Mélázás

Nincs semmi dolga. Már hosszú ideje nincs semmiféle értelmes elfoglaltsága.

Mélázás

 

Nincs semmi dolga. Már hosszú ideje nincs semmiféle értelmes elfoglaltsága. Nehezen szokott hozzá, hogy a teste ugyan teljesíti azt, ami a létezéshez kell, jól funkcionál, de távolról sem úgy, mint régen. Akkoriban reggelente azért kelt fel - bármilyen gyötrelmes is volt az álmatlansággal töltött éjszaka -, mert feladata volt.

Amióta özvegy, és a gyerekei is elköltöztek, naponta fegyelmeznie kell magát, hogy reggel felkeljen, mert fölöslegesnek érzi, hogy mosakodjon, öltözködjön, és főként, hogy egyen. Ha tehetné, nem is enne. A szervezete nem ad vészjeleket, egyszer szívesen kipróbálná, meddig bírja evés, ivás nélkül.

Ül a fotelban, és lehunyt szemmel mélázik. A tapintható csönd körbeszövi, mint a zsákmányt a selymes, szoros ölelésű pókfonál. A múlt emlékképei hangtalanul zsonganak körülötte a levegőben. Talán csak ki kellene nyújtania a kezét, és elkapni valamelyiket. Azt a felejthetetlen mozzanatot, amikor az anyakönyvvezető előtt kimondta az igent. Vagy talán azt a másikat kellene kiemelnie a múlt kavargó örvényéből, amikor elsőszülött gyermeke felsírt…

Ölébe ejtett kezei egymásba kulcsolódnak. De sokszor is kapaszkodott ez a kéz vigaszt nyújtóan egy másikba, vagy épp valakié védelmet kérőn az övébe. A kézfeje csontos, bütykös ujjai a sok hideg víztől köszvényes göcsörtbe merevedtek. Kézfején a száraz bőr, ha megcsípi, úgy marad púposan, mint szélfodrozta homok a sivatagban.

Ujja hegye érdes, ha megsimítja vele az arcát, szinte karcol, talán rovátkát is vésne rá. De minek oda bármit is rajzolni, telefirkálta már jócskán azt az Élet. Micsoda paletta az, könyv, a benne olvasni tudó számára. Van ott minden, amit a nyolc évtized alatt megélt. Háború, forradalom, béke és szabadság, aztán elkötelezettség, felelősségvállalás, odaadás, szenvedély és szenvedés. Szeretet és féltés. Ezek mind, mind oda vannak forrasztva az arcára, mely mint megkopott bronz plakett, őrzi azokat.

A szemek bágyadtak, csillogásuk rég megfakult. Alig lát ki az összeszűkült résen. Távolra már nem lát, de annál távolabbra igen, vissza az időben.

A fülében doboló vér is a múltat idézi. A rég elhalt dallamok lüktetnek, öntörvényűen keringenek a fejében, megtöltve azt a valamikori vágyálmok zenéjével. Lélekben most is szaladna, tenné a dolgát, de nincs mit, és nincs kiért.

Az apadó test, a fogyó erő gátat szab minden akaratnak. Szeretné megfogni mindazokat az elillanó pillanatokat, melyeket jónak élt meg. Kihalászni az emlékezet tengeréből, közelebb hozni magához, hogy megfoghatók legyenek, hogy magával vihesse, amikor csak akarja, és ahová csak szeretné.

Oly sokáig ül mozdulatlanul, hogy szinte már ereje sincs felkelni. Miért teszi vele ezt az idő? Mit vétett ő, mit csinált rosszul, büntetés talán, hogy magára maradt?

Fojtogatja a magány, gyötri az egyedüllét, „vonzza a múlt és taszítja a jelen, mert a jövő a halál”…

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek