Majd, ha szabadok leszünk

Egy szerelmi történet, melynek beteljesedéséhez negyed századot kellett várni

-         Főorvos asszony! Legyen szíves! Tarpai professzor úr kéri, hogy menjen be hozzá!

-         Köszönöm, Bea, pár perc múlva bemegyek.

Igazán tudhatná, hogy Ernőnek semmi sem drága, főleg nem a kollégáinak a szabadideje, mellyel úgy rendelkezik, mint a sajátjával. Rendelési időben számára csak a betegek léteznek, amely természetes egy magán orvosi centrum esetében, hiszen nem mindegy, mivel tölti idejét a személyzet, mert itt nyereséget kell termelni, nem is keveset. A méregdrága, legkorszerűbb diagnosztikai berendezésekkel felszerelt rendelőben nincs üresjárat, miután két fővárosi kórházból is ideküldik jó néhány műszeres vizsgálatra a tehetős betegeket, és minden tizedek fizető ügyfél után a beküldő orvosok kapnak egy biankó vizsgálati lehetőséget, melynek árát ők tehetik zsebre. Emellett a szomszédos országokból is többen jönnek, és viszik az intézmény jó hírét. Hála az internetnek, aki akar, megtalálja őket.

Ebben az egészségügyi centrumban hatvan év feletti az orvosok átlagéletkora, a kiszolgáló személyzeté pedig nem éri el a harminc évet.

Dr. Szalai Mária nyugdíjasként hetente kétszer rendel, egyrészt, mert ráér, másrészt nem akar kijönni a gyakorlatból, s emellett másik két napot tanít az egyetemen. Ma fodrászhoz és kozmetikus megy, nincs sok ideje az orvos igazgatóval bájcsevegni.

A hatvanadik évében járó Tarpai Ernő felpattan a kopogtatásra és a főorvos asszony elé megy.

-         Mária, kedves, foglalj helyet! Már vártalak! Örömhírt kell közölnöm veled, amely egyben nagy megtiszteltetés intézményünk számára is.

Jelentőségteljesen elhallgat, s maga is helyet foglal a dohányzóasztal túlsó felén lévő fotelben. Mária pont az ablakkal szemben ül és hunyorog, mert szemébe süt a nap. Bazsalyog Géza, titokzatos akar lenni, de neki nincs sok ideje arra, hogy macska-egér játékot játszanak egymással. Géza szereti játszani a főnököt, mintha nem tudná, hogy azért választották igazgatónak, hogy ne kerüljön a betegek közelébe, mert az nem lenne kívánatos, ellenben kiváló szervező és nagy politikus, ha a beszállítókkal kell tárgyalni, továbbá garantáltan a fogához ver minden fillért, ennek köszönhetően szép summa nyereséget tudnak kivenni a vállalkozásból, hiszen valamennyi orvos résztulajdonos a vállalkozásban.

-         Monte Carlóban a Le Méridien Beach Plaza nevezetű négycsillagos szállodában tartanak szeptember 7-11 között egy meghívásos szimpoziont, melyre személy szerint téged hívtak meg. Parancsolj, itt a meghívó levél, mellette a program, a szobafoglalás és a repülőjegy.

-         Ki szervezi, Ernő? Semmi kedvem elmenni.

-         Ó, nem úgy van az drágám! Nézd csak meg jobban az előadókat, ott szerepelsz közöttük! A magyarországi magánkézben lévő egészségügyi vállalkozások helyzetéről kell tájékoztatást adnod, mégpedig a cégünk bemutatásával együtt. Már az éjjel kigyűjtöttem neked egy dossziényi anyagot! Ma reggel megrendeltem a négynyelvű ismertető anyagunkat! Kapsz némi zsebpénzt is, de nehogy eljátszd a kaszinóban! Most pedig menj, készülj, mert alig egy heted van az indulásig!

Szinte fuldoklik mérgében Mária, az nem egészen úgy van, hogy az ember pillanatok alatt felkészül egy előadásra, főleg akkor, ha nem a kimondottan a szakmájáról kell beszélnie, hanem az egészségügyi vállalkozásárokról, melyről a saját cégükön kívül nem bír megbízható adatokkal. Egyébként is, szokatlan, hogy ilyen későn értesítik a résztvevőket, főleg azokat, akiktől várnak némi tájékoztató jellegű előadást, ráadásul a szimpozionok lényegében az evésről és ivásról szólnak, mondhatni férfi bulik, ahová nőket szinte egyáltalán nem hívnak meg.

Kocsija kesztyűtartójába dobja a dossziét, benne a meghívóval, és sietnie kell, ha nem akar fél óránál többet késni a szépségszalonból. Úgy tűnik, hogy Ernő nem hagy neki választást, pedig semmi kedve elutazni, mert úgy érzi, hogy valami nem gömbölyű e körül az esemény körül, de erről ráér otthon elmélkedni. Szeptember 10-én lesz a hatvannegyedik születésnapja, amikor összegyűlik a teljes család. Katáék is hazajönnek Bécsből, és miután a veje nagy operarajongó, vett is nekik jegyet az Aidára, nem árt, ha a két kamasz unokája is megnézi az olasz nyelvű előadást. Valérék is nagyon készülnek, gyanúja szerint most jelentik be menye terhességét, aki, ha nem csal a szeme, már negyedik hónapban lehet. A volt férje, Tamás ki nem hagyná a születésnapját, mert még mindig reménykedik abban, hogy visszamegy hozzá. nem ismeri még negyven év után sem, hogy amit eldönt, azon nem változtat. Persze, mindannyian megértenék, ha a szimpozion miatt elhalasztanák a születésnapi összejövetelt, és a legkisebb gyereke, Benjamin, nyilvánvalóan fegyelmezetten tudomásul venné a családi program változását, ezzel együtt bejelentésének elhalasztását, mely szerint hamarosan eljegyzi Noémit. 

Három órát tölt a szépségszalonban, amely éppen elég idő ahhoz, hogy közben ellazuljon. Igyekszik nem gondolni semmire, kikapcsolni a külvilágot, hogy átadja magát a kényeztető kezeknek. Miközben a kozmetikus az arcát és dekoltázsát masszírozza az illatos krémmel, Mária az álom és valóság közötti mezsgyén téblábol. Lelke bugyrából felszínre törnek a régóta tudatosan eltemetett emlékek, felszakítva a begyógyultnak hitt sebeket és szabadjára engedve a gúzsba kötött érzelmeit, melyeket nem felejt el, amíg csak él e földgolyón.

Hűvös, szeles októberi reggelen kezdődött az események sora, amelyek kihatottak Mária további életére. A vizit után éppen a papírmunkát végezte, felvezette a betegeknek elrendelt kezeléseket a nyilvántartó könyvbe, amikor megállt a háta mögött a mindenható Tarpai Ernő osztályvezető főorvos, és a válla felett áthajolva belenézett a munkájába.

-         Derék munka, Mária, szeretem a precíz, pontos munkát. Kérem, amint végzett, fáradjon be hozzám, beszédem van magácskával!

Harmincnyolc éves volt, két gyerek édesanyja, szokványos, lendkerekes házasságban élt, hol a mennyekben, hol a pokolban érezte magát, de eszébe sem jutott elhagyni a férjét, bár közöttük az a bizonyos lángoló szerelem már rég elhamvadt. Mária számára a két gyermekének nevelése és a munkájában a tökéletességre való törekvése éppen elég elfoglaltságot jelentett ahhoz, hogy ne legyen ideje és energiája felvenni a harcot a férjével, az pedig eszébe sem jutott, hogy elhagyja. Lassan egyre kevesebbet mosolygott, egyre kimértebb lett, melyből kollégái sejtették, hogy magánéleti gondjai lehetnek, de nem tették szóvá. Ez alól Tarpai sem volt kivétel, ám nagyon tetszett neki Mária, és eleinte finom célzásokkal, később egyre egyértelműbb jelekkel tudatta a fiatalasszonnyal, hogy szívesen lenne a szeretője.

Végzett az adminisztrációval, ivott egy kávét, megbeszélte a főnővérrel az egyik problémásabb beteg kezelését, és a kórház parkjában akár százméteres futásra is benevezett volna, csakhogy ne kelljen bemennie a főorvos irodájába, annyira visszataszítónak tartotta a főorvos nyomulását. 

-         Szalai doktornő, meddig várjak? Talán kérvényt is írjak magának!

Üvöltött Tarpai a nővérszobában tartózkodó Máriával, olyannyira, hogy a főnővér nem állta meg szó nélkül.

-         Főorvos úr, az egyik beteg kezeléséről beszéltünk. Nem maga szokta mondogatni, hogy első a betegek ellátása?

Huszonhat év távlatából ma is pontosan átéli azt az undort, amit akkor érzett, amikor átlépte a főorvos irodájának küszöbét, majd az azt követő szégyent, ahogyan Tarpai elé lökte a párizsi konferencia részvételi lapját:

-         Töltse ki, ha menni akar!

Utólag tudta meg, hogy az egyik meggyógyított betegének a fia miniszterhelyettes, aki hálája jeléül kijárta neki a kongresszuson való részvételt.

Házasságának lendkereke éppen a mélypont felé tartott, s még jókor is jött, hogy távollétére anyósa átvette tőle a gondoskodó anyai szerepet, melyet a két unokáján kívül kiterjesztett a fiára is, így Mária nyugodtan utazhatott a párizsi kongresszusra.

Az első este a szobatársával, Danutával, a lengyel doktornővel, leléptek a szállodából és elmentek sétálni a Szajna partra, ahol a város éjszakai fényeinek hatására eszébe jutott Ady Endre verse, s fennhangon szavalni kezdte:

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Danutát megérintette a vers dallama, s kérte, hogy fordítsa le neki. Miután mindketten ritkán használták a francia nyelvet, meglehetősen sok időt vett igénybe a fordítás, ezért beültek egy kávézó teraszára, és francia- magyar-lengyel nyelven megpróbálták abszolválni a feladatot. Fogyott a kávé és a sütemény, közben nagyokat nevettek, és Mária felszabadultnak érezte magát, amikor asztalukhoz lépett a magas, jól öltözött negyvenes évei elején járó férfi:

-         Szép jó estét, hölgyeim! Bocsássanak meg, véletlenül meghallottam, hogy Ady versét próbálták franciára fordítani. Szívesen a segítségükre leszek! Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Robert Taylor vagyok.

A sors, a nagy játékos, a párizsi kávézó teraszán, összehozott három embert, a magyart, a lengyelt és az angolt. Pár perc múlva Robert  Eugène Guillevic fordításában máris szavalta Ady versét:

L'automne est passé par Paris

Hier, à Paris, l'automne s'est glissé sans bruit.
Il descendait la rue offerte à saint Michel
Et, sous les arbres qui dormaient dans la chaleur,
Il est venu vers moi.
 
M'en allant à pas lents j'approchais de la Seine.
Dans mon âme chantait le feu dans du bois mort
Et la chanson était étrange, pourpre, grave
Et parlait de ma mort.

Született francia nem tudna szebben verset mondani.

-         Visszafordítsam magyarra? – kérdezte Máriától a férfi magyarra váltva. – Magyar vagyok, a szüleim 1956-ban Angliába menekültek. Akkor voltam hat éves.

A továbbiakban Robert kizárólag franciául beszélt, igyekezett a két doktornőt egyformán szórakoztatni, egymás után rendelte a pezsgőket és hajnali háromkor taxival vitte haza a szállodába a hölgyeket.

Mária alig aludt valamit, izgatta a magyar-angol úriember, aki kitűnően beszélt franciául, ismerte Adyt, és egész éjjel szórakoztatta őket.

Másnap délben, az ebédnél, a pincér kis borítékot csúsztatott a kezébe, olyan faarccal, hogy meglepetésében elfelejtette megkérdezni, hogy ki küldte neki és milyen céllal.  A kávét már nem várta meg, kiment rágyújtani a teraszra és elolvasta az apró levélkét, melyben Robert Taylor arra kérte, hogy fél kettőkor legyen a hallban, mert találkozni szeretne vele.

-         Mária, járt már Monte Carlóban? Nem? Sejtettem! Szedje össze, ami kell, elmegyünk! Megmutatom magának és bemegyünk a kaszinóba is! Danuta összeszed magának minden anyagot, majd otthon, Magyarországon, átolvassa. Feltéve, ha érdekli. Ne aggódjon, nem fogják hiányolni! A záró banketten pedig itt lesz!

Mint akit megbabonáztak, úgy engedelmeskedett a férfinek.

Három nap, két éjszakás, szenvedélyes szerelem jutott nekik, mert Robert is nős volt, négy gyermek édesapja. Ez a szerelem olyan volt, mint egy gyönyörű torta, könnyű és ízes, csak habzsolni kellett, mert nem volt benne piskóta, csak krém és tejszínhab! Számunkra ez a három nap ünnep volt, a szerelem ünnepe, melyet nem követtek szürke hétköznapok. A szerencse, amely korábban ritka vendégnek számított mindkettejüknél, gondolt egy nagyot és széles vigyorral rájuk mosolygott a kaszinóban.  Két óra alatt több ezer frankot nyertek, persze Robert pénzét kockáztatták és másnap reggel a férfi egy pár brillköves fülbevalóval lepte meg Máriát.

-         Ne haragudj, Robert, de nem fogadhatom el.

-         Fogadd el, ez a szerelmem jelképe!

-         Tudod, hogy…

-         Tudom. Aggódsz, hogy mit szól a férjed, ha meglátja. Mondd azt, hogy cirkon köves. Ha mindig a füledben lesz, úgysem veszi ki belőle, hogy elvigye megnézetni egy ékszerészhez! Én pedig tudni fogom, hogy ahányszor a tükörbe nézel, mindig eszedbe jutok! Ne pityeregj, kedvesem! Találkozunk még… Majd ha szabadok leszünk…

Harmadnap este hétkor Mária a párizsi szálloda éttermében együtt vacsorázott a konferencia többi résztvevőjével. Danuta le sem vette a szemét a fülében csillogó fülbevalóról, de nem kérdezett semmit és nem tett megjegyzést. Vacsora után a szobájukban átadott neki egy vaskos dossziét, melyben benne volt a konferencia előadásainak teljes anyaga, magyarul.

-         Nem mondta Robert, hogy az asszisztensével lefordíttatott valamennyi előadást? Vagy te nem is tudod, hogy Robert Taylor feleségének családja a legnagyobb brit magánbanknak a többségi tulajdonosa? Ja, értem… nem került szóba!

Nem, az valóban nem került szóba.

-         Főorvos asszony, kérem, keljen fel, mehet a fodrászhoz!

-         Bocsásson meg, Erika, elszundítottam.

-         Egészségére váljék!

Negyedszázad hosszú idő. Robert Taylor soha többé nem jelentkezett. Danutával azóta is tartják a kapcsolatot, vele többször is találkozott, de egyikük sem említette a párizsi gavallért. A konferencia utáni évben Mária életet adott a harmadik fiának. Benjámin szinte semmiben sem hasonlított a családja tagjaira. Penge éles eszű, nevetős fiatalemberré cseperedett, aki egész életében bankárnak készült, és Amerikában járt egyetemre.

Mire a fodrász és a manikűrös is elvégezte a dolgát, Mária úgy érzi, hogy semmi kedve otthon a vacsorával pepecselni, inkább beül a kedvenc éttermébe. Hét éve, a válása óta, egyszerűen sajnálja az időt a főzésre, az annyi macerával jár, ezért inkább étteremben ebédel, vagy beéri egy-két szendviccsel, amit összedob azokból, amit otthon talál.

Szórakozottan leparkol a megszokott helyén, kiveszi a dossziét a kesztyűtartóból és elsétál a kétsaroknyira lévő kisvendéglőbe.

-         Kézcsókom, főorvos asszony! – köszönti kissé meghajolva a pincér. – Ha véletlenül bűnözni tetszene, akkor ajánlhatom a velős pacalt, nagyon finom, most készült el!

-         Jó estét, Tóth úr! Sokáig tartott rábeszélnie a bűnözésre! Tudja, mit? Kérek hozzá egy hosszúlépést!

-         Máris hozom! Tessék helyet foglalni!

Pontosan tudja, hogy fogynia kellene, de miért és kinek? Vaskos, idősödő hölgy lett belőle, állapítja meg és kinyitja a dossziét. A meghívó levél fejléce rendkívül cirádás, micsoda felhajtás! A francia nyelvű levelet gyorsan átfutja, valóban azt tartalmazza, amit Ernő mondott. Ám az aláírás! Mr. Robert Taylor, a Független Vállalkozások Bankjának elnök – vezérigazgatója, a Nemzetközi Orvosi Szövetség tiszteletbeli elnöke.

Mint kés a vajba, úgy hasít bele a gondolat, hogy itt szó sincs semmiféle konferenciáról! Huszonhat évvel ezelőtt Roberttel Monte Carlóban a Le Méridien Beach Plaza egyik lakosztályában laktak.

Visszaugrik a szeme a fejléchez, ott van Robert telefonszáma. Fejében dübörögnek a férfi szavai: Ne pityeregj, kedvesem! Találkozunk még…Majd, ha szabadok leszünk…

-         Parancsoljon, főorvos asszony!

Tóth úr elé teszi a forró, ínycsiklandó ételt, kovászos uborkával, hideg hosszúlépéssel együtt.

-         Mivel tartozom?

Fizet, és mint a szélvész, úgy rohan kifelé az étteremből, rohan hazáig, szinte levegőt sem kap, mire belép a lakásba.

Muszáj telefonálnia, de lehet, hogy már nem éri el Robertet.

-         Halló… szervusz, Mária! Két napja várom a hívásodat! Mondtam, hogy jelentkezem, majd, ha szabadok leszünk…

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!