Magányos fa az esőben - Éljen a szerelmesek napja!

Szomorkás vers, sok költői képpel (metaforák, megszemélyesítések) Leginkább a művészlelkeknek ajánlva.

 

 

Szürke színűre váltott az égbolt vászna,

hosszúkás könnyeit a földre dobálja.

Az Erdő szélén magányos Fa ácsorog,

az este fekete csendje mind rácsorog

kopott kérgére. A sár felé lóg arca,

reszket mindene, de mégse bánja, hagyja.

Hisz ahogy a cseppek, úgy a fájdalma is

lecsurog gyönge, töredező tagjain.

Egy fénylő Fűz nyújtja felé puha ágát,

hogy ővele együtt álmodhassa álmát.

A hívásra kérdő tekintet a válasz.

A Fa bizalmatlanul féli a támaszt.

Pedig tudja, eddig mindig mellette állt,

hűen szerette őt évezredeken át,

s most mégse tudja, mit tegyen... Nyújtsa kezét?

Az árnyak közt nem ismeri fel szerelmét...

Az Erdőre nézve csak sötétséget lát,

nem leli szerelmét Poklon és Égen át...

...

Bár csonkítana meg egy éhes balta,

bár érezhetném, milyen, ha lángnyelv nyalja

körbe fa testemet! Igen, én vagyok a

Fa! Az ősi egyetlen, fényben ragyogva!

S tűzifa lennék csupán, vagy tudás fája,

nem tudhatja a meglepődött Fűz párja.

S nem is kérem őt, hogy ezeket megértse,

mert én se értem jómagam... Bár elvégre

sok év alatt megtanultam azt az egyet:

könnyű az esőre fogni a rossz kedvet...

 

 

(2010. 09. 26.)

 

Kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Lorus
#3. 2011. január 24. 20:49
De egy minimális véna szükséges :)
Köszönöm!
Balage
#2. 2011. január 24. 15:03
Nekem nagyon bejött. Szerintem nem kell annyira művészléleknek lenni ahhoz hogy tetszen ;o)
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek