Kapcsolat

A történet megtörtént eset, amelyben a történet megírja egy ötvenes nő és férfi megismerkedését, egymásba gabalyodását és ész érvek alapján történő szakítását meséli el.

 

 

Kapcsolat...

 

Bartók Béla út eleje, kopott bérház első emeletén bérelt háromszobás lakás. Egy magánvállalkozás keretében működtetett oktatási központ, ahol államilag elismert, OKJ-s végzettséget szerezhetnek a beiratkozók. És beiratkozó van bőven: félresiklott egzisztenciák, bizonytalankodó pályakezdő fiatalok, GYES után tanácstalanná vált kismamák - minden beiratkozó sorsa jobbra fordulását reméli a tanfolyam elvégzésétől.

 

Majd pár hónap múlva, ugyanott: július közepe, csütörtök reggel 9 óra, szóbeli vizsganap. Már egy órával korábban özönlenek a vizsgadrukkos hallgatók „érettségi szerelésben", izgatottan. Az írásbeli eredményét még nem tudják, de remélik, hogy délután „diplomával" távoznak.

 

A kihirdetett szóbeli vizsga konstrukció nehézkes: kezdik az ingatlankezelők - talán tízen -, folytatják a társasházkezelők, majd az ingatlanközvetítők. Nem távozhatnak, akik már szóbeliztek, eredményhirdetés csak a végén, egyben. Ezt a hülyeséget! De hát ki merné ezt most szóvá tenni...

 

Megkezdődnek a vizsgáztatások. Az elsőnek kijelölt csoport még a régi rendszer szerint, három tantárgyból, három bizottsági tag előtt külön-külön, majd diplomát véd. Szerencsére mind a tízen egyszerre vonulnak be tételt húzni.

 

A várakozásra kijelölt terem zsúfolt és levegőtlen. Megindul a kiadott tételsor megvitatása, s a többség döbbenten hallgatja, mit is kellene tudnia.

Ebből a légkörből menekülve húzódik ki és ül le a folyosón egy ötvenes nő. Már jó néhány OKJ-s vizsgán van túl ahhoz, hogy tudja: most már nincs értelme a tételeken rágódni. A kicsit hűvösebb előtérben élvezi a nyitott ajtón beáramló friss levegőt, s másnapi teendőin mélázgat.

Gondolataiból egy mellé huppanó „hallgató" zökkenti ki. Korosztálybeli, középkorú férfi, s ahogy jobban megnézi, máris felismeri benne „áldozatát", akit az írásbelin - mint előtte ülőt - néhány reménytelen műszaki kérdéssel nyúzott. Most is, mint akkor, kedvesen mosolyog, s csillogó acélkék szemeiből sugárzik a magabiztosság. Igen, ő sem rágja már magát az egyes tételekre adandó válaszokon.

Beszélgetni kezdenek. Először a képzés tapasztalatairól - az ötvenes nő nem sokat tud róla, mert mint „egy modulos" összesen kétszer nézett be a tanfolyamra. Így a beszélgetés más témákra terelődik: ki, miért jött ide, mit akar kezdeni a szerzett végzettséggel. Majd követi a munka, hivatás, család, szabadidő, szenvedélyek - minta ezer éve ismernék egymást. Mindketten jó társalgók: szívesen hallgatják a másikat, és nyíltan mesélnek magukról.

Az óra pedig egyre ketyeg. Az acélkék szemű férfi néha feláll, egy-egy percre elmegy a többiekkel rágyújtani, de mintha mágnes vonzaná, újra és újra visszatér.

 

Közben megkezdőik az ő csoportjuk számonkérése is. A nő percet sem tétovázva elsőnek lép a terembe, kihúzza a legközelebb fekvő tételt, leül, hogy - legalább a látszat kedvéért - vázlatot készítsen, majd felelésre jelentkezik. Alig kezdődött meg a számonkérés, ő már túl van rajta, s kiül korábbi helyére, az eredményre várva.

 

Az acélkék szemű sem sokat vacakol, az elsők között megy be, s így néhány perc elteltével már a nő mellett ül, és tovább beszélgetnek szemükkel, kezükkel, tekintetükkel, mosolyukkal. Már mindent tudnak egymásról. Kudarcokat, sikereket, vállalkozásokat, újabb terveket - lehetetlen, hogy még csak négy órája kezdtek beszélgetni!

 

A különös kalandnak az eredményhirdetés vet véget. A név szerint kiszólított hallgatók egymás után veszik át bizonyítványukat - a beszélgető társak mindketten egy-egy jelessel, s egymás nevének megismerésével lettek gazdagabbak. A ceremónia befejeződik, a résztvevők hazaindulnak. Búcsúzáskor összevillanó tekintetükben szinte egyszerre fogalmazódik meg a kérdés: ennyi? De egy táskába hullajtott névjegy a folytatás reményével tölti el mindkét távozót. Jelentkezz!

 

 

Kapcsolat - ahogy folytatódik...

 

Július közepe, csütörtök este - és még mindig 30 fok. Valahogy nagyon túlfűtött ez a nyár! Az ötvenes nő íróasztalánál ülve befejezte aznapi ténykedését. Lehet, hogy a szinte egész napos vizsga miatt, de valahogy kevésbé fogott az agya. Az asztal sarkán, fontossági sorrendben felhalmozott akták közül megpróbált legalább egy hónapot lekönyvelni, de folyton hibát vétett - inkább abbahagyat. Elővette a halom tetején lévő egyik égető tennivalókat rejtő ingatlan-aktát, de belelapozva megállapította, hogy ma minden ház egyforma számára...

Legalább az új e-mailekre válaszolni kellene - fegyelmezte magát - de a második levél után ezt a próbálkozást is feladta. Nem érezte magát olyan fáradtnak, ami ezt a nagy semmittevés-vágyat indokolta volna. Lehet, hogy a levegőben van valami? Na jó, legalább bepakolom az aktatáskám holnapra...

 

Ekkor akadt kezébe, a délután kapott névjegy. Hosszan, tűnődve nézegette: sem a cég, sem a feltüntetett munkakör nem volt ismerős számára. Lehet, hogy írnom kellene? Nem - hessegette el az ötletet - a kapcsolatfelvétel a férfi dolga. Igen ám, de én nem adtam névjegyet, így elérhetőségem, csak nekem van... Hát ez már más helyzet - s mire ezt eldöntötte, ujjai már a billentyűzeten kopogtak.

Az este rátelepedett fásultság, a hivatalos levelekkel szemben mutatkozott közöny valahogy tovaszállt. Egy pillanat alatt kialakult a megszólítás, érezte a levélben alkalmazandó hangvételt, és csak írt, írt, írt... Az a több órás beszélgetés láthatóan nem merítette ki a társalgás témáit, inkább újabb gondolatokat, kérdéseket termelt. Amikor elkészült, még egyszer mérlegelte döntését, s végül megnyomta a „küldés" gombot. Igen - gondolta - azt, ami ma közöttük elkezdődöttnem lehet folytatás nélkül hagyni!

 

És elindult a lavina! Naponta újabb, és újabb levelek. Izgalmas és bizalmas információkat juttattak el egymásnak, egymásról. És a következő nap már mindkettőjük számára elképzelhetetlen volt a másik levele nélkül. Vajon teljes mértékben pótolhatja a személyes kontaktust az érzelmekkel megtöltött betű?

Nem, és ezt mindketten tudták. Elkerülhetetlen volt már egy randevú - de valahogy tartottak tőle. Az első találkozáson kialakult benyomás, a sok-sok megírt levél mindkettőjükben egy elképzelt karakter megformálásához vezetett. Mi lesz, ha nem olyan? Hát, ezt a kockázatot viszont vállalni kellett! Legalább egy kávézás - az alatt sok minden nem történhet, de talán újabb személyes benyomásokat szerezhetnek egymásról...

 

S miközben a napi levelek jöttek-mentek, elérkezett a megbeszélt kávé napja. Már az első pillanat olyan volt, mintha naponta találkoznának. Egyikük sem feszengett, nem próbált szebbnek, jobbnak, szellemesebbnek látszani, mint amilyen - egyszerűen élvezték egymás társaságát. Még mindig volt miről beszélgetni, habzsolva a személyes kontaktus nyújtotta többletet. Tervek, vágyak, remények, vonzalmak - ezer kávéra elegendő, kimeríthetetlen témák. Ugyanazt a csillogást látták egymás szemében, mint amit egy-egy levél során beleképzeltek. Ugyanazt a bizsergést érezték a véletlenszerű érintéseknél, mint amit a levelekben elbújó intim információk okoztak. Nem kértek, és nem ígértek semmit egymásnak, mert nem is volt rá szükség. Lelkükben mindketten érezték, hogy a folytatás elkerülhetetlen...

 

A délután, s a kávéra szánt idő gyorsan elszaladt. A búcsú pillanata volt az egyetlen, amelyet előre megfontoltak: megtörtént az első lágy, varázslatos csók... Nem volt több, mint egyetlen pillanatig tartó együttlélegzés - egy szájon keresztüli üzenet egymás szívének: mindazt, amit ötven éven keresztül elvesztegettél, én bepótolom!

 

 

Kapcsolat - ahogy véget ér...

 

Az első randevú bizsergése, az elváláskor beivódott kérdőjelek napokig megmaradtak mindkettőjükben. Mi ez az egész? Hogyan tovább?

De a nyár kegyes ajándékaként eljött a szabadság időszaka, az elutazás - legalábbis az ötvenes nő számára - s ezzel az élet gondolkodási időt adott. Marad valami ebből a bizsergésből a nyár végére?

 

Ez a dilemma elsősorban az ötvenes nőt nem hagyta nyugodni. Jó néhány félresikerült kapcsolaton, félreértelmezett férfigesztuson és félreismert férfin volt túl az elmúlt harminc évben, ezért nem tudta most érzéseit és különös érdeklődését hova tenni. S bár a nyárnak ez a három hete az elmúlt tíz évben a teljes kikapcsolódást, a gondtalan pihenést jelentette számára, most elveit feladva, hóna alatt laptoppal, s egy mobil-nettel utazott le a Balatonra.

 

Ezzel persze a történet folytatását - legalábbis átmenetileg - meghatározta. Hiszen minden nap írt, s minden nap jött egy válasz, amire újra válaszolni kellett. Megnézte ugyan a hivatalos leveleit is - ha már ott volt a gép - de az érdeklődés középpontjában ezek a privát levelek maradtak. Nehéz volt így kikapcsolódni, családra, barátokra koncentrálni, lelkileg feltöltődni. Nem baj - gondolta - ebből még sok minden lehet, ami az elmaradt feltöltődést pótolja.

 

Így telt a szabadság, s közben elmúlt a nyár. Aztán egy este, valami rossz hangulat hatására - vagy tán aznap mindenki párral ült az asztalnál? - az ötvenes nő úgy döntött, ezt most már át kell gondolnia. A jövő-menő kedves levelek hangulata nem változott, de valami gyanú befészkelte magát a fejébe. A jól író férfi nem feltétlenül megbízható, vagy nem feltétlenül társ-jelölt... Igen - tört rá egy emlék - erről egyszer már megbizonyosodtam. Megpróbálta a maga fegyelmezett módján végiggondolni kapcsolatát. Csapongó gondolatai megfékezésére - mint egy alapos üzleti terv készítéséhez - papírt, ceruzát vett elő, és írni kezdett. Lássuk csak...

Mi az, ami megtetszett benne? Korához képest nagyon jól tartja magát, szép a szeme, kedves a mosolya, és nagyon szórakoztató...

Mi az, amit el tudnál vele képzelni? Derűs, kiegyensúlyozott, cirkuszok és féltékenység nélküli kapcsolat...

Miket terveznél vele? Nagy beszélgetések, közös programok, közös utazások, közös üzletek...

És akkor nézzük a másik oldalt

Mivel jelezte számodra, hogy ő is ilyesmikre gondol veled kapcsolatosan? ...........Semmivel...

Miből következtettél arra, hogy neki is tervei vannak veled?

........... semmiből...

Mikor érezted azt - a csókon kívül - hogy rá bármiben is számíthatsz? ...........Hát,... soha....

Igen, ez a kép most elég sokkoló - gondolta az ötvenes nő. És már nem is volt szükség arra, hogy elemezni próbálja az acélkék szemű férfi hátországát, az őt körülvevő, nem átlagos, gondokkal terhelt családod, a gondolatait kitöltő egzisztenciális válságát... No, lám, milyen igazuk van azoknak a közgazdászoknak, akik azt szokták mondani, hogy „súlyos döntéseket csakis felöltözve, egyedül, papír, ceruza s számológép társaságában hozzunk meg".

 

Számológépre ezúttal nem volt szükség, az ötvenes nő döntése anélkül is megszületett. Nem mélyedhetsz bele egy kapcsolatba, ha úgy érzed, hogy érzelmileg te adsz többet. Nem szőhetsz terveket olyan valakivel, akinek nincsenek hasonló tervei veled. Nem bízhatod magad olyasvalakire, aki nem ígéri, hogy rábízhatod magad. És legfőképpen nem építheted saját boldogságod „várát" más várának romjaira. És - igen ezt is el kell határoznod - nem írhatsz több levelet...

Törölnöd kell a címlistádról (is).

 

 

 

Kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Mimmy
#8. 2011. október 6. 14:55
A mai Keresd az angyalt c. novellám Neked ajánlom.
Mimmy
#7. 2011. október 5. 13:46
Tökéletesen elkaptad a jelenlegi érzésvilágom ahhoz a valakihez, akihez lassan 3 éve érzem magam tartozónak. Tökéletes a logikád. Igen. A másik is ugyanazt érzi? Épp ma írtam reggel hasonló gondolatokkal egy novellát, majd még finomítok rajta, lehet, h. felteszem.
tudod, a döntéseink a meghozataluk pillanatában tökéletesek, csak az idő írhatja felül.
Tetszik az írásod. Mimmy
Answer
#6. 2011. október 4. 19:39
Jó írás!
Szeretettel. answer
Juhász Kató
#5. 2011. október 4. 14:55
Nagyon tetszett az írás.
Az ötvenes nőnek, ha fontos volt ez a kapcsolat,
miért feltételezések alapján döntött? A férfiak nem tudják úgy kimutatni az érzéseiket, mint a nők. Lehet, hogy egy jó kapcsolat lett volna, ha
őszintén tisztázzák szándékaikat.
janos
#4. 2011. október 4. 12:36
Igen, nekem tetszik az írásod. Az élet már csak ilyen és így alakul mindenkinél kivétel nélkül.
Szomorú, hogy nem jött össze a dolog de tökéletes, ép ésszel gondolkodott az ötvenes hölgy.
Le a kalappal. Annyira de annyira igaza van mint, hogy én most írom a véleményemet.
Gratulálok!
János
Eliza Beth
#3. 2011. október 4. 12:33
Az eleje olyan, mintha csakis azért lenne, hogy értsük a többit. Valóban kicsit vázlatos.
De szép történet, csak a vége, az valóban lehetne kicsit jobb is... Pl. mérlegelhette volna azt is, mit veszít, ha meg sem próbálja....


(A beharangozóban a gabalyodik ly!)
Balage
#2. 2011. október 4. 12:16
Áááá....
Női logika!
Az írás jó, na de a vége...
Grat hozzá!

U.I.: Egyedül a bevezetésed vázlatos kissé, azon lehetne finomítani ;o) De amúgy tényleg jó írás
Hozzászóláshoz jelentkezz be!