Köszönöm, hogy megöltél

Hát igen. Az ilyen és a hasonló ügyekben, ritkán írnak levelet, ráadásul köszönőlevelet, mert aki írná, általában már nincs olyan helyzetben, hogy megtegye.

Köszönöm, hogy megöltél!

 

Hát igen. Az ilyen és a hasonló ügyekben, ritkán írnak levelet, ráadásul köszönőlevelet, mert  aki írná, általában már nincs olyan helyzetben, hogy megtegye.

Az én esetemben azonban mégis sor került rá, s hogy miért, azt is mindjárt elmesélem.

 

Amióta nyugdíjas vagyok, és többet vagyok odahaza, rájöttem, bizony nem mindig okos dolog feltétlenül megbízni a szomszédokban.

Egy alkalommal pénzt vártam az elektromos szolgáltatótól, és mivel vidéken tartózkodtam, csak másokhoz viszonyítva tudtam kikalkulálni, hogy már nekem is meg kellett volna  kapnom - postai úton - a visszatérítés összegét. Állandó lakcímemen, ahol nyár lévén, ritkábban tartózkodtam, rákérdeztem kedves ismerősömre, vajon ő megkapta-e a pénzét.  Hetekkel ezelőtt - volt a válasz. Hozzátette még, hogy úgy látta, a harmadik lakó többször is beszélt a postással, vett is át küldeményeket, őt kérdezzem, talán tud valamit az én pénzem sorsáról is. A kérdőre vont szomszéd, váratlanul, nem is mesélni, azonnal szabadkozni kezdett. Hogy így, meg úgy, ő tulajdonképpen átvette a részemre küldött összeget, kifizette neki a postás, mivel tudja - tudja?! - hogy mi jó viszonyban vagyunk, és már rég oda is adta volna nekem, csak nem tudott „összefutni” velem, mert mindig vidéken voltan. De utánanéz, és hozza azonnal. Azután kiderült, hogy csak harmadnap - további kölcsönökből - tudja visszaadni, mivel időközben elköltötte a pénzemet.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bepanaszoltam a postást, mert mi jogon adja oda másnak a nekem címzett pénzküldeményt, aztán meg jól leteremtettem a szomszédot, hogy bizony összefutottunk mi jó pár alkalommal az utóbbi időben is, lett volna módja szólni, hogy nála van a pénzem, de mivel addig se volt túl rózsás a kapcsolatunk, viszont a jövőben is egymás mellett kell laknunk, nem forszíroztam tovább a dolgot. Nyeltem egy nagyot, és bementem a bankba, hogy még a havi folyószámla egyenlegemet se küldjék ki a lakáscímemre, nehogy véletlenül illetéktelen kezekbe kerüljön. Beugrom érte majd személyesen, havonta, időmből kitelik.

Addig nem sokszor fordultam meg a pénzintézetben, most azonban kiderült, a bankos hölgy  barátságos, segítőkész és főként beszédes. Élmény volt vele az ügyintézés, így nem tekintettem tehernek a rendszeres bankba járást. Már a biztonsági őr is előreköszönt ….egészen az ominózus alkalomig.

Akkor ugyanis, a bejárati ajtónál azonnal gyanúsnak találtam, hogy nem silbakol szokott helyén a kedves, kerek arcú, bajszos fiatalember, aki engem - mint gyakran visszajáró ügyfelet -, mindig nagyon udvariasan, hangos kezitcsókolommal szokott üdvözölni.

Belépve az előcsarnokba, azonnal megláttam őt, közvetlenül az egyik pult előtt. Mintha biccenteni próbált volna üdvözlésképpen, de valahogy olyan fals volt az egész. Körülnéztem, és belehallgattam a szokatlan csendbe. Itt valami nem stimmel. Az ügyfelek faarccal álltak a pultok közelében, rendezetlen sorokban, össze-vissza, ami itt egyáltalában nem volt szokásos. Kedvenc ügyintézőm is valamiféle rémült arckifejezéssel bámult maga elé, szemét rezzenéstelenül rászegezve számítógépe monitorjára. Mint egy kimerevített kép, mindenki csak állt, és senki nem csinált semmit. Ekkor, az egyik idős asszony háta mögül, előlépett egy feketemaszkos figura, akit eddig azért nem vehettem észre, mivel takarásban volt, attól a pillanattól kezdve, hogy az előcsarnokba léptem. Egy szempillantás alatt rádöbbentem: épp egy bankrablás kellős közepébe kerültem! Át sem gondoltam, mit teszek, csak sarkon fordultam, és elkezdtem rohanni a kijárat felé. Már épp elértem az ajtót, amikor  hatalmas ütés ért a lapockám felső részén, a vállam alatt, s egyidejűleg égető fájdalom nyilallt belém. Arccal a fényes kőpadlóra zuhantam, és ott is maradtam, fekve. Elhomályosult előttem minden, mintha csak a forgóajtó látványa szédített volna meg. Pedig az meg se mozdult, mint ahogy többé én sem.

S hogy ezután mi történt?

Hát a kedves, kerek arcú biztonsági őr - kihasználva a rabló döbbenetét, a lövés hatásától és a következményétől - ráugrott a férfira, kiütötte kezéből a fegyvert, és a segítségére siető hátizsákos egyetemistával, együttes erővel, lenyomták a földre. Ettől a pillanattól kezdve, egy csapásra, mintha megelevenedett volna a kép. Mindenki elkezdett jönni-menni, újabb vállalkozó kedvű ügyfelek siettek a bankrablót sakkban, vagy inkább padlón tartó duóhoz. Ki  szitkok áradatát zúdította rá, ki csak csendben figyelte, de az öreg néni, akinek a rabló a hátát használta fedezékül, kettőt, finoman, nőiesen, bele is rúgott. Legalább is, később így mesélték, akik ott voltak.

Én pedig meghaltam. Szó szerint, ott, a helyszínen.

A mentőben próbáltak újraéleszteni, de az csak a kórházban sikerült. Akkor aztán azonnal vittek is a műtőbe, hogy eltávolítsák a lövedéket, mely a tüdőcsúcsomat érte. S lám, mit hoz az élet? A lövés szétroncsolta ugyan a tüdő egy darabját, de egyben felfedte az alattomban  ott növekvő daganatot is, mely tudtomon kívül, napról napra sorvasztotta az életemet. A műtét jól sikerült. A daganatnak még nem volt áttéte, s most ugyan még csak felépülőben, de teljesen egészséges vagyok.

Ha majd megerősödtem, és a karomat is jól tudom mozgatni, s az ujjaim is fogják már a tollat, írok egy levelet a bankrablónak.

Úgy érzem, illik neki megköszönni, hogy ……..megölt.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Mester Györgyi
#3. 2016. október 14. 08:54
Kedves Karola!

Örülök, hogy elolvastad az írásomat, és köszönöm a hozzászólásodat.
Egyetértek veled abban, hogy nem minden rossznak van "jó oldala" is.
A való életben - sajnos -, én sem azt tapasztaltam, hogy "ha valahol egy ajtó bezárul, akkor ott feltétlenül megnyílik egy másik"...

Györgyi
előzmény: hozzászólása, 2016. október 13. 17:07
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek