Kéknefelejcs

A kéknefelejcs, ez a csodálatos kékség

 

Kéknefelejcs

 

Kisgyerekkorom nagy kalandozásai a természetben egyúttal a világ felfedezését is jelentették. A tanyától, ahol laktunk és éltünk, egyre távolabb merészkedtem. Társaim a velem egykorú gyerekek, adott esetben nagyobbak voltak, éppen a "nagyobb" voltuk megmutatása, demonstrálása okán voltak a gyerekcsapat vezetői, a felfedezések irányítói. Tisza kutyám is megbízható kísérőm volt, vele elengedett volna anyám a világ végére is. És a leges legjobban a gyomrom volt a legfőbb őröm: ez jelzett, ha már nagyon messzire mentem, akár a Tiszával, akár más gyerekekkel. Akkor egyszeriben olyan éhes lettem, hogy azt hittem, menten éhen halok. Csak a zsíros kenyér lebegett szemeim előtt, és mint valami éhenkórász, úgy rohantam a vágyott falatok felé.

Igazi felfedezések voltak ezek a csavargások, mindenféle kötöttség nélküli kalandozások. Így ismertem meg a bombatölcséres helyet is, amely szép kis tó volt különben, túl a cserjésen, ami a legelő után következett. A nagyobbak elmondása szerint a háború alatt ide vágódott be egy bomba, célját tévesztve. A várost bombázták az amerikaiak és ez a bomba vagy túl korán, vagy túl későn oldódott ki, és az ipari üzemek helyett a holt ágban, a patak valamikori medrében kötött ki. Akkora gödröt vájt magának a robbanás, mint egy szalmakazal, és ez idővel megtelt esővízzel, így keletkezett a kicsiny tó. Nekünk otthon tiltották a tóban való fürdést, mert iszonyatos mély volt, rögtön belefulladtunk volna, ha belemerészkedünk. Még valahonnan halak is kerültek bele, akkorák voltak, mint az alsó karom, vagy még nagyobbak is, hiszen látni lehetett, ahogy sütkéreztek a napon, összegyűlve egy kupacban.

De nem a halak látványa volt a nagy felfedezés, azt láthattam a patakban is eleget.

Hanem a kéknefelejcs, ez a csodálatos kékség, mintha az ég egy darabját láttam volna! Végig, a tó partján, körös-körül nyílott ez a virág! Annyi volt, mint az égen a csillag, kék volt a tó is, ahogy az ég visszatükröződött a vízen, mintha meseország költözött volna ide. Csak néztem először ezt a szépséget, aztán belemarkoltam a virágokba, szerettem volna ezt mind-mind anyámnak vinni. Végül megelégedtem egy szép nagy csokorral, és azzal állítottam haza anyukámhoz.

- De a tóba meg ne próbálj fürödni, mert belehalsz! - mondta, miközben megcsókolt, így köszönte meg a virágot.

- Á, dehogy, hiszen tudom, hogy az halálos!

Vissza-visszamentem a virágokat bámulni, olyan szépek voltak! Ilyen kéket nem láttam sehol, azóta sem, ezt az árnyalatot soha többé találtam! Hogy valóban nem láttam, vagy csak nem akartam látni, nem tudom. Valami drámai kékséget őrzök a kéknefelejcs színében, mert a következő történt.

Még azon a nyáron egy fiú és egy lány beleugrott a tóba, mert szerelmesek voltak egymásba, de a szüleik haragban voltak, ezért tiltották a kapcsolatot közöttük. A harag abból keletkezett, hogy a lány apja különb cselédnek tartotta magát a "jöttment tótnál". A felvidéki szegény magyar embernél, akit a trianoni döntés után zavartak el földjéről a tótok. Jámbor ember volt ő, a szemében valami nagy-nagy fájdalom tükröződött. Talán a méltánytalanság érzése az élettel szemben: ilyent azért mégsem érdemeltem volna!

A lány apja viszont rátarti cseléd volt, valamire igen büszke ember. Hogy mi volt ez a valami, sosem derült ki, legalább is én nem tudtam meg sohasem. Éppen ellentéte volt a másik szegény, cseléd embernek, akit a sors üldözött el saját földjéről. A sors, amely akkor igen sok magyar embert üldözőbe vett.

Bánatukban elhatározták a fiatalok, hogy elemésztik magukat, a tóba ugranak. A lány tizennégy, a fiú tizenhét éves volt. Egymás kezét fogva ugrottak a tóba, de a fuldoklás közben a lány keze ösztönösen elhagyta a fiú kezét, és a kapálózás a fiúnak valahogy sikerült, a partra sodródott. De a lány beleveszett, hiába is keresték, nem találták meg.

Közben tél lett, a tó befagyott. A lány szülei egész addig hordták a virágot a tó partjára, amíg csak nyílt virág. A szülők közben megbékéltek egymással, a fiú szülei éppen úgy vitték a virágot, mintha saját gyermekük veszett volna oda. A fiú közben legénysorba került, elvitték katonának, és onnan többé nem tért vissza. Agyonlőtte magát, mert nem tudta megemészteni a bánatát.

A fiatalok értelmetlen halála mély gyászba kergette nem csak a szülőket, hanem a tanyát is. A gazda sem nyughatott, a városból búvárokat hozatott, hogy megkeressék a lány maradványait. Napokig keresték, míg végül a csontokat megtalálták az iszapban.

A fiú mellé temették a lány hamvait, és kéknefelejcset is szórtak a sírjukra. Én nem voltam ott, de magam elé képzeltem a lány temetését, láttam a zokogó hozzátartozókat és idegeneket. Aztán még napokig téma volt a tanyán a fiatalok sorsa, élete és halála.

Amíg a tanyán laktunk, minden évben ki-kilátogattam a tóhoz, ahol mindig újra virágzott a kéknefelejcs. Talán az öngyilkos szerelmes pár emlékére, vagy talán a természet is kedvét lelte ebben a kékségben.

 

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
bodójános
#5. 2015. május 23. 10:10
Kedves Mara!
Köszönöm a véleményedet.
Mara
#4. 2015. május 22. 17:33
Szeretettel gratulálok írásodhoz: mara
bodójános
#3. 2015. május 22. 10:15
Kedves Answer!
Köszönöm az olvasást.
Answer
#2. 2015. május 22. 09:42
Szomorú történet.
A virág valóban csodásan kék!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Az elbizakodott egérke