Mese a szomorú emberről

Egy kis mese.

 

Mese a szomorú emberről


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon szomorú ember. Bizony ez az ember annyira szomorú volt, hogy csak egy kis ladikon tudott közlekedni, ami az ő mérhetetlen sok könnyén ringatózott, ide meg oda.

Merthogy történt vele egyszer, amikor még nem volt szomorú, hogy egy éjjel csak feküdt kinn a kertjében, és nézte az égboltot. Rámosolygott a Hold, és mind a milliárdnyi csillag, mintha az Isten csak az ő kedvéért akasztotta volna fel valahányat az égi plafonra.

De nem volt jó szíve ennek az embernek, nem ám.  Mert, ahogy gyönyörködött, olyan sóvárgás támadott benne egy parányi csillag után, hogy azt már hat ökörrel se lehetett volna kihúzni a lelkéből.

Útnak eredt hát, hogy megkaparintsa. Ment, mendegélt, kereste az égi létrát, melyen fel tud mászni az elérhetetlennek tűnő csillagocskához. De csak nem lelte. Vándorlása során egy sűrű rengetegbe tévedt, és hamar ráesteledett. Ahogy botorkált a sötétben, parányi világosságot látott maga előtt, arra indult hát tovább. Hamarosan kiért egy tisztásra, ahol egy barátságos kis kunyhó álldogált magában, az ablakából a meleg sárga fény hívogatóan tört utat magának a sötétségben. Bekopogott, majd belépett az ember a kunyhóba, ahol egy olyan vén öregasszony üldögélt egy sámlin, hogy az orra hegye már a földet seperte napkeltétől napnyugtáig.

-  Adjon Isten, öreganyám!- köszöntötte az ember.

-  Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, fiam, mert ki tudja mit tettem volna veled!- mondta a vénség, majd megkérdezte:- Mi hozott ide téged, ahol a madár se jár?

Elmondta az ember, hogy keresi az utat a csillagokhoz.

- Egyet se félj, majd ha a fiam hazajön, bizonnyal elmondja neked, hol leled az utat! - szólt az öregasszony, és tudta, mit beszél, mert az egyik fia a Hold volt.

Kettőig se kellett számolni, úgy elbeszélgették az időt, már látszódott, hogy a Nap elindult az útjára, és hamarosan hallották is, ahogy hazatér a Hold. Belépett a kunyhóba, meglepődött az ember láttán.

-  Hát te mit keresel itt?- kérdezte.

Elmondta megint az ember, mi járatban, merre s meddig, de a Hold csak vakarta a fejét, és kicsit lekonyult a szája széle is. Majd megszólalt:

-  Én sajnos nem tudom megmondani neked, hol leled az utat felfelé, mintha hallottam volna valamit róla, de a testvérem, a Nap meg tudja neked mondani! - majd elmondta, merre menjen az ember tovább, hol találja a Nap kunyhóját.

Ment is az ember három nap és három éjjel, míg oda nem ért. Jókor, mert a Nap már épp indulni készült otthonról, hogy újabb reggellel szolgáljon minden élőnek, a tarisznyáját akasztotta a vállára. Elmondta az ember a Napnak, mit akar, de az csak csóválta a fejét.

- Én ugyan nem tudom, hol leled a feljárót a csillagokhoz, de szavamra, testvérem, a Szél minden bizonnyal megmondja neked, hiszen ő keresztül kasul jár mindenfelé kerek-e földön!

Ezzel útbaigazította, és sietett el, mert már késésben volt, és micsoda dolog volna az, ha a Nap nem kelne fel időben!

Elkomorult a lelke az embernek egy kis időre, mert nem gondolta volna, hogy ennyit kell menni, hogy legalább a feljárót meglelje, de végül erőt gyűjtött, és ment tovább, arra, merre a Szél lakott. Ment is vagy huszonegy nap, és éjjel, míg oda nem ért. Addigra már sarujából szinte nem is maradt semmi, de nem bánkódott. Bekopogott a Szél kunyhójának ajtaján, majd belépett. A Szél épp otthon volt, csendesen szalonnázgatott asztalánál. Elmondta az ember neki is, mi járatban. A Szél csak felnevetett ennek hallatán, majd hirtelen elkomolyodott, és megszólalt:

- Könnyű dolgod van, ember, mert megtaláltad! Itt van a feljáró ajtaja, de ahhoz bizony kulcs is kell! Ember még nem volt, aki azt megszolgálta volna, az ajtó pedig magától csak annak nyílik meg, akit azon behívtak. Ha te olyan vagy, már most be tudsz menni, és elindulhatsz felfelé. Ha nem, akkor meg kell szolgálnod érte!

Ezzel elhallgatott, és várt. Az ember pedig odament az ajtóhoz, de az ugyan nem nyílt ki neki. Kívánsága viszont már úr volt felette, így megkérdezte, miféle szolgálatról van szó.

- A kulcsot az ördögök őrzik a Fekete-szigeten, túl az Üveghegyeken. A szigeten minden éjjel kigyullad egy kis tűz, hogy ne legyen olyan sötét, de az ördögök azon nyomban el is fújják. Aki képes három éjjel megőrizni a tüzet, annak végül az ördögök odaadják az ajtó kulcsát. De jaj annak, aki nem tudja vigyázni, az halálnak halálával hal!- mondta a Szél az embernek.

Az pedig nagyon elkeseredett a lelkében, és nem tudta, mitévő legyen.

- Haza is mehetsz, ember, és szívedben tovább gyönyörködhetsz annak a csillagnak a fényében, amit ennyire kívánsz... - mondta még a Szél csendesen.

Az ember viszont már nem hallgatott a jó szóra, elszánta magát, és továbberedt. Ment is hosszú ideig, felváltották egymást közben az évszakok, és lassan pár év is tovacammogott, majd egyszercsak elért az Üveghegyekig. Hát bizony a legmagasabb csúcsa az olyan magas volt, majd az eget súrolta, az embernek még a hasát is be kellett húznia, hogy átférjen. Ahogy a túloldalra ért, rögtön meg is látta a Fekete-szigetet, mert az valóban nagyon fekete volt. Beúszott oda, és rögtön össze is akadt egy bajba jutott kisördöggel. Annak bizony a lába beszorult egy kő alá, és meg is halt volna, ha nem ér oda épp az ember. Az kiszabadította, mire a kisördög ezt mondta neki:

- Jó tett helyébe jót várj, és szerencsés vagy, hogy velem hozott össze a sors, mert bizony a testvéreim a jóért is rosszal fizetnek! Tudom én, miért jöttél ide, a kulcs kell neked, elmondom hát, mit tegyél! Három éjjel kell őrizned a tüzet, ami itt van, innen nem messze. Első éjjel a testvéreim, és én is, szíjat fogunk hasítani a hátadból, ezért tedd a felsőd alá a tarisznyádat, így csak azt tudjuk hasítani, és meglásd, túléled az első éjszakát.  A második éjjel lesz a legnehezebb, arra nincs gyógyír, mert akkor úgy összehasogatjuk az arcod, jóanyád se fog rád ismerni soha többé, ha egyáltalán túléled, viszont adok neked egy varázsitalt, amit ha előtte megiszol, nem fogsz meghalni. De irgalmatlanul fog fájni, az már egyszer biztos! Végül a harmadik éjjel megnézzük a lelked, és minden félelmed rád szabadítjuk. Bizonnyal túléled, ha ezt a láthatatlan zsákot a fejedre húzod, mert ez eltakarja előled a borzalmakat.

Ezzel hipp meg hopp, úgy eltűnt a kisördög, mintha ott sem lett volna, csak a zsák, és a varázsital maradt utána. Megtalálta az ember a tűznek a helyét, így hát letelepedett oda, és várta az éjszakát. Az be is köszöntött, és a sötétség nem lassan lepte el a tájat, mint egy könnyű takaró, hanem úgy lezuhant, mint egy nehéz kő. Kisvárta az ember előtt megjelent egy kis láng, ami egy csendesen lobogó lágy tűzzé érett. De ezzel együtt hamarosan jöttek az ördögök is, és olyan gonoszak meg hangosak voltak, hogy az ember nem tudta, a szemét takarja-e be, vagy pedig a fülét fedje el. Majd az ördögök irgalmatlanul nekiállták ütni, vágni, ahol érték, és mikor alaposan megverték- szinte csak a lélek nem ment ki az emberből- szíjat hasítottak a hátából.  Viszont hallgatott a jó tanácsra az ember, így csak a tarisznyája veszett oda, és a tüzet is megőrizte. Másnap estére épphogy összeszedte magát a tángálásból. Második éjjel még jobban megverték az ördögök, és úgy összehasogatták az arcát az embernek, hogy abból szinte semmi nem maradt, meg is halt volna akkor, ha nincs a varázsital. A tüzet ismét sikerül végül megőriznie. Szinte félholt volt az ember, mire eljött a harmadik éjjel. Addigra az ördögök már nagyon dühösek voltak, hogy az ember csak nem akar meghalni, ezért minden mérgüket kiadták, úgy elpáholták az embert. Isten a tudója, mi tartotta benne az életet, de megtartotta. A zsákot már időnek előtte a fejére húzta, így a borzalmakat nem látta, nem is hallotta, amúgy is ismerte valahányat, hiszen az övéi voltak. Megmaradt a tűz is, bár ki tudja, mi őrizhette meg.

Megvirradott a harmadik éjjel után is, és ahogy az ember magához tért, ott álltak mind az ördögök körülötte sűrű fekete sorokban, majd kilépett közülük az egyik, és az embernek nyújtott egy kulcsot.

- Ez a kulcs a csillagokhoz vezető feljáró ajtajához! De ne feledd, minden, amit találsz ott, benned él, így nem tépheted ki a helyéről! Ha ezt megteszed mégis, örök szomorúság kíséri utadat tovább! - mondta az ördög, és eltűnt, majd vele együtt a többi ördög is.

Lehetett bármint mondani az embernek, az bizony már gondolatban az ajtót nyitotta. Így- őrizve a kulcsot- elindult visszafelé, a Szél kunyhójához. Váltották egymást az évszakok, és év évre járt, míg oda nem ért. Bekopogott, be is tért, de a Szél nem volt otthon. Gondolkodott az ember, mitévő legyen, várjon-e, vagy ne, de annyira eluralkodott rajta a türelmetlenség, hogy csak megnyitotta a feljáró ajtaját a kulccsal, és elindult felfelé az égi létrán. Egy nap s egy éj után már csak apró pontok voltak a szelíd dombok között bujkáló falvak, és házacskák, két nap után pedig már nem is látszódtak. Hamarosan a fellegeket kellett tovaintenie az embernek, majd pár nap után már a Nap és testvére, a Hold is csak parányi szentjánosbogarak voltak. A létra még mindig tartott felfelé, és végül kitárult a végtelenig nyúló csillagok tündöklő térképe, és az ember is rálelt csillagjára. Nagy öröm volt a lelkében, sokáig fürösztötte az arcát a csillag fényében, meg is melegedett tőle. De ez nem volt neki elég, mert akarta, hogy csak az övé legyen, így hát leszakította a parányi csillagot, és elrejtette a zsebében, majd elindult visszafelé, hogy hazatérjen. Rég elfelejtette már az ördögök figyelmeztetését, és a Szél szelíd hangját is, csak szedte a lábait lefelé a létrán, hogy minél hamarabb otthonába térhessen. Mikor leért, és kilépett az ajtón, a Szél épp alváshoz készülődött. Meg is lepődött, mikor megérkezett az ember. Meglátta az arcát a Szél, és látta a fényességet, ami az ember zsebéből sugárzott, majd így szólt:

- Látom, meglelted, amit akartál...- majd ledőlt az ágyába, a fal felé fordult, és azt gondolta, milyen balga is ez az ember.

Az ember pedig hazament, és otthon őrizgette a csillagot. Eleinte az bizony mérhetetlenül beragyogott mindent, csodájára is járt minden lélek a faluból, irigykedtek is, nem is, főleg, mikor meglátták az arcát az embernek, és hogy mivel fizetett érte. Majd ahogy telt az idő, a csillag lassan fakulni kezdett, kihunyó fénye már nem ékeskedett senkinek, végül pedig teljesen elsötétült, kihűltében pedig pont úgy festett, mint egy kőbe zárt ördög arca.

A tovatűnő fény pedig oly mélyen elszomorította az ember lelkét, hogy keserves könnyekre fakadt, és azóta is sír, örökkön-örökké.


Illusztráció: Dorozsmai-Szabó Eszter

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Börni
#7. 2016. január 16. 16:49
Nagyon köszönöm amiket leírtál, és nagyjából egyet is értek, nekem sem volt teljes a tűz őrzése, és a próbák, szerintem majd átcsiszolom ezt a részt, és elgondolkozom a többi jelkép sorrendiségén is. Nagyon sokmindent segített a rálátásod!
A vége szándékosan szomorú, és talán pont azért, hogy tovább rezdüljön, pont a tragikus vég miatt, és hogy a feloldás egy belső "lelki munka" eredménye legyen abban, akit megérintett. :)
előzmény: Fer-Kai hozzászólása, 2016. január 16. 12:34
Fer-Kai
#6. 2016. január 16. 12:42
A zárószó helyesen: emberiségből
előzmény: Fer-Kai hozzászólása, 2016. január 16. 12:34
Fer-Kai
#5. 2016. január 16. 12:34
Mindenre nem térhettem ki, de címszavak alá rendezve leírom mindazt, amit fontosnak érzek a meséddel kapcsolatban:


A szél:

A szél levegőhöz kötött erő. A csillagokhoz felfelé vezető úton előbbre való, mint a Hold és a Nap – melyek inkább átvezetnek a csillagokhoz. Kivéve talán, ha a szél egyetemes energiát, életerőt jelent (práná, csi), mely átáramlik a világmindenségen. De hát a fény is ilyen energia… tehát meggondolandó, hogy a szél első állomás legyen-e inkább, vagy utolsó, mint a mesédben. A szigeten égő, megőrzendő tűz is inkább a Naphoz kötődik. Nekem logikusabbnak tűnik, ha a Naptól indulna a „csillaglétra”, a Naphoz való eljutást pedig elősegíthetné az ördögökkel szembeni sikeres „tűzpróba”.


A tűz megőrzése:

Szép jelkép a Fekete-szigeten minden éjjel (a legsötétebb helyen és napszakban) felgyulladó tűz, melyet az ördögök, az ártó erők folyton elfújnak.
Ám a leírt jelentben az ördögöknél lezajló próba igazi tétje a bátorság, a kitartás, a túlélés, életben maradás lett – a tűz megőrzéséről áttevődött a hangsúly a élete megőrzésére. A kettő között persze van analógia, de a mesédben a tűz nem ad mindehhez elégséges plusz jelentéstartalmat. Ha a csillagfénnyel is rokon lenne, vagyis a vágyott csillaghoz kötődne, akkor viszont igen. Ha fontos volt a tűz megőrzése (a sziget érdekében is – bár erről nem tudunk meg később semmit, a szigeten nem történt változás), valamilyen formában magával is vihetné. Például (szimbólumok összekapcsolásával) kulcsként! Egy csillagfényű kulcs születne meg, s szilárdulna meg a sikeresen megőrzött tűzből.
Ha a tüzet csupán életlángként fogjuk fel, akkor mintegy megduplázza a megőrizni valókat, talán túl is magyarázza (legalábbis a szimbólumokhoz konyítók számára). Logikailag sem állja meg igazán a helyét, hiszen ha a mesében (konkrétan) a tűz megőrzése volt a feladat, akkor az ördögök miért nem inkább a tüzet fújták el vagy dúlták szét? Emberünknek pedig meg kellett volna őriznie: parázsból vagy akár egyetlen szikrából is újjáélesztenie. Ehelyett (szerintem túlságosan) a brutális erőszakra, fizikai megfélemlítésre helyeződött a hangsúly. Embert próbálóbb feladat lehetett volna például a harmadik, ha nem fondorlattal (fejére húzott zsákkal) vészelte volna át, hanem ténylegesen szembe tudott volna nézni a saját lelke sötétségeivel, belső „ördögeivel”. A mitikus történetekből jól ismerjük, milyen (rettenetes) próbatétel szembenézni a Medúzával vagy Gorgó fejjel.


Szomorú vagy jó vég:

Nekem így is nagyon tetszik ez a történet. A hagyományos mesék azonban nem hagyják annyiban. Amikor az ember elbukik, és kilátástalanul mélyre zuhan, akkor is elkezd kilábalni belőle. A kudarcból tanulva, bölcsebbé, tisztábbá („szoláris hőssé”) válva végül sikeresen bejárja az Utat, mint például a „Világszép nádszál kisasszony” mesében.
A szomorú vég persze nem baj. Az ember szembesül egy gigászi kísérlettel, mely elbukott az emberi gyarlóságok miatt. Az olvasóban továbbrezeg a történet, és magában továbbírja, továbbgondolja a pozitív folytatást. A mese így is, úgy is alaposan megdolgoztatja az embert. Belső képeket, ősi emlékeket hív életre benne, s olyan világképet nyújt, mely nagyon eltűnő félben van ebben a mai, földhöz ragadt emberiségben.
Fer-Kai
#4. 2016. január 16. 09:52
Igen, reagáltam is a "Határlakók" című haikumhoz írt bejegyzésedre, amit később olvastam, mint a mesédet. Nem is baj, hogy számomra ismeretlen szerzőnek vélve reagáltam itt, fel sem merülhetett semmiféle elfogultság.
A "Túlpart" oldal fennállása alatt az volt a legjobb, hogy sok-sok építő kritika, meglátás érkezett a művekhez, sokat lehetett tanulni a többiektől.
Azt hiszem, itt fogom leírni az észrevételeimet - hiszen mások számára is érdekes, tanulságos lehet. Kell még idő, hogy összeszedjem a gondolataimat, de ma, valószínűleg még délelőtt jelentkezem velük.
Börni
#3. 2016. január 16. 09:24
Köszönöm a meglátásaid, és örülök nekik,jólestek.
Viszont fontosak volnának számomra a dramaturgiával kapcsolatos gondolataid is, ha van kedved, kérlek, fejtsd ki bővebben, ha nem itt, akár emailben is. (badayy@gmail.com)
Már pár éve "lecseréltem" a verseket(szerintem emlékszel rám a Túlpartról) prózára, azon belül is a mese az, amiben úgy vélem, ki tudom fejezni magam, bár még keresem a "hangom", ez a mese is inkább amolyan próbálkozás. :)
előzmény: Fer-Kai hozzászólása, 2016. január 15. 17:01
Fer-Kai
#2. 2016. január 15. 17:01
Szépen szomorú mese, ízes nyelven, érzékletes leírásokkal, jelképekkel, fontos tanulsággal.
Érezhető, hogy írója tudatosan elmerült a mesék világában, otthon van benne - meghitt bensőségességgel. Az illusztráció ugyanezt sugározza.
A mély hagyománytisztelet mellett érdekes vonása, hogy - a népmesékkel (pontosabban: hagyományos mesékkel) ellentétben - szomorúan végződik. Ez a szecesszió korában született "műmesék" (vagy inkább szerzői mesék) gyakori sajátossága (Oscar Wilde, Balázs Béla).
A dramaturgia felvet néhány kérdést - egy-egy mesemotívum kellően megalapozott-e, jó helyen van-e - de a mese elbűvölő hangulata számomra mindent hitelesít.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek