Kis Katóka

Talán öt-hat éves forma lehettem

 

Már nagyon korán kialakult bennem a másik nem iránti érdeklődés, ami későbbi szerelmes természetem alapja, magyarázata lehet. Az, hogy a másik nem iránt érdeklődtem, nem jeleni automatikusan, hogy a másik nem is borzasztóan érdeklődött utánam, ugyanis egyáltalán nem voltam egy Don Juan. Átlagos testalkatom, átlag körüli szellemi képességeim nem emeltek ki a szürke átlagból, ezt sajnos tudomásul kellett vennem. S hogy mégis, időnként egy-egy leányzót sikerült megnyernem a közös ügynek, azt az átlagosnál fejlettebb beszélőkémnek köszönhettem. Persze a szerencse is mellém állt néhányszor.

Az első "nőügyem" a tanyai, egészen kisgyerekkoromra datálódik, ha egyáltalán ügynek, és különösen "nőügynek" nevezhető.

A velünk együtt, a tanyán élő vadásznak két gyereke volt, egy nagyobb, már iskolás fiú, és egy kisebb leánygyerek. Talán öt-hat éves forma lehettem, amikor feltűnt nekem a kis Katóka, aki mindig egyedül játszott a ház előtt. Vagy azért, hogy félt közénk jönni, a többi gyerekhez, vagy, mert nem engedték.

Akkoriban volt egy sláger, amit a nagyobb legények folyton énekeltek. "Kis Katóka ilyen ez az élet/ Hazudnak a május éjszakák". Könnyen megjegyezhető dal volt, nekem tetsző, szép dallammal. Így hát én is dúdolgattam, közben a kis Katókára gondoltam, a vadász lányára.

Azt már megértettem, hogy a dal nem az én Katókámról szól, de azt már kevésbé, hogy mért hazudnak a május éjszakák. Valami ködlött azért bennem, hogy az éjszaka más dolgokat is elősegít, és ezek a más dolgok nem mondanak mindig igazat. Akárhogyan is erőlködtem, ennél tovább nem jutottam, de hogy lényeges dologról lehet szó, azt gyanítottam, mert ha minden nagyobb legény ezt fütyülte, énekelte, az azt jelenti, hogy nem akármilyen dologról lehet szó. Mindenesetre ez a nóta is tovább csigázta érdeklődésemet a kis Katóka iránt.

A kislány olyan négy-öt éves forma lehetett, és a nagyobb gyerekek közé azért nem engedte az anyja, mert féltette. Én ezt nem tudtam és egyszer, amikor a csapat gyerekkel játszani indultunk a rétre, odaoldalogtam a Katókához, és megkérdeztem, hogy miért nem jön velünk játszani.

- Mert nincs, aki vigyázzon rám! - felelte, és én erre azt mondtam neki, itt vagyok én, majd vigyázok rád, mintha a testvérem lennél. A kislány erre nagyon megörült, és rögvest elindult velem, a többiek közé játszani. Voltak ott lányok is, el is vegyült közéjük. A fél szememet azért rajta tartottam, nehogy valami érje. Nemsokára azonban az anyja keresni kezdte, hangosan kiabált, hogy hol van. Meghallotta ezt Katóka, és ott hagyott bennünket, futva szaladt az anyjához. Eddig tartott az aznapi gyámkodásom, hogy lett-e más következménye is a kislány elkóborlásának, nem tudom, de egy idő után újra egyedül játszott az előttük levő udvaron.

Nem sokkal az eset után átjött hozzánk az anyja. Ez meglepő eseménynek számított, mert ilyesmi soha nem fordult elő. Ugyan a szomszédolás bevett szokásnak számított a cselédek között, volt, aki fél napokat is eltöltött ezzel, de sem anyámra nem volt jellemző, sem a vadásznéra, az idő ilyenfajta eltöltése.

Mindjárt a lényegre tért, hogy az ő kislánya nagyon egyedül van, nincs játszótársa, mert a cseléd gyerekek közé mégsem engedheti. Csúnya beszédet tanulhatna, és legfeljebb tetves lenne. "De a múltkoriban a maga kisfia olyan aranyos volt, hogy elvitte magával." Ha ez gyakrabban előfordulna, hálás lenne ezért. Ha meg nem sérteném, egy vadnyulat is kínálna a szolgálataimért, és előállt egy nyuszival. Persze lőtt nyúl volt.

Anyám meglepődött a kérésen, mert nem is számoltam be neki a legénykedésemről, de aztán feltalálta magát, és azt felelte, hogy ő nem tud nyilatkozni a fia helyett, de ha a Katóka tetszik neki, és szívesen játszik vele, ő nem ellenzi. A nyuszit persze elfogadta, és estére, amikorra megjött apukám a szolgálatból, finom nyúlpaprikással várta. Elmesélte neki, hogy s miképp járt. Apám pedig megdicsért, hogy bizony így kell a kislányokkal bánni: nem a hajukat húzogatni, elgáncsolni őket, hanem a szép szó, a kedvesség illik a lányokhoz, és látja, hogy én erre magamtól is rájöttem.

Szóval, a szüleim nem ellenezték a barátkozást, sőt még örültek is az alkalmanként, a szolgálataim fejében kapott fácán, fogoly vagy éppen nyulacska adománynak. Nem szégyellték elfogadni, az én első munkabéremnek tekintették. Ilyen kellemes munkám az életben nem volt többet!

A kislány értelmes volt, jött velem, ahová mentem. Elcsodálkozott a pitypangon, amikor ráfújtam, és a sok kis ejtőernyő szanaszét repült, a szöcskéket először nem merte megfogni, én pedig nem erőltettem a dolgot, aztán már később ő maga tartotta a kis tenyerében. Velem jött a halakat nézegetni, közben a már felszedett ismereteimet megosztottam vele, elmeséltem neki az aranyhalnak látszó naphalról is, amit tudtam.

Nekem jólesett, amint szájtátva hallgatott.

Elvittem minden olyan helyre, ahol én szívesen megfordultam, ahol a kedvenc helyeim voltak. Talán későbbi tanári vénám is itt csirázott ki, illetve talált táptalajt. Olyan természetességgel beszélgettünk, és olyan jóízűeket kacagtunk, hogy most is jóleső érzés fog el, ha rágondolok.

Mert sajnos csak a gondolat jut el oda, ahol ő van.

A következő tavasszal megfázott, és valami olyan mellékbetegséget szedett össze, hogy a kórházban meghalt. Nagy csapás volt szüleinek, testvérének, akivel közben összebarátkoztunk. Engem is megviselt a halála. Nem értettem a dolgot: olyan jó kislány volt, miért kellett az Istennek elvennie. A szüleim vigasztaltak, és próbálták magyarázni a megmagyarázhatatlant. Nem sok sikerrel. De aztán a természet újraéledt, és ez adta meg nekem a vigaszt, ahogy láttam a fák kizöldellését, a madarak visszatértét.

Későbbi, panteista színezetű világképemet ezek az események is alakították.

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
bodójános
#8. 2014. augusztus 13. 08:38
Juhász Kató: A tanyán töltött évek meghatározóak voltak személyiség fejlődésemben.
Köszönöm a hozzá szólást.
bodójános
#7. 2014. augusztus 13. 08:38
Juhász Kató: A tanyán töltött évek meghatározóak voltak személyiség fejlődésemben.
Köszönöm a hozzá szólást.
bodójános
#6. 2014. augusztus 13. 08:34
Csilla: kisgyermekkorom világa ma is bennem élő szép emlék.
Köszönöm megtisztelő véleményedet.
bodójános
#5. 2014. augusztus 13. 08:29
Fer-Kai: Köszönöm korrekt véleményedet.
Juhász Kató
#4. 2014. augusztus 12. 21:09
Az anya talán megérezte, hogy félteni kell a kislányt.
Egy gyermek halála mindig megrendítő.

Szép visszaemlékezés a soha vissza nem térő
gyermekkorra.
Gratulálok!
Csilla
#3. 2014. augusztus 12. 20:56
Kedves kis történet.
Nem ártana a mai gyerekeknek sem elolvasni.
Írásod gördülékeny stílusa is nagyon megfogott.

Gratulálok!
Fer-Kai
#2. 2014. augusztus 12. 11:02
Mértéktartó, emberséges visszaemlékezés - épp azért hiteles, mert kerüli a túlzásokat, az olcsó hatáskeltést.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek