MESE A TÉRISZONYOS REPÜLŐ AUTÓRÓL

Mikor kicsi voltam, a Prototípusok nagyon sokszor felolvasták nekünk a víziszonyos tengeri szörny meséjét.

A szörny nevére már nem emlékszem, de arra igen, hogy akárhányszor hallottam a történetét, nagyon szomorú lettem. A kis szörny a tengerparti sziklákról nézte, amíg a testvérei matrózokat rémítenek halálra, vagy hajókat süllyesztenek el. De hiába csúfolták egyfolytában a többiek, ő nem mert bemerészkedni a habok közé. Rettegett a mély víztől. El sem tudta képzelni, hogyan lehetséges, hogy a többiek nem süllyednek le az aljára, a rettenetes, fekete, jéghideg mélységbe.

 

Sok éve volt már, hogy utoljára hallottam ezt a mesét, amikor újra eszembe jutott. Azon a napon történt, amikor kiderült, hogy tériszonyom van.

 

Kicsi gyerekkoromtól kezdve vártam az Első Repülést. Hallottatok már a Hangárról?  A Hangár az otthonunk az Első Repülés előtt. Egy város méretű, hatalmas üreg a föld alatt. Ott születünk, és a Prototípusok ott adják át nekünk az összes tudást, amire az Első Repülés után szükségünk lesz. Az Első Repülés a mi beavatási szertartásunk: ha elbukunk rajta, visszakerülünk a Hangárba, hogy aztán életünk végéig ott takarítsunk, meg olajozzuk, és fényesítsük a Prototípusokat. De az Első Repülésen nagyon ritkán és kevesen vallanak kudarcot. Hiszen mindannyian úgy nevelkedünk, hogy a majdani feladat, a repülés, az evéshez és az alváshoz hasonló hétköznapi szükségletté válik számunkra. Mire elérkezik az Első Repülés, el sem tudjuk képzelni, hogy más értelme is lehet az életünknek; mint a felhők között szállni. A kudarc gondolata távolinak, értelmezhetetlennek tűnik.

 

A Prototípusok sok történetet mesélnek nekünk a régi időkről. Azt mondják, akkoriban a földön jártunk, és esővíz helyett benzint ettünk, de én el sem tudom képzelni, hogy az milyen lehetett. Egyikük-másikuk ezekben a réges-régi időkben született, és a két szemével látta, hogy elődeinknek még csak szárnya sem volt. Sosem mondtam el senkinek, de őszintén szólva, kételkedem benne, hogy mindez igaz lenne.  Szerintem ez is ugyanolyan mese, mint a víziszonyos tengeri szörnyé. Azért találták ki, hogy szórakoztassanak minket, fiatalokat; és hogy a történeteik által még többre értékeljük, amink van: a szárnyainkat; és ami a dolgunk: repülni.

 

Az Első Repülés úgy zajlik, hogy a Legvénebb Prototípus, aki korának köszönhetően mind közül a legnagyobb tiszteletnek örvend, egyesével felrepíti az összes Első Repülőt az Égig Érő Torony tetejére. Ez egy üvegből készült építmény, és semmi másra nem szolgál, csak arra, hogy mi bebizonyíthassuk, hogy méltók vagyunk az örökségünkhöz. Mire mindannyian felérünk a Torony tetejére, ott már felsorakoznak a leendő első utasaink. Egymás után mindannyian sorra kerülünk. A dolgunk egyszerű: épségben eljuttatni az utasunkat oda, ahova kéri. Ha sikerrel járunk, soha többé nem kell látnunk a Hangárt: az ég válik az otthonunkká. Ha valamiért nem sikerül teljesítenünk a kijelölt feladatot, például kiderül, hogy nem elég erősek a szárnyaink, hogy elbírjuk az utast; vagy annyira átforrósodunk a naptól, hogy elviselhetetlen lesz a hőség bennünk; akkor soha többé nem repülhetünk.

 

Az első utasom egy kisfiú volt, aki a két háztömbbel odébb lévő játszótérre szeretett volna elrepülni. Amikor megjelölte az úti célt, nagyon boldog voltam, mert pontosan tudtam, hogy melyik helyre gondol. Biztos voltam benne, hogy nem fogok eltévedni, az első utasomnak nem lesz rám panasza, és végre nem kell a föld alá rejtőznöm, mint valami bányagépnek; hanem szárnyalhatok a felhők között.

Mikor azonban elrugaszkodni készültem a Torony széléről, megtörtént az, amiről soha egyetlen történetet sem hallottam a Prototípusoktól: magam alá tekintve iszonyatos, fojtogató félelmet éreztem. Egyből eszembe jutott a kis tengeri szörny, akit folyamatosan gúnyolnak, amiért nem tud úszni. Felrémlett a sajnálat, amit éreztem iránta, akárhányszor hallottam a történetét; majd a megdöbbenés átadta helyét a hitetlenkedésnek és a szégyennek: egy repülő autó nem félhet a magasságtól!

 

Én azonban nem félek, hanem rettegek a magasságtól. Miután az Első Repülésen soha nem látott módon kudarcot vallottam, szégyenemben a Hangárba sem mentem vissza. Úgy éreztem, szörnyű szégyent hoztam a népemre, és arra sem vagyok méltó, hogy a Prototípusok kipufogócsövét tisztítsam. Másrészt biztosra vettem, hogy ha visszamennék, egyből kitagadnának. Úgy döntöttem, ettől őket és önmagamat is megkímélem; és inkább az önkéntes száműzetést választottam.

Elkezdtem kóborolni azokon az utakon, ahol egykor, a történetek szerint, az elődeim szállították az utasokat. Eleinte szörnyű érzés volt. Egyfolytában az eget, és azokat a szerencsés társaimat kémleltem, akik nem félnek a magasságtól, és így szabadon szárnyalhatnak. Nekem hiába voltak szárnyaim, a földre kényszerültem. Le oda, amit a népem évezredekkel korábban maga mögött hagyott.

 

Egy idő után egyre több időt töltöttem a kikötőben. Hallgattam a messzi vizeket megjárt hajók történeteit, és balga módon a víziszonyos kis tengeri szörny után kutattam a part menti sziklákon. Persze sosem bukkant fel, ennek ellenére akkorra már megértettem, hogy a mesék néha igazak, és nem csak kitalálják őket.

 

Egyik este, amikor új szokásomhoz híven a móló szélén ültem; egy óriási teherhajó és egy motorcsónak beszélgetésére lettem figyelmes. Valójában a motorcsónak hitetlenkedése az, amiért figyelni kezdtem.

A teherhajó azt állította, hogy másnap hajnalban egy olyan földrészre indul, ahol az emberek egy négylábú élőlénnyel vontatott, fából készült eszközzel közlekednek. A gazdája teljesen véletlenül bukkant rá erre a földrészre, és igencsak megdöbbent az ott uralkodó barbár viszonyokon. Szintúgy meglepődtek az ottani emberek, akik eleinte igen ellenségesen viselkedtek, és megpróbálták elpusztítani őt is és a gazdáját is. A gazdája azonban igen okos és barátságos ember - így a teherhajó -, és sikerült elérnie, hogy beszélhessen e barbár nép vezetőjével; akinek addig-addig beszélt a világáról, hogy az végül igen kíváncsi lett. Végül megállapodtak, hogyha a teherhajó útja legközelebb a kontinens partjai felé vezet, tesznek egy rövid kitérőt, immár a saját világuk vívmányaival megpakolt fedélzettel.

 

A motorcsónakhoz hasonlóan hitetlenkedve hallgattam a történetet, de a hajók nem szoktak hazudni; és csábító volt a lehetőség, hogy új életet kezdjek valahol, ahol érdekesnek találnak...

 

...így történt, hogy a teherhajó fedélzetén elutaztam erre a messzi-messzi földrészre; ahol ezt a történetet papírra vetem. Itt nem hogy repülő autók nincsenek, de autók sem. Tanulmányoznak, lerajzolnak, próbálják megérteni a működésemet. Én vagyok az Első. Prototípus lettem.

 

A régi otthonom nem hiányzik már, de a kis tengeri szörnyre sokat gondolok. Ha bármelykőtök ismeri, mondja el neki a történetemet. Hátha egy kicsit felvidul tőle.


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Döme Zsuzsa
#5. 2012. június 14. 21:59
Kedves Rita,
érdekes, kedves és különleges mesével jelentkeztél. Szívesen olvastam.
Eliza Beth
#4. 2012. június 10. 22:22
Pedig egy jó pályinka mekkora szolgálatot tehetett volna neki! :-)))))))))))
Báró von Shenczky
#3. 2012. június 9. 21:10
Én felvidultam! :) ...Nagyon aranyos mese. Nem szoktam mesét olvasni, ha bekapcsolom a tévét a híradó erejéig - hallok éppen elég mesét, de ennek a címe elragadó. Gratulálok!
Balage
#2. 2012. június 9. 08:47
NAGYON tetszett meséd. Grat!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Az ablak