Kérdőív

Nem megengedett karaktereket tartalmaz. Gondolatjelet például.

 

 

Nagy, szürke, gránit-füstszín üvegfalú épület, mintegy jelképezve az örökkévalóságot, megbízhatóságot és biztonságot. Hosszú utcafront, ég felé törő falak rátelepszenek az utcaképre, a járókelőkre. Nézd és lásd - velünk nem lehet kukoricázni!

 

Króm és üveg forgóajtó, amely a biztonság templomába vezet, mögötte a puha, vörös szőnyeg a recepcióhoz visz, nem merek lelépni róla, nehogy...

 

Balra biztonsági őr, balra biztonsági hölgy, a pult mögött még egy. Nálunk biztonsági őrök ügyelnek a biztonságra. Cipőjük kínai piaci, nadrágjuk fényes, kék ingük vasalatlan. Elbizonytalanodom.

 

A pultnál megmondom a nevem és mutatom a levelet, amelyben állásinterjúra invitálnak a biztonság eme fellegvárába. Elbizonytalanodnak.

 

A kisasszony zárt személyiség. Sötétkék kosztüm, világoskék blúz - nem vasalatlan -, hóna alá bőrmappát szorít, benne iratok. Lábán bőrcipő, sarka félmagas. A lába jó - de még milyen jó! Arca ovális, szája halvány és fényes, hívogató szeme meleg, dióbarna. Hidegen szikrázik a szemüvege, a manapság divatos keskeny, téglalap alakú lencsékkel, amitől minden nő arca agresszívvá válik. Üzleties mosoly - nem valódi, blúzán a melle fölött kitűző, mely szerint X. Edina és HR assistant. A melle fölött. A melle... Koncentrálj, kell ez az állás!

 

Nem leülök, helyet foglalok. A kisasszony, ő leül. Keresztbe teszi a lábát - istenem, azok a lábak -, szoknyája előírásos, nem láttat és nem sejtet, rutinos mozdulattal igazítja meg, mintegy mellesleg. A személyes meghallgatás előtt kérdőív, mindenkivel kitöltetik, szükséges úgy is, mint első szűrő. Bólintok, értem én, szükséges.

 

- Neve?

 

„Nevem Szerebérnyi... Ugye, nem lehet így élni?" Maradj most, Tamás, kell ez az állás, nagyon kell!

 

- ........ vagyok.

 

- Édesanyja leánykori neve? - Megmondom azt is.

 

- Neme?

 

Tudom, hogy például a Pentagon protokoll-osztályán tucatnyi alkalmazottnak feladata a kutatás. Meg kell tudniuk a célszemély nemét, mielőtt névre szóló meghívót küldenek az illetőnek. Mert a nevekből ez nem mindig derül ki. Az Andrea például női név. Általában, kivéve az olaszoknál. Náluk férfi. És hány mexikói férfi hallgat a zengzetes Jesus Maria Gonzales névre! No de nálunk? (A borostámról nem is beszélve.)

 

- Nő - válaszolok.

 

A kisasszony nem szeret engem. Gyönyörűen ívelt szemöldöke a haja tövéig rándul és szemüvege az orra hegyére csúszik, fölötte néz rám, pillantásával rozsdát lehetne maratni. Nem vevő a poénra. Rendben, hagyjuk, az anyakönyvi bejegyzés tanúsága szerint férfi vagyok, a szarkazmus meg a homoszexuálisok orgazmusa.

 

- Szenved-e szenvedélybetegségben? 

 

- Dohányzom.

 

Megáll a kezében a toll, lénye csupa segítőkészség.

 

- Erre a kérdésre mindenki nemmel szokott válaszolni.

 

- Ismeri a társaság igazgatóját? - kérdezem. Látom, nem érti, hová vezetem.

 

- Természetesen.

 

- A németországit is?

 

- Nos, ööö... Igen.

 

- Dohányoznak?

 

- Hát... Igen.

 

- Én is dohányzom.

 

Kicsit megvonja a vállát, nem sértően vagy lekezelően, inkább beletörődően, aztán beírja a választ.

 

- Milyen öltözékben érzi jól magát? 

 

Elgondolkodom. Otthon például pólóban, ami bő, agyonmosott és gyűrött, hozzá alsónadrág dukál, már ha... De jól érzem magam bő, sokzsebes katonanadrágban, vászonzubbonyban, ingben-glóriában, továbbá tengerparton fűszoknyában - te állat! Kell ez az állás?

 

- Mik a lehetőségek? - kérdezem.

 

- Sportos, elegáns, konvencionális, üzleti...

 

- Az milyen?

 

Egészen biztosan nem szeret engem a kisasszony. Szikrát szór a szemüvege.

 

- Uraknál ing, nyakkendő, öltöny. Hölgyeknél kosztüm, blúz.

 

- Jár színházba?

 

A hirtelen témaváltás meglepi, az előzmények miatt most már óvatos. Fejét picit félrebillenti, homlokán finom redőkbe ugrik a bőr. Próbál rájönni, hol rejtőzik az újabb csapda. Halkan válaszol.

 

- Bár nem értem, és tulajdonképpen kérdezni nekem kellene, de természetesen járok színházba.

 

- Tudja, csak azért kérdeztem meg ezt, mert ott ugye a férfiak öltönyben és ingben, nyakkendőben, a hölgyek pedig...

 

Kimért mozdulattal helyezi maga elé a mappát, mellé a tollat, rám emeli gyönyörű szemét, és lassan teleszívja magát levegővel, mellén megfeszül a blúz - istenem, azok a mellek... Nyugi! Nagyon kell az állás!

 

- Nézze, tudom, hogy ez a kérdőív eléggé... - elakad, keresi a megfelelő, ám politikailag mégis korrekt kifejezést. Úriember ilyenkor nem tétovázik, hanem segít.

 

- Ostoba?

 

Önfegyelme kétségkívül van. Nem rezzen meg, nem vörösödik a nyaka, hosszan, szinte kedvesen néz rám, ami nem kis teljesítmény azok után, hogy idestova húsz perce próbálom kibillenteni az egyensúlyából. Tulajdonképpen rajta állok bosszút valaki más helyett, valaki helyett, aki ezeket a kérdéseket kiötlötte, megfogalmazta, azt gondolván, hogy ember és ember, még inkább jelölt és jelölt között nincsenek különbségek, vagy ha mégis, azok összemoshatók.

 

- Nos - válaszolja végül -, odáig nem mennék. Talán feleslegesnek tűnnek. Nekem azonban ez a munkám. Illetve ez a munkám egy része.

 

Őszinte a hangja, mint ahogy őszinteségről árulkodik testbeszéde is. Én is őszintén kérek bocsánatot. Melegséget látok a szemében, valami hálaszerűséget, ahogy azt mondja:

 

- Köszönöm. Nem történt semmi.

 

Felveszi a rekvizitumokat, arcára kiül a holistartottunk bizonytalansága, de csak egy pillanatra. Elsimulnak homlokán a ráncok, megleli a fonalat.

 

- Van önnek karrierképe? Milyen közép- és hosszú távú tervei vannak?

 

Nem értem én ezt. Őszülő, fáradt és kiégett ötvenes vagyok, láttam már mindent oda-vissza, háromszor. Túlélni szeretnék. Csak túlélni, semmi mást. Óriási rutinom van. Eladok bárkinek bármit. Használt autót Felipe Massának, kopott bőrlabdát akár Pelének is. Eszkimóknak hűtőszekrényt, ha kell, életbiztosítást szuicid hajlamúaknak. De karrierképem? Az nincs. Mindegy, megkérdezték, válaszolnom kell.

 

- Miután nem rendelkezem diplomával, öt év alatt elvégzem majd a közgazdaság-tudományi egyetemet. Közben ennél a biztosítótársaságnál csoportvezetőnek neveznek ki. Újabb négy év és jogi doktorátust szerzek, közben osztályvezetői státuszba küzdöm fel magam. A következő öt éves periódus végén átveszem a magyarországi részleg irányítását, és ha még futja az ambícióimból, valószínűleg eljutok az anyavállalat igazgatótanácsába.

 

- Most viccel? - kérdezi vallatóm reménykedve.

 

Fortyog bennem az indulat, de a kisasszony szép, nagyon szép. Kedves, és jó alakja van, gyönyörű a lába. Úgy hiszem. kedves lehet a mosolya is, bár nem adtam rá okot, hogy mosolyogjon. 

 

- Nem én kezdtem - mondom halkan, röviden.

 

Sóhajában ott a lemondás. Nem lesz egyszerű, látta ő ezt előre. Elém csúsztatja a mappát, ráhelyezi a tollat, közben magyaráz. Milyen meleg és mély a hangja.

 

- Az utolsó kérdésre önnek kell beírni a választ.

 

Nézem a lap alján a megfelelő rovatot: Írjon valami személyeset / Benyomások, vélemény, stb. Rövid ideig gondolkodom. Mi is a személyes véleményem? Dühös vagyok. Kihoz a sodromból az uniformizálás szándéka. Az, hogy kész tényként kell elfogadnom - ha beállok a sorba, konfekcióvá válok, beékelnek a céges protokoll tól-ig határai közé, beszűkítik a mozgásterem, robottá válok, akit csak és kizárólag a teljesítménye alapján kategorizálnak majd. Tépelődök. Mi a személyes véleményem? Végül is mindegy már, engedem, hogy elszabaduljanak az indulataim, és írok.

 

"Ezt elbuktátok, csezmeg!"

 

A kisasszony visszaveszi a mappát és kíváncsian olvassa az egyszerű tőmondatot. Sokáig nézi, talán nem hisz a szemének. Végül hanyagul maga elé ejti az irattartót, ledobja a tollat is. Most fog csúnyán kiabálni, ajtót mutatni, hozzám vágni valamit. 

 

Szélesen elmosolyodik, valóban gyönyörű a nevetése, szép arca kinyílik, megtelik élettel.

 

- Jöjjön, meghívom egy kávéra.

 

 

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Fer-Kai
#7. 2012. január 16. 20:59
Talán mégsem fog elveszni ez az ország... :-)
Döme Zsuzsa
#6. 2012. január 16. 19:37
Nagyon jó.
molnár péter
#5. 2012. január 16. 17:10
Egy 2008-as írás ráncfelvarrott változata. Kivételesen megtörtént esetet dolgoz fel, ma már csak nagyon ritkán és óvatosan nyúlok saját élményekhez.
Köszönöm a figyelmeteket.
Answer
#4. 2012. január 16. 13:33
Mit kérdeztél (csezmeg)?
Olyan mint a valóságban, vagy az is...
Gratula!
Eliza Beth
#3. 2012. január 16. 10:47
Tetszik a humorod!
Kb így vagyunk mi is robotizálva a gyárban, és épp most próbálok elsikkasztani egy ennél is ostobább kérdőívet, amit "kötelező" kitöltenünk....
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek