Mai történet I.

...amikor egy gyerek verekszik...

 

Iskola után indultam haza, erre a hónapra nem voltam befizetve a menzán, anyám elfelejtett pénzt adni rá. Sem tízóraim, sem ebédem. Ráadásul, amit csomagoltam reggel, azt is otthon felejtettem.

Szóval éhes voltam, éhes és dühös. Megint verekedésbe keveredtem Vadász Bálinttal, mert kurvának nevezte az anyámat, azt kiabálta, hogy az apukája az anyu miatt költözött el otthonról, és belém rúgott. Persze a tanárok megint csak azt látták, hogy visszaütök. Beírtak az ellenőrzőmbe. Mindegy, eldugtam, becsúsztattam a táskám felszakított aljába, ott senki sem találja meg.

Igaz, csak apu elől kellett rejtegetnem, mert anyu csak legyinteni szokott, de apu haragszik, ha panaszt hall rám. Büntetésül nem visz el magával hétvégén az asztalos műhelybe, pedig nagyon szeretek ott lenni. A fának, a gyaluforgácsnak a szagával nem tudok betelni, meg a látvánnyal, ahogy a csúnya szőrös pallókból gyönyörű sima deszkákat varázsol a gyalugép. Apu egyébként ács, de ha épp nincs megbízás, akkor bejár segédkezni az asztalos műhelybe. Amit így keres, azt úgy hívja, hogy dugipénz, és ebből fog nekem igazi horgászfelszerelést venni, meg biciklit.

Igyekeztem, hajtott a gyomrom, anyu tegnap megígérte, hogy nekem külön darakását készít, mert a borsófőzeléket nem szeretem.

Az udvarház ótvaros kapuját lábbal rúgtam be, nyikorogva csapódott utánam. Takács mamó ablaka alatt kétrét görnyedve osontam el, tegnap azzal szórakoztam, hogy folyton becsengettem hozzá és elfutottam. Attól féltem, ha meglát, megint utánam dob egy hasábfát.

Az előszobában leszórtam mindent, vártam, hogy a gríz édeskés illata az orromba szökjön, talán egy picit le is barnult a lábas aljára, úgy a legjobb. Kis kanállal ki szoktam kapargatni.

- Megjöttem! - kiabáltam be - Éhes vagyok!

- Mit kiabálsz! - mordult rám a bátyám. - Senki sem süket!
Robi a féltestvérem volt, tizenhét éves, apu első házasságából született, és anyut Icának szólította.

- Anyu? - kérdeztem rosszat sejtve, mert főzésnek még csak nyoma sem látszott a konyhában.

- Nem tudom. - vonta meg a vállát. - Én is csak most értem haza.

- Van valami kaja?

- Nincs. Csak ez a két szalámis zsemlye volt az asztalon. - mondta és begyömöszölte a szájába az utolsó falatot.
Befalta az én otthon felejtett tízóraimat.

- Az az én zsemlyém volt, te szemét! - ugrottam neki - Én készítettem reggel, legalább az egyiket meghagyhattad volna! - Ököllel ütöttem, rúgtam, haraptam, de lerázott magáról, mint fáról a diót.

- Nyugi öcsi! - nyekkentett le a földre. Csinálsz magadnak másikat, én nem érek rá, mennem kell edzésre. -
Mire nagy nehezen feltápászkodtam, már becsukta maga mögött az ajtót.

A kenyértartó üres volt, a hűtőajtót is feleslegesen nyitottam ki, csak két üveg sör árválkodott benne. Azt gondoltam, anyu biztosan most ment el a boltba vásárolni, elmegyek utána a CBA-ba. Mászkáltam a gondolák között, de sehol nem láttam, a pénztársorban sem állt. Ődöngtem tanácstalanul és vissza-visszatértem a csokoládés polchoz. Mi lenne, ha megennék egyet? Senki sincs a közelben, egy kisebbet gyorsan befalok, a papírt meg visszateszem. Rettentő csábító volt a gondolat, aztán mégsem mertem megenni, inkább becsúsztattam a széldzsekim zsebébe. Üres kosarammal furakodtam a sorban állók között kifelé, már az ajtónál jártam, mikor valaki hátulról a vállamra tette a kezét, és egy enyhe rántással megállított. A biztonsági őr volt, ismertem ezt a kövér, kopasz, csúnya arcú embert, apu néha beszélgetett vele, ha ő jött vásárolni. Ijesztően vigyorgott rám, megrémültem, a szívem a torkomban kalapált. Benyúlt a zsebembe és egy mozdulattal kivette a csokit.

- Hát ez mi, kis haver? - húzta a fülemet. - Most csak az apádnak mondalak meg, de ha még egyszer csoki lopáson kaplak, rendőrt hívok, megértetted?
Szörnyű volt.
Láttam, hogy a kasszánál álló emberek minket bámulnak, az őr a fülemnél fogva toloncolt ki az utcára. Rettenetesen szégyelltem magam, a megaláztatás okozta félelem és gyűlölet egyszerre költözött a szívembe, és tehetetlenségemben sírva fakadtam. Hazáig futottam. Eszembe sem jutott Takács mamó ablaka alatt lebújni, észrevett, és már nyílt is az ajtaja.

- Emil! - szólt utánam. Vártam, hogy szitokáradatot zúdít rám a tegnapi miatt, de csendesen csak annyit kérdezett. - Anyádat keresed?
Bólintottam.

- Délelőtt, mikor vásárolni mentem, a Harsonásban láttam. - A Harsonás a szomszéd utca közepén lévő kocsma volt. - Ebédeltél?

Megráztam a fejem.

- Gyere be - biccentett hívón a fejével -, adok neked enni. Lebbencslevest főztem.

Viaskodtam egy ideig, ármányt sejtettem a dolog mögött, meg a lebbencslevest sem szerettem, de nagyon korgott a gyomrom, és az öregasszony arcán sem haragot, sem rosszindulatot nem láttam.

- Anyádra megint ráült a fene - mondta, miközben a leves után két palacsintát is elém tett. - Itthon volt reggel, mikor felébredtetek?

- Már nem, elment dolgozni - füllentettem, pedig tudtam, hogy még a múlt hónapban elbocsátották. Innen is. Tízéves kis kobakomban meg sem fordult, hogy egy udvarházban a szomszédok mindent tudnak.

- Robi ébresztett, vele mentem iskolába - nyúltam a palacsintáért.

- Sajnos nem dolgozni ment. Reggel óta iszik a kocsmában.
Alig bírtam lenyelni a falatot, szinte fuldokolva ordítottam.

- Nem igaz! Hazudik! - felpattantam, köszönés nélkül csörömpölve vágtam be magam mögött az ajtót.

Pedig igaz volt. Alig egy óra múlva támolyogva megérkezett, a szatyrában két literes műanyag flakonban bort hozott. Megcsókolta fejemet, szájából utálatos savanyú szag áradt, bement a szobába és lefeküdt.

Apu öt óra körül érkezett haza, komoran nézett az üres hűtőbe, fogta a bevásárló kosarat és elballagott a CBA-ba. Vacsora után elém tett egy Tibi csokit, a kedvencemet, Robinak nápolyit vett. Ezek szerint az őr nem árult el. Lehet, hogy már nem is az volt szolgálatban. Megkönnyebbültem. Reménykedtem, hogy nem kérdezi meg mi történt az iskolában, vagy nem akarja látni az ellenőrzőmet, de nem volt szerencsém.

- Találkoztam Magdi nénivel - nézett rám szúrósan - és panaszkodott, hogy megint káromkodtál és verekedtél.

- Nem én kezdtem, Bálint kezdte! - mentegetőztem. - Csúnyákat mondott az anyura! És különben is ő rúgott először, én csak nem hagytam magam!

- Nem jöhetsz velem a műhelybe! Egy hete sincs, hogy ígéretet tettél arra, hogy javítasz a viselkedéseden. Hát milyen szószegő gyerekem van nekem? Csak szégyenkezek miattad! Menj a szobádba, ma tévé sincs!

Végtelenül fájtak a szavai. Igazságtalannak éreztem, meg sem hallgatta, miért verekedtem. Magamban mindenféle csúnyát kívántam neki, pedig valahol belül éreztem, hogy amit tesz, értem teszi. Mégis...

Álomba pityeregtem magam. Egyszer csak hangos szóváltásra ébredtem. A konyha felől apu és anyu veszekedése hallatszott.

- Nem szégyelled magad? Nő létedre a kocsmában ülsz, és részegre iszod magad! A gyerek verekszik miattad az iskolában, és csokit lop a Supermarketben, mert idehaza nem talál ennivalót! Milyen anya vagy te?

- Te csak ne pofázz! - csattant anyu hangja - Felneveltem a te kölyködet is. Te meg még annyira sem voltál képes, hogy egy panelt összekaparj, itt kell laknom ebben az ócska udvarházban.

- Mi bajod vele? Ez egy rendes összkomfortos lakás, sok embernek ilyen sincs!

- Soknak meg különb van!

- Mint azoknak, akikkel összeszűröd a levet?- ordított most már apu is. - Akikkel a Motelban összefekszel?

- Semmi közöd hozzá. Tisztességes pénzkereset. Valamivel csak ki kell egészíteni a tiedet!

- Nem semmi! Hivatásos kurva a feleségem! Meg alkoholista!

- Muszáj ordibálnod? Felébrednek a gyerekek!

- Na és? Hadd tudja meg a fiad, kiért verekszik az iskolában!

- Hozzám ne merj nyúlni! Hallod?

Csattanás, tompa puffanás, valaki nekitántorodott a konyhaszekrénynek.

Reszketve lapultam a takaró alatt.

- Robi! Robi!- akartam kiáltani, de csak suttogni tudtam.- Ébredj fel!

- Ébren vagyok!

- Félek! - zokogtam fel.

- Nem kell, nyugodj meg öcskös, én nem először hallgatom ezt végig. Gyere, bújj ide mellém!

Beljebb húzódott, betakargatta csukladozástól görcsbe rándult reszkető testemet, cirógatta a hajamat. A zajok nem csitultak, tányércsörömpölés, szidalmazás foszlányai szűrődtek be közös szobánkba, aztán egy nagy ajtócsapódás.

- El ne merj menni, gyere vissza! - kiabált apu anyu után.

A szívem vadul vert, az agyam lázban égett. Az igazság cseppenként maródott bele a tudatomba, égetve sajgott minden szó, amit hallottam, emberfeletti kín volt felfogni a felfoghatatlant. Igazából nem is értettem, inkább csak éreztem.

Még hallottam, hogy újra nyílik a bejárati ajtó, anyu visszajött, aztán elültek a neszek és Robi nyugtató csitítgatásai mellett nagy nehezen elaludtam.

(folyt.) (01.05-től)

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Answer
#11. 2015. március 29. 12:52
Fenntartom korábbi véleményemet!
Mara
#10. 2012. december 24. 11:31
Megrendítő írásodhoz szeretettel gratulálok: Mara
Answer
#9. 2012. december 23. 14:48
Nagyszerű írás!
Báró von Shenczky
#8. 2012. december 23. 10:38
Szívmarcangoló történet. Nagyon jó, a társadalmi próblémáink iránt figyelemfelkeltő, hasznos írás.
Balage
#7. 2010. december 30. 16:55
Rendben, ha nem felejtem el, holnap újraolvaslak. Úgyis feltöltötted már a 2. részt, majd amiatt biztosan be fog ugrani kérésed ;o)
Amúgy örülök, hogy nem bántásnak veszed, én se annak szántam ;o)
Neked is legyen egy nagyon szép na... estéd, és BÚÉK!
előzmény: béka hozzászólása, 2010. december 29. 14:56
katuska
#6. 2010. december 29. 16:09
Sorsok. Kinek ilyen, kinek olyan. Te meg kedves Béka, a krónikás lettél. Köszönöm, hogy megmutatod.B.Ú.É.K.!
béka
#5. 2010. december 29. 14:57
Kedves Eliza Beth!
Köszönöm kedvességed!
Igen, vannak ilyenek. Nagyon közelről látom ezeket a gyermeki sorsokat.
Neked is szép napot kívánok!
:)
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2010. december 29. 10:22
béka
#4. 2010. december 29. 14:56
Kedves Balázs!
Nem hogy nem veszem rossz néven a kritikát, hanem határozottan köszönöm! Ez is nagyon fontos témája kell hogy legyen egy irodalmi lap társalgójának. Jó irányba haladni építő kritika nélkül nagyon nehéz, különösen annak, aki amatőr szinten próbálkozik írással. Valóban éreztem ezt ezen a régebbi írásomon most, hogy újraolvastam, de nem csiszoltam rajta. És a folytatáson sem fogok, hogy az is az eredeti maradjon. Azt is megköszönném, ha konkrétan rámutatnál azokra a helyekre, ahol döcögősnek, stilisztikailag kiforratlannak érzed.
Szép napod legyen!:)
előzmény: Balage hozzászólása, 2010. december 29. 10:19
Eliza Beth
#3. 2010. december 29. 10:22
Hű, Béka, megint mit hoztál! Ez nagyon jó írás, a legborzasztóbb benne, hogy vannak ilyenek, de hányan! ! !
Balage
#2. 2010. december 29. 10:19
Vannak szerzők, akiket akarva, akaratlanul is önmagukhoz hasonlít az olvasó. Így vagyok most én is veled. Nekem a Köd mögött a hallgatás egy nagyon jól megszerkesztett zseniális, szívhez szóló írás volt is, marad is.
A mostani ugyanilyen szívhez szóló, csak valahogy hiányzik az a precizitás, mint amit az előzőben kiadtál magadból.
Félre ne érts, várom a folytatást, csak főleg az elején ez az írásod nagyon döcögős, nekem kissé összeszedetlen volt(stílusilag). Remélem, kritikámat nem veszed rossz néven, hisz mint mondtam, tényleg várom a folytatást, mert az, amit írtál, tényleg szívhez szól, kemény, és nehezen letehető.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek