Megtérés

Van, aminek az értékét csak annak elvesztése után tudjuk meg igazán.


Hiányzol - suttogom naponta többször, mint azt is - Uram, segíts! A hiábavalóság konok monotóniája zendül meg a kimondott szavakban, de csak azért, hogy a lomha, mégis metsző élű bánat belekarolhasson. A hideg szemű magány lágyan megcsókol, és arcon simít. Nincsenek szavaim, csak a félelmetesen merev közöny, ami minden mozdulatomban benne él. Nem szépítem a valóságot, a lelkemben a festékes vödör üres, csak az önmarcangoló szemrehányás fagyosan odavetett gondolatai koppannak keményen, de visszhangtalanul. Én törtem össze benned a bizalmat és most nekem kell szenvedni érte. Gőgös fölényességgel sérthetetlennek és mindenhatónak képzeltem magam, és most a lélek árával fizettem meg a bűnt. Nincs mentségem, és lehajtott fejjel állok legszigorúbb bírám előtt, aki mélyen megvet, és aki nem más, mint önmagam. A vereség és az elhagyottság minden keserűsége gyűlt össze bennem, és részvét nélkül figyelem saját szenvedésem.
Lassan haladok az autóval, vaddisznótúrástól és traktornyomoktól gödrös földúton. Autózok vissza a múltba, egy talán világba, ami valamikor az enyém volt, és nem vettem észre, mennyire boldog vagyok. Lehúzom az ablakot, bár csípős már kinn a szél, de érezni akarom az erdő és a vízpart semmivel össze nem téveszthető illatát. A lombok, ahol még megvannak, már színesek, és a nyári nagy forgalom is eltűnt, magam vagyok. Keserűen mosolyodok el a „magam vagyok" gondolatára, mert ez fejezi ki legjobban jelenlegi állapotom. Messze feltűnik a part, ahová igyekszem, így távolból úgy tűnik, semmi nem változott. Lassítok, majd megállok egy nagy nyárfa mellett, és ahogy kiszállva a kocsiból megsimítom a törzsét, úgy érzem megint belém mar a múlt idők metsző fájdalma. Rezzenetlen arccal haladok tovább, nyomokat kémlelve a homokos parton, majd a lomha nagy vizet nézem. Megállok egy pillanatra, és lehunyt szemmel ide képzellek, mikor még nyár volt, a kacagásod itt repült a lombok között, és én szerelmes szívvel szorítottalak magamhoz. Lehajolok a vízhez, és belemerítem a kezem. Metszően hideg, és érzem, hogy a felkavarodott fövenyt a sodrás elmossa az ujjaim körül. Így veszítettelek el téged, és biztosan tudom, önmagamat is. Erre nincs megbocsátás, mint ahogy nem tudom meg nem történtté tenni azt a pillanatot, amikor megvetést és haragot kiáltó szemekkel hagytál el egy szó nélkül. Búcsúzóul még egyszer átfogom tekintetemmel a tájat, majd lassú, fáradt mozdulatokkal, fázósan megyek az autóhoz vissza.
Már szállnék is be, mikor a távolban meglátok egy piros kis járművet. Összeráncolt homlokkal kémlelek, mert ismerős a formája. Egész közel van már, mikor felismerem Őt, aki elhagyott. A döbbenettől dermedten állok, míg fékez, és szinte táncoló, kecses mozdulatokkal száll ki. Szó nélkül elindul felém, majd megáll előttem, és mélyen a szemembe néz, de még mindig egy hang nélkül. Hideg, világoskék a szeme, de villan benne a tűz. Szóra nyitnám a szám, hogy megkérdezzem, miért jött, amikor hihetetlenül nagy pofont kever le nekem és könnybe lábad a szeme. - Tudtam, hogy itt lehetsz csak, ha nem vagy otthon! - mondja kéretlenül is a választ a meg nem fogalmazott kérdésre. - Gondolkodtam! Kapsz még egy esélyt, ebben az életedben az utolsót tőlem! Ne rontsd el, ne törd össze, mert nem lesz több ilyen!
Égő szemekkel nézem Őt, és lassan átölelem. Most nem kellenek szavak, elég egy tekintet, egy apró biccentés. Reszketve bújik hozzám, és hosszan megcsókol. Összeölelkezve megint a part felé indulunk, és ezen a hűvös napon mindketten kipirult arccal, gondtalanul andalgunk, mert időnk, mint Krőzusnak kincse, rengeteg.

 

 

 

Kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hunter
#13. 2012. december 1. 09:19
Köszi Csilla! :-)
előzmény: Csilla hozzászólása, 2012. november 30. 20:36
Csilla
#12. 2012. november 30. 20:36
Elrontani valamit elég egy rossz szó, de helyrehozni sokszor nehéz, hosszú folyamat.
A megrendítő bűnbánattól a visszatérésig (megtérésig) vezető utat - itt szó szerint - jól megírtad.
Főleg az eleje tetszik, nagyon érzékletes, kifejező, képszerű.
Hunter
#11. 2012. november 30. 13:32
A pokol itt van, nem kell messze menni érte! :-(
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2012. november 30. 12:21
Eliza Beth
#10. 2012. november 30. 12:21
Hála! :-))

Amúgy félre ne érts, nem az írásodra, csak a benne foglaltakra értettem, hogy nem szeretem. Írásnak jó, életfelfogásnak nem.
előzmény: Hunter hozzászólása, 2012. november 30. 07:58
Hunter
#9. 2012. november 30. 07:58
Kösz Balázs! :-)
előzmény: Balage hozzászólása, 2012. november 30. 05:21
Hunter
#8. 2012. november 30. 07:58
Hála az égnek, nem vagyunk egyformák! :-)
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2012. november 29. 22:17
Hunter
#7. 2012. november 30. 07:57
Minden lehetséges és annak az ellenkezője is. Kapcsolatokban a biztos mindig a bizonytalanság.
előzmény: Fer-Kai hozzászólása, 2012. november 29. 19:45
Balage
#6. 2012. november 30. 05:21
Nagyon tetszett. Grat!
Eliza Beth
#5. 2012. november 29. 22:17
Az a baj, hogy túl sokszor "bármilyen".... de legalább nem kötelező szeretnem. Képzeld el, milyen világ lenne, ha mindenkinek az lenne az életfelfogása, életcélja... brrrrrr!
előzmény: Hunter hozzászólása, 2012. november 29. 19:16
Fer-Kai
#4. 2012. november 29. 19:45
"Erre nincs megbocsátás"

"Gondolkodtam! Kapsz még egy esélyt, ebben az életedben az utolsót tőlem! Ne rontsd el, ne törd össze, mert nem lesz több ilyen!"

Több olyan kijelentés, megítélés, elvárás is van ebben az írásban - csak kettőt idézek (mindkét féltől egyet-egyet) -, ami előrevetíti a korábbihoz hasonló fordulatot, folytatást.
Hunter
#3. 2012. november 29. 19:16
Köszi Beth!
Nincs mindennek "szeretem vége", néha szembe kell a világgal is nézni, bármilyen! És néha bármilyen!
Eliza Beth
#2. 2012. november 29. 15:24
Ez nagyon jó! Remekül érzékeltetted az önvádat, a magányt. Szeretem-vége van.

(Sokkal jobban tetszik, mint az előző írásod, a gyerek deformált hitvilágával...)
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek