KETTEJÜK EMLÉKÉRE

Emlékezés szeretteimre, kérdések élet, halál és a számok összefüggéseiről.


Ma kimentem a temetőbe. Nagypapám, Nagymamám, Édesanyám, együtt az egész család. Gondolkozom, fejem kavargó kérdésekkel tele. Mi, vagy ki irányítja sorsunk? Hány ember, hányféleképpen tette fel ezt a kérdést? Útmutató, irányvonal, vagy meghatározás? Ki fog majd válaszolni? A folytonos ismétlődések halmaza? Nem kéne annyit kérdezni! Sem örömben, sem bánatban. Minek annyit kérdezni? Miért kell nekem tudni? Talán megtudom 20 év múlva? És a számok ismétlődése? Ugyanazok a számok. A misztikus világ, asztrológia, számmisztika és a horoszkópok kusza, átláthatatlan világában, vagy már a televízióból is megrendelhető jóslások korszakában élünk. Kiben, vagy miben higgyek? És megint a kérdések, mert én még kérdezhetek? Édesanyám élt 78 évet. Érszűkületes, cukorbeteg volt. Mióta az eszemet tudom mindig valami betegsége volt. Boldogtalanság. Még mindig kimondhatatlanul fáj és fájni is fog. Mondatok, tőmondatok, de mi van mögöttük? Már megint csak kérdezek. Kérdések helyett megpróbálom elmondani a történetet. Haragudtam, minden nap haragudtam, mikor fáradtan hazaértem és a fájdalmas látvány még jobban kiborított. Szobájában ült és két kezébe temette az arcát, miközben a szőnyeget nézte. Már akkor szenvedhetett, nagyon fájt a lába. Félt és várt. De nem mondott semmit, magának sem vallotta be, hogy ezt elszúrta. Magába szuggerálta az Ő Édesanyja halálát. Egyszer mondta csak évekkel ezelőtt, hogy úgy fogok meghalni, mint a Nagyanyád. De nem tett semmit. Csak várta, hogy ismétlődjön az élet. Nagymamám is mindig azt mondta: kislányom az élet ismétli önmagát. Bölcsesség? Igaz, vagy megbeszélték? Június eleje volt, mikor csöngött a telefonom és hívott a pedikűrös. Tájékoztatott, hogy Édesanyámnak fekete a kislába ujja a bal lábán. Érszűkület, mint a Nagyinál. Kaptunk beutalót az érsebészetre. Időpontot a vizsgálatra nekünk kellett kérni. A kórház augusztus végére adott ambuláns vizsgálati időpontot. Mondhattam, hogy sürgős, senkit sem érdekelt. Mindenkinek sürgős, ha beteg. Tehetetlen voltam. Édesanyám 20 éves kora óta szedett gyógyszereinek halmaza fölött tanakodtunk az évek óta - havonta - járó háziorvossal, aki egy erős fájdalomcsillapító tapasszal tudott átmenetileg segíteni. Az ajánlott érsebész főorvost nem lehetett elérni. Döntöttem. Telefonommal lefényképeztem Édesanyám lábát és gyökeret vertem a kórház műtőjének bejáratánál, zsebemben borítékkal. Egyszer majdcsak kijön. A találkozás felgyorsította az eseményeket. Ő is feltett egy kérdést. Miért vártak eddig? Mert nem szólt. A lábujját nem mutatta. Szinte megrendelte a sorsát. Nem tartotta be a diétát, nem mozgott, csak tömte magába a gyógyszereket, értágítót is, de hiába, mert Ő már tudta, hogy az élet ismétli önmagát. A szenvedés három hétig tartott. A kórházban a kábító tapasztól leesett az ágyról és combnyaktörést is szenvedett. Hogyan is műthették volna meg magas cukorral, gyenge szívvel, másik lábán combnyaktöréssel. De mondták, megműtik. Csak halogatták és várták, hogy meghaljon. Minden nap kétszer is bementem és tehetetlenül néztem a szenvedését. Infúzió, katéter, megalázó pelenka és az elviselhetetlen meleg és fájdalom. Átszállították egy másik kórházba a traumatológiára, egy nap után vissza. Megint mentőbe tették és körberázatták több beteggel együtt, egész nap utaztatták combnyaktörötten. Elvitték érfestésre egy másik kórházba, ahonnan visszaküldték és nem csinálták meg a vizsgálatot, mert a kórház rendszeresen nem fizette ki a vizsgálatok árát a másiknak. Ezután ismét a számlát reklamáló kórházba, ahonnan érfestés után Én hívtam mentőt és fizettem, nehogy megint elvigyék egy rázatós kőrútra. Akkor már a hatodik szobánál és ágynál tartottunk és költöztünk naponta. Itt tart az egészségügy a XXI. században? Orvostudomány? Nem a csodát vártam, csak emberséget. Aztán átvitték a sebészetre és közölték, holnap amputáció. Tőből kell levágni a bal lábát, a jobb töröttet is műtik, egyszerre. Alá kell írnom. Ez lehetetlen. Este az ágyánál egy pici banánt tettem a szájába. Ez jó, hálásan mosolygott. Simogattam, megpusziltam és akkor láttam utoljára. Amikor hazaértem már magamon kívül voltam, csak zokogtam és imádkoztam. Egész éjjel imádkoztam, hogy ne vágják le a lábát, mert Nagymamám halála óta ettől retteg. Nagymamám jobb lábát amputálták ugyanabban a kórházban. Sokat jártam be hozzá akkor. Majdnem a kórházzal szemben laktam, szinte egész nap nála voltam, etettem, itattam. Olyan pici volt az ágyban és mégis olyan erősnek tűnt, nem úgy, mint az Édesanyám. De a beavatkozást Ő sem élte túl. Még el sem altatták a szíve miatt. Műtét alatt hallotta a fűrészt, meg hogy hozták a zsákot a lábának. Elkalandoztam, már megint csak kérdéseket teszek fel, miért nem lehet fájdalom nélkül meghalni? És melyik az erősebb a testi vagy a lelki? És akinek sikerül csak úgy elaludnia mivel érdemelte ki? Szóval csak imádkoztam, hogy történjen meg a legrosszabb és a legjobb, lábbal haljon meg. Hogyan lehet ilyet kérni? Térdeltem és könyörögtem Istenhez, a Nagymamához is, hogy vigye el magához, vessen véget a szenvedésnek. Nagymama meghallgatott. Másnap korán reggel a kórházban már csak az üres ágyat találtam és az orvos őszintétlen, mindennapokon elfásult részvétét. Amikor rendeztem a temetést és az iratokat vált világossá egyszerre szinte minden. Nagymamám elhunyt 1987. július 2-án. Édesanyám elhunyt 2009. július 2-án. Született: 1931. 11. 22-én. 22 év elteltével mindketten július 2-án, ugyanazon a napon haltak meg ugyanabban a kórházban és betegségben. Megdöbbentem. Mit jelenthet KETTEJÜKNEK a 2-es szám. Miért ismétlődik? Ki rendezi az életünket? Remélem találkoztak, ha ennyire vártak egymásra. Egyszer biztosan mi is találkozunk, talán 2031. július 2-án? Nincs bennem félelem csak további kérdések sokasága. Mindannyian a válaszokat keressük életünk végéig.


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Balage
#5. 2013. március 3. 09:35
Kemény, jó írás. Bárcsak ne erről kellett volna szólnia...
katuska
#4. 2011. március 3. 19:11
Talán megkönnyebbülsz ha kiírod magadból a kérdéseidet és fájdalmaidat. A régi Rómában volt egy szép köszöntés, "Szép halált!".
Answer
#3. 2011. március 3. 18:07
Ha nagyon hinni kezdessz benne, elronthatod a saját életedet. A sorsunkat nem tudhatjuk előre, de alakíthatunk rajta. Picit sok az írásban a kérdőjel.
Persze értem.
Eliza Beth
#2. 2011. március 3. 08:13
Remélem, megtalálod a válaszaidat. És azért a számmisztika ellenére sem biztos, hogy muszáj magadba programoznod a jövődet...
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek