Káposzta, káposzta

Káposzta, káposzta , téli-nyári káposzta

 

Káposzta, káposzta

Azt, a még Erdélyből hozott régi szokását sokáig megtartotta anyám, hogy a káposztát, amit maga palántált, nevelt, kapált, maga tette el télire is.
Őszre a duzzadó fejek olyan kemények lettek, mint a kő. Szinte ünnepnap, vagy legalább is szertartás volt a káposzta eltevés napja. A már korábban kiszedett káposzták egy halomban hevertek, úgy vártak a sorukra.
A legjavát kiválogatta egyik nap, azzal a szándékkal, hogy másnap készíti a télire valót. A gondos válogatás kiterjedt a szépségre, az épségre, arra, hogy jó súlyos és kemény legyen, szóval a káposzta szépségverseny legjava került másnap feldolgozásra. A maradék egy kupac földdel beborítva a kert erre szánt helyén lett elvermelve, a sárgarépa, fehérrépa mellé, hogy amikor kell, kéznél legyen minden.
A savanyú káposzta készítése a mosdatással kezdődött. Egyenként, mindegyik bő vízben meg lett mosva. Először a cseber, amit mi inkább csöbörnek mondtunk, került sorra, kimosva, kiforrázva. A csöbör egy félhordónyi, felül nyitott alkalmatosság volt, két oldalán fülnek kiképzett deszkákkal. Ez a nagy edény már vagy húsz éve szolgált, még anyám leánykorából való volt, talán a hozománya volt. Nem tudom már pontosan, de elkísérte őt az addigi életútján végig: a szép Erdélyországon át a menekülés viszontagságain keresztül a tanyára, és onnét a városba. Anyám érthető módon úgy ragaszkodott hozzá, mintha a gyereke lett volna. Csak a menekülés alatt nem volt benne káposzta, különben mindig ellátta a feladatát. Egy évig menekültünk, nyitott vagonban, a saját kezűleg bedeszkázott, máskor szenes kocsinak használt vasúti kocsiban. Egy évig, keresztül-kasul az országon. Közben hol lebombázták a vonat elejét, néhány családdal együtt, hol megint került mozdony a szerelvény elé, és jöttek a menekültek Magyarországra, mert magyarok voltak. Féltek, mégpedig joggal, a brutális román rendszertől. Bosszújuk nem ismert határokat. Aki pedig állami alkalmazott volt, egyenesen a halál elől menekült a családjával együtt, csupán amiatt az egyszerű tény miatt, hogy kenyérkereső hivatását tekintve a Magyar Államhoz tartozott. Az ilyen helyzeteket, mint a szüleimé volt, családostól a kínhalállal, állati gyalázással büntette a román állam, a hadsereg.
Amikor szerencsésen megérkeztünk a vasút által kijelölt szolgálati helyre, és lakhelyünkre: a tanyára, éppen tavasz volt. Anyám a magával hozott, otthonról mentett magokat elültette, és már az első évben lett sárgarépánk, fehérrépánk, káposztánk és minden, ami kertből való csemege lehet. A legjavát kinézte mindig, és abból fogott magot a következő évi veteményezéséhez.
Szóval már évek óta, vagyis kisgyerekkoromtól így történt a káposzta elrakása.
Egy csöbörbe körülbelül ötven fej káposzta fért bele. Fejes káposzta, körbehintve legyalult apró káposztával, ami egyrészt a még meglévő üres teret töltötte ki, másrészt a töltött káposztához a hozzávalót adta. A szépen megtisztított káposztafejek így sorakoztak az asztalon, amikor az egyenkénti besózás következett. Ez úgy történt, hogy a torzsa részt szépen kiszedték, és sóval tömték meg a helyét. Mi, amikor már nagyobbacska gyerekek voltunk, alig vártuk ezt a fázisát a káposzta eltevésnek, mert a torzsát megehettük.
Friss, roppanós, édes csemege volt, valósággal tömtük magunkba, ahogy anyám egy-egy káposztát besózott. A csöbör így lett megpakolva sózott káposztafejekkel, és a legyalult káposztával. A kamrában, a végleges helyén történt az elrakás, mert a megpakolt csöbör olyan nehéz volt, hogy mozdítani sem lehetett. Már az üres edény is tekintélyes súlyú volt: vagyis a tölgyfából készült, félhordónyi nagyságú jószág komoly súlyt jelentett. Egy lyuk volt az oldalán, alul, amit egy fadugóval dugtak be, és időnként azon keresztül engedték le a levét, amit eresztett.
Apám időnként ivott a léből, és jelezte: kell-e még forgatni a levet, vagy már jó a káposzta. Ha még nem volt elég érett, egy vödörbe leeresztették a levét, és azt újratöltötték a káposztákra, és ezt a műveletet 2-3 naponként megismételték. Attól függetlenül, hogy milyen volt a káposzta érési stádiuma, apám reggelente egy csuporral megivott.
- Ez finom, de még nem érett - mondogatta, és látszott, hogy jól esett neki a káposzta leve, midig szívesen vállalta a kóstoló ember szerepét.
Egyszer aztán így szólt:
- Na, testvér, főzheted a töltött káposztát!
Ez az időszak úgy disznóölés utánra esett, volt erre a célra elrakott hús, a téli hidegben nem volt probléma a hús elrakásával. Ekkor anyám számolt a lehetőségekkel, és úgy cselekedett, hogy újévre készen legyen a töltött káposzta. Ez mindig sikerült neki, akár a tanyai éveket, akár a városi éveket idézem. Hogy ebbe belejátszott a Mindenható akarata is, nem tudom, de nem emlékszem olyasmire, hogy ne töltött káposztával kezdtük volna az újévet.
- Na, testvér, ezt jól eltaláltad! - így nyugtázta apám a töltött káposzta elfogyasztása után a minőségi észrevételeit. Valóban, az anyja főztjét mindenki dicséri, így én is, de az angyalok is dicséretet mondanának, ha most megkóstolhatnák ezt az étket.
Érdekes szokás volt szüleimnél ez a bizalmas megszólítás.
Anyám épp úgy, mint apám, ha bizalmasan akarta megszólítani a másikat, a "testvér" megszólítással élt.
Nem tudom ma sem az okát, az eredetét, de különös bájjal hangzott, az, biztos. A kettőjük viszonyát "ebből a szempontból" soha sem tárták a nyilvánosság elé, de hogy nagyon szerethették egymást, abban biztos vagyok! Az emberi megbecsülés olyan fokán, ami nem is emberi léptékű, hanem egyenesen égi természetű.
Mi lett a sorsa a káposztás csebernek?
Amikor már nem volt értelme, és nem is volt lehetőség arra, hogy maga savanyítson káposztát, mert ebben a szakmában is a profizmus lett a győztes, és mi is végképp városi emberek lettünk, amolyan kacatgyűjtő alkalmatossággá alakult át. Mindenféle régi, de eldobni sajnált vacak került belé, hogy aztán kié lett, nem tudom.
Talán nem is érdekes.
Mert egy letűnt világ emlékeit hordozta, aminek csak az én emlékeimben lehet helye. Meg, talán tanulság is akad belőle, és kedves emlékeket ébreszt, ha valahol meghallom a népdalt:
"Káposzta, káposzta, téli-nyári káposzta..."

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
bodójános
#7. 2013. november 26. 11:51
Hogy tetszett az írás, ennek örülök.
Köszönöm szépen!
bodójános
#6. 2013. november 26. 11:49
Answer: nem annyira nosztalgiázás, hanem inkább érték-keresés az írás motivációja.
Köszönöm szépen!
bodójános
#5. 2013. november 26. 11:46
Báró von Shenczky: néha nem is tudjuk, hogy melyik korábbi élményünk válik mementóvá, örök emlékké.
Örülök, hogy tetszett az írás!
Báró von Shenczky
#4. 2013. november 25. 18:26
Örülök, hogy hasonló gyermekkori élményeink vannak. Gratulálok írásodhoz! Édesanyám pont ma taposott be 40 kg gyalultkáposztát. De ma már műanyag hordót használunk, ami sajnos közel sem olyan jó mint a kádár gyártotta csöbör.
Answer
#3. 2013. november 25. 17:19
Nosztalgia a múltból...
Hasonlókra én is emlékszem.
Gratulálok!
Juhász Kató
#2. 2013. november 25. 15:49
Nagyon szép megemlékezés a régi, boldog időkről,
a biztos pontról, amit a család jelentett.
Írásod bennem is emlékeket keltett, az elmaradhatatlan káposzta savanyításról.
Gratulálok, tetszett.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek