Kövirózsák

Így voltam a kövirózsával

 

Vannak hihetetlen dolgok, amelyeket látunk valójában, de még sem hiszünk el. Minden ellentmond annak, hogy elhiggyük, de egyszer csak látjuk a saját szemünkkel. Meg is dörzsöljük, hogy jól látunk-e? Igen, látom, tehát van.

Így támadnak az emberben a kétségek, s ha nem tud valamilyen magyarázatot találni a látottakra, akkor elbizonytalanodik, és az eset ismétlődése folyamán félszeg, visszahúzódó emberré válik.

Így voltam én is a kövirózsával, amely szépen kialakított gruppban azt az érzetet kelti az emberben, hogy tényleg a kövekből nő ez a rózsafajta, hogy szép virágát a kövekből táplálja. Gyerekkoromban láttam ilyen hihetetlen dolgot először. Ahol laktunk, a tanyán, a tulajdonos fia, egy közeli dombon lakott olyan házban, amely kastélynak ugyan nem volt nevezhető, de közönséges értelemben több volt egyszerű háznál. Valósággal sütött róla a gazdagság. Hatalmas park vette körül, mindenféle növényekkel beültetve. A fiatalember már nős volt, családos, velem-korabeli gyerekei voltak. Ő lett volna az egész környék tulajdonának örököse, ha nem jön közbe a népi demokrácia. A öreg uraság ott lakott a tanya épületében, igaz, nem a mi oldalunkon, hanem a másikon. Az egész másik oldalt lakta ő, és a hozzá tartozó személyzet, el is volt zárva, nem úgy, mint a mi oldalunkon, ahol a cselédek laktak.

A fiatal uraság nem foglalkozott a földekkel, és a szolgáló néppel. Ügyvéd volt, a városban lakott, csak olyan nyári szállásnak használta az épületet. A gyerekek magántanulókként tanultak, így nyári időszakban voltak csak láthatók.

Kicsit bonyolult volt a család élete. Az ügyvéd fiútestvére viszont a tanyán élt, és a gazdasággal foglalkozott. Neki is voltak gyerekei, akik gyakran játszottak velünk, de hogy miért volt egy másik gyerek teljesen elkülönítve a világtól, azt senki sem tudta. A szóbeszéd szerint az elkülönült család az öreg uraság szerelemgyereke volt. Ő volt a kedves gyermek, ezt szó nélkül elfogadta mindenki, de hogy miért alakult így a magánélete, azt homály fedte.

A szép úri lak mellett húzódott az országút, szederfákkal övezve. Egyik kedvenc időtöltésem volt a szederfák megmászása, és az érett gyümölcs szedése, lelegelése.

Háromféle szeder volt: fehér, fekete és hamvas. Az volt a lényeg, hogy nagy szemű legyen, mindegyik féléből volt olyan fa, amelyiknek nagy szemű volt a termése. Ezt a földről egyértelműen meg lehetett állapítani, és csak arra a fára másztunk fel, amelyiknek a termése fogunkra való volt. A fekete szeder talán valamivel zamatosabb volt, mint a másikak, de óriási hibája volt neki, hogy szörnyű nyomokat hagyott. Nemcsak a kezünk, az arcunk lett fekete, hanem ha volt rajtunk valami gönc, annak is befellegzett! Igaz, általában egy klott gatya volt az összes ruházatunk, de azt is tönkre tette ez a fajta csemege. Ha fára mászás közben összenyomódott rajtunk egy-egy szem, már nem volt másnap használható a nadrág.

Jobban szerettük ezért a fehéret, ami szintén nagyon finom volt, bár kevésbé zamatos. Olykor még egy kicsit vízízű is, de legalább nem hagyott nyomot a testünkön, a ruházatunkon.

Mégis, valamennyi szederfa közül a hamvas színű gyümölcsöt termő volt az igazi! Talán minden tizedik vagy huszadik fa volt ilyen, és ha ilyenre találtunk, hangos kiabálással hívtuk társainkat:

- Ide, ide! Hamvas szeder!

Ezúttal magam voltam csak, nem volt kit hívni. Bemértem magamnak a fát. A fára mászás szempontjából szóba jöhető ágakat szempillantás alatt kinéztem. A bő termés nem is késztetett a gyengébb, kockázatosabb ágak megmászására, mivel nagyon hamar az édenkert közepén voltam.

Egy y alakú elágazásra ültem, bal kezemmel kapaszkodtam, jobb kezemmel pedig, szedtem és tömtem befelé a finomabbnál finomabb csemegét.

- Mit művelsz te ott? - hallottam meg egy gyerek hangját.

Lenéztem a fáról, és egy velem-korú kislányt láttam a fa alatt.

- Szedret szedek, te nem ismered a szedret? Nagyon finom, pláne ez a hamvas fajta!

- Nem ismerem. Szednél nekem is?

- Igen, egy kicsit várjál, szedek neked is, aztán lemegyek!

Bal kezemet a testemhez szorítva teleügyeskedtem a markomat, mert jobb kézzel kapaszkodni kellett, és szemenként szedegettem a "kóstolót", aztán egy kézzel valahogy letornáztam magam, és odaadtam a kislánynak a szedret. Előbb óvatosan megkóstolta, és miután ízlett, pillanatok alatt fölfalta az ismeretlen csemegét.

- De finom volt! - nyugtázta elégedetten, én pedig, már vissza is másztam a fára. Szóltam neki, hogy figyeljen, mert megrázom a fát, és ami lepotyog, szedje össze, és egye meg. A kislány boldogan nyugtázta ezt a fordulatot. Amint rázni kezdtem a fát, úgy potyogott a szeder, mint a záporeső!

Lemásztam, és segítettem neki az összeszedésben. Nem volt szükség magyarázatra, látta melyik az érett, azt fölszedte és megette. Én is szedegettem és falatozgattam közben.

Evés közben a lány kikérdezett, ki vagyok, és mi az oka, hogy egyedül vagyok. Elmondta, hogy ő az ügyvéd lánya, amit én sejtettem is. A nevelőnő, akire ő volt bízva, beszélget egy bácsival, ezért jött el, amikor meglátott engem a fa ágai között. Nem tudta elképzelni, hogy mivel foglalatoskodom ott.

Most pedig, ha van kedvem hozzá, megmutatja nekem a kertjüket, ahol szépen virágoznak a rózsák és a többi virág.

Persze, hogy volt kedvem, legalább lesz mit eldicsekednem a többiek előtt!

Amikor már degeszre ettük magunkat, elindultunk a ház felé. A nevelőnő még mindig egy cselédlegénnyel beszélgetett, és mi bementünk az udvarra. A gondjaira bízott gyerek nem nagyon érdekelte, annál inkább a cselédlegény.

- Apukám külföldön van, csak mi vagyunk itthon- tette hozzá magyarázatul a kislány. Közben én már a pompás növényeket bámultam, szinte tátva maradt a szám a sok színes virágtól. Az utak murvával voltak felszórva, végig, a hatalmas parkban.

Egy különös virágféle keltette fel a figyelmemet: szépen kirakott szikladarabok, kövek között szép virágú tüskés növény telepedett meg. Úgy nézett ki, hogy a szikladarabokból nő ki ez a virág. Látva érdeklődésemet, elmagyarázta, hogy ez a kövirózsa. A kődarabok, sziklák növesztik, csak öntözni kell időnként.

- A sziklákból nő a rózsa? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Igen, mondta meggyőzően a kislány, és én elhittem neki. Elhittem a képtelenséget, mint ahogy az is képtelenségnek tűnt számomra, hogy itt sétálgatok a parkban.

Amikor elmondtam a dolgot az anyukámnak, ő csak nevetett rajta, és elmagyarázta: A kövirózsák úgy fejlődnek, hogy előbb elültetik a rózsákat egy gruppban, aztán ha már meggyökeresedtek, körberakják kövekkel, szikladarabokkal. Utána a növény a valóban a sziklákon nő tovább.

Nagy nehezen megértettem: a látszat mögött néha az igazság más színben pompázik.

Kár lenne az egész mögött filozófiai mélységeket keresni, de való igaz, hogy nyiladozó értelmem olyan fogódzót talált a kislány meghívása után, mint a növésben lévő kövirózsák a köveken, szikladarabokon.



Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Döme Zsuzsa
#4. 2016. március 13. 17:44
Óh, azok a szederfák, amelyek valaha minden faluba bevezető úton hívogattak, csalogattak! Vajon hová lettek?
Nem erről szól ugyan az írásod, de én nosztalgiáztam közben egy kicsit.
Talán jobb is, hogy a kövirózsák nem kövekből nőnek... Én gyermekkoromban a tárgyak elnevezésein tűnődtem sokszor. Miért szekrény a szekrény? Miért nem szék a neve? S a szék miért szék? Miért nem asztal a neve?...
Idővel aztán valamivel okosabb, tapasztaltabb lesz az ember, és már nem is kérdez annyit - magától sem.
bodójános
#3. 2016. március 7. 11:08
Köszönöm szépen a hozzászólást, Katikám!
Kulcsár Katalin
#2. 2016. március 7. 09:29
Igen, valóban: "...a látszat mögött néha az igazság más színben pompázik."
Hozzászóláshoz jelentkezz be!