudott rám, bosszút akart állni rajtam, amiért nem voltam hajlandó úgy tenni, mintha odafestett volna annak a hegynek a csúcsára. Ezért egy szeméttelepet ábrázoló fényképre ragasztott. Fogalmam sincs, miért fényképez le valaki egy szeméttelepet, és azt sem tudom, hogy a képet ő készítette-e, vagy ezt is ellopta valakitől.

 

Eleinte nem csak a bűztől undorodtam itt, hanem a lakóktól is. Csupa elromlott, használhatatlanná vált tárgy - rohadó zöldségek, törött lábú székek, lyukas gumiabroncsok és kinőtt ruhák - közé kerültem.  Aztán észrevettem, hogy a többiek elkezdenek rólam susmorogni: hogy milyen szép vagyok, mennyire nemes és mesebeli. Megszerettek, és ha engem kérdeztek, egy kicsit irigykednek is rám. Így tehát ismételten túljártam a „festő" eszén. Bár erről neki már fogalma sincs, mert amint ráragasztott, betette a fényképet a legalsó fiókba. Azóta is itt vagyok. A szeméttelepes barátaimon kívül egy Festő leszek című könyv a társaságom, aki igen mókás történetekkel szórakoztat (bár sajnos sokszor ismétli önmagát).

 

Azért mondtam el nektek mindezt; hogy lássátok,  nem reménytelen a helyzet, ha ellopják, és akarata ellen lévő képekbe kényszerítik az embert. Mindig van mód túljárni az elrablóitok eszén. Ha egy magamfajta vén kastélynak sikerült, nektek sem okozhat gondot.

No meg azért is meséltem el a történetemet, mert hátha valamelyikőtök ismeri az igazi Festőt. Ha van köztetek ilyen, kérem, mondja meg Neki, hogy nem megszöktem. Akkor talán megpróbálja megkeresni ezt a fiókot, és hazamehetek. Mert akármennyire szeretnek is itt a szeméttelepen, hiányzik Ő és Marcipán; és haza szeretnék menni.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Rita
#11. 2012. június 18. 19:34
:-))
előzmény: Csilla hozzászólása, 2012. június 18. 17:15
Csilla
#10. 2012. június 18. 17:15
Szerintem ÖTLETes írás, és van valóságalapja.
Döme Zsuzsa
#9. 2012. június 17. 17:03
Tetszik a lassú, sejtelmes kibontakozás, bizonyára ennek szolgálatában áll a stílus. A cím megtévesztő - talán szándékosan -, mert nem mese ez.
Elgondolkodtató. Vajon mennyi ellopott ötlet kuksolhat palackba zárva?
Fer-Kai
#8. 2012. június 17. 14:18
Kedves Rita!

Most csak erre az egy írásra reagáltam, nem kutattam, hogy milyen a többi, és mit szóltak hozzá mások.
Eszembe jutott, hogy talán szándékos ez a stílus - ezt se kutattam, csak jeleztem, hogy így nehezen követhető és szerethető. Egy Örkény egyperces novellánál nyilvánvaló a szándék, és az olvasó örömét lelheti a groteszk fordulatokban és nyelvezetben - mert értelmük és helyük van a történetben.
A mesékben a csodás elemeknek, életre keléseknek szimbolikus jelentésük van, és semmi sem öncélú - valahonnan valahová vezetnek, általában egy magasabb szintre, a beteljesüléshez. Sokkal inkább lelki-szellemi, mint fizikai értelemben.
Lehet kilátástalan, akár tragikus helyzeteket is bemutatni, de akkor is egy magasabb cél (leleplezés, elgondolkodtatás, önismeret megszerzése) érdekében. Vagy ha ez is hiányzik, legalább legyen frappáns, szórakoztató.

Nem szívesen skatulyázok, tehát nyitottságomat megőrizve bizonyára fogok olvasni még Tőled. Egyszerűbb lenne nem olvasni és nem véleményezni (sem pozitívan, sem negatívan), de ha késztetést érzek a hozzászólásra, akkor valószínűleg meg fogom tenni.
Segítőleg - megadva az esélyt, hogy a mű, vagy a következő jobb lehessen. És persze arra is, hogy ha kiderül, rosszul értettem, értékeltem valamit, én is tanuljak belőle.
előzmény: Rita hozzászólása, 2012. június 17. 10:48
Adalberto
#7. 2012. június 17. 11:42
Nagyon jó mese. Sokat tanultam belőle. Élmény volt olvasni.
Rita
#6. 2012. június 17. 10:48
Sziasztok!
Köszönöm mindhármótoknak az olvasást és az értékes, elgondolkodtató hozzászólásokat.

Kedves Ferk-Kai, neked külön két gondolat:
(1) Mindig így írtam, és eddig soha senkitől nem kaptam a stílussal kapcsolatos kritikát. Ezzel természetesen nem azt szeretném mondani, hogy te is köteles vagy szeretni, ahogy írok; hanem hogy ezek szerint "a saját érdekedben" jobbnak tűnik a jövőben kerülni a nevem alatt megjelenő szövegek olvasását. :-)
Másrészt az eszedbe jutott esetleg, hogy szándékosan van eltúlozva ez az általad bürokratikusnak nevezett fogalmazási stílus; illetve, hogy egyáltalán nem feltétlenül szeretném, hogy a főhöseim mindenáron homogén (= kizárólag kedvelhető) karakterek legyenek?

(2) Kifejezetten nem szerettem volna, hogy a történet végén a kastély ki tudjon szabadulni. Nem kedvelem a tündérmeséket. :-) Ezért RAGASZTJÁK a fényképre, amivel azt szerettem volna jelölni, hogy megfosztják a mozgás és cselekvés lehetőségétől. Persze elképzelhető, hogy nem választottam megfelelő(en erős) képet ehhez.

Még egyszer köszönöm, hogy elolvastátok, és hogy megosztottátok a véleményeteket! Szép napot!
Fer-Kai
#5. 2012. június 17. 07:59
A kastély a fontoskodó, mert olyan körülményes, választékosságot mímelő kifejezéseket, bonyolult mondatszerkezeteket használ, mint egy bürokrata hivatalnok, botcsinálta jogász vagy újságíró.

Néhány példa:

"Megfigyeltem, hogy az ilyen jellegű kijelentéseit a vendégei általában meglepődve fogadják. Az azonban csak ritkán fordult elő, hogy a megdöbbenésüknek hangot is adtak, és megjegyzik: az ember az összeset ugyanannyira szokta szeretni."
"Az új lakóhelyemre való átköltözésem előtti hónapokban rémülten fedeztem fel magamon a kóros levertség tüneteit; melyeket egyértelműen életkörülményeimnek tudtam be."
"Ezért hát elhatározta, hogy ellopja más festők képeiről a neki tetsző Ötleteket, hogy azokat felhasználva létrehozza a „saját" festményeit."
"Vakmerőségem nagyszerűségét tompítja az elhallgathatatlan tény, hogy a hegycsúcsról kiváló kilátás nyílt, így pontosan tudtam, hogy a tó vize az első emeletem erkélyeiig sem fog felérni. De amit akartam, azt elértem: a „festő" arcára megdöbbenés, és némi riadalom ült ki."
"Újdonsült barátaim jó hangulatát az egészségi állapotom kissé megsínylette (a duhajkodásban nem egy ablakom kitört; és a borgőztől mámoros állapotban az egyik lovag nem átallott legszebb erkélyemről az udvaromba vizelni); a „festő" azonban, látva, hogy a felügyelet alá helyezésemmel sem tud kordában tartani; mérgében odaragasztott egy másik képre."


Így nehéz megszeretni, azonosulni vele. Pedig az alapötlet érdekes, ebből egy jó mesét lehetne írni.
Meggondolandó, hogy érdemes-e egyes szám első személyt használni, s hogy nem tud-e a kastély - mint a mese főszereplője - többet tenni a megszabadulásáért, minthogy a végén passzívan várakozik.
előzmény: Panni1990 hozzászólása, 2012. június 16. 23:00
Panni1990
#4. 2012. június 16. 23:00
Szia!

Miért gondolod azt, hogy fontoskodó ez a mese? Illetve mit érzel felesleges, érdektelen részletnek?

Nekem tetszik a mese, nagyon lekötött.
előzmény: Fer-Kai hozzászólása, 2012. június 16. 19:26
Fer-Kai
#3. 2012. június 16. 19:26
Szívesen írnék jobbat, biztatót, de sajnos ez a fontoskodó, körülményesen fogalmazó, érdektelen részletekben elvesző kastély elbeszélése nem ragadott magával.
Balage
#2. 2012. június 16. 09:06
Furcsa volt a meséd stílusa, de mindenképp megfogott.
Grat!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Az ablak