Józsi tata meséi X.

A következő részben Józsi tata egy új kaput nyit meg.

 

Józsi tata a padláson pakolászott. A sok kacat között egyszer csak hatalmas kincsre lelt. Megtalálta a régen elfeledett orsós magnóját, a hozzá tartozó szalagokkal. Mindent lecipelt, majd szépen megtisztogatta régen látott barátját. Közben elgondolkodott a múlton. Fiatal korában imádta a zenét. Kezdetben zenei mindenevő volt, állandóan szólt a környezetében valami zajkeltő, mert úgy érezte, ettől kapja meg a lelki békéjét. A kezdeti slágerzenék hallgatása után, megtalálta a rockzene, majd hirtelen váltással a komolyzene. Ezután következett a jazz, és végül kikötött a legbensőségesebb zenénél, a bluesnál. Sajátos zenei kategóriákat állított fel magának:

1. mosogatás közbeni zene /ebbe a kategóriába tartozott minden slágerszerű szám, ami különösebb odafigyelést nem igényelt csak jó volt mellette kikapcsolódni/.
2. gatyalobogtató zene /ez általában a keményebb fémzenére vonatkozott, amit csak bizonyos hangerő felett érdemes hallgatni/.
3. hoppá zene / ezek voltak azok a dallamok, amire az ember már felkapja a fejét, hogy itt már történik valami, érdemes nekiülni, és elmélyültebben is meghallhatni/.
4. a 46-os lábnyomos /ez a legmagasabb kategória, amelyben a tisztelt hallgató libabőrös lesz, hátán futkos a hideg, esetünkben 46-os méretben/.

Amikor először költöztek be magánházba, egyre kevesebb zenét hallgatott, valahogy fontosabbá vált a csend és a hajnali madárcsicsergés. Most, hogy megtalálta az öreg porcelánfejes Akait, érezte, hogy felpezsdül a vére. Remegő kézzel indította el a masinát, hátha már nem is működik, de a japán megbízhatóság nem hagyta cserben. Nyávogásmentesen és tisztán csendültek fel a régen hallott harmóniák. Szokásává vált a zenehallgatás. Egyik délelőtt éppen a Deep Purple „Time In Child" című klasszikusa volt soron, amikor betoppantak Somáék. Soma megállt, és érdeklődve figyelte a számára ismeretlen dallamot. Időközben a lánya is beért, és megjegyezte:
- Nahát apuka, újra zene szól a házban! Már az idejét sem tudom megmondani, hogy milyen régen hallgattunk igazi jó zenéket. Pedig neked köszönhettem a zenei ízlésemet.
-Tudod, megtaláltam az „öreget", és újra élem a fiatalságom - válaszolt Józsi tata.
Az öreg ki akarta kapcsolni a magnót, de a lánya és Soma szinte egyszerre tiltakoztak ellene. Így hát ez a hétvége zenésre sikeredett. Ezeken az együttléteken kialakult egyfajta új rend: Józsi tata és Soma valami közös programot szerveznek, a lánya pedig átvette a háziasszonyi teendőket. Ezen a hétvégén egy nagy délelőtti sétát terveztek, mivel gyönyörűen sütött a nap. Buksi kutya örült legjobban a programnak, még a szokottnál is virgoncabb volt. Ahogy a ligethez értek, távolról zenefoszlányokat hozott fülükbe a csendes szellő. Lábuk a zene irányába vitte őket. Ahogy közelebb értek, látták, hogy a világ minden pontján feltűnő dél-amerikai ponchót viselő zenekarok egyike fújja lelkesen a pánsípot. Olyan zene ez, amely minden lábat megdobogtat. Úgy belefeledkeztek a szórakozásba, hogy csak a déli harangszó ébresztette fel az üres gyomrukat. Sietős léptekkel hazafelé vették az útjukat. Délután néhány zenei stílust megismertek. Józsi tata lelkesen mesélt azokról a régi szép időkről. Gyorsan este lett, és elérkezett a lefekvés és a mese ideje, így hát az öreg bele is kezdett:

A hangszertolvaj meséje:
Az öreg hegedűs a hajnal első fényénél hazafelé ballagott az éjszakai munkájából. Mint mindig, most is leült a folyópart melletti lépcsőre, megcsodálni a felkelő nap első sugarát. Maga mellé tette hű társát, és átadta magát a varázsnak. Ekkor egy sötét alak, aki szinte a semmiből tűnt elő, felkapta a becses hangszert, és elinalt vele. A hegedű borzasztóan megijedt a szokatlan rázkódástól. De egyszer csak véget ért a nagy rohanás, és kinyílt házának ajtaja. Óvatosan kilesett, egy homályos helyiségben találta magát. Ahogy a szeme megszokta a környezetet, körülnézett. Mindenfelé hangszereket látott. Volt itt nagybőgő, trombita, gitár, dob, szaxofon, cselló, sőt még egy hárfa is. Összeszámolta, összesen ötvenketten voltak, mind-mind más-más egyedi hangszer. A régebbiek üdvözölték az újonnan érkezőt, és hogy megnyugtassák, elmesélték neki, hogy hova is került. Az elbeszélésből kiderült, hogy egy hangszergyűjtő foglyai, aki csak azért tartja őket, hogy megcsodálja míves vonalaikat. Minden este eljön, beül közéjük, és valami számukra ismeretlen nyelven beszél hozzájuk, letörölgeti a port kecses testükről. Amúgy nincs rossz dolguk, csak mindenkinek hiányoznak a régi gazdái, és ami a legfontosabb, hogy megszólaltassák őket. A hegedű gyorsan beilleszkedett a társaságba, sokat mesélt a régen itt lévőknek a külső világról. Állandóan azon törte a fejét, hogy szabadulhatnának el innen, de semmi életrevaló nem jutott az eszébe. Egyik nap egy bozontos fej kukucskált be az ajtón. Egy kislány osont be a helyiségbe, és mindent végigcsodált. Leült középre, és egy szép gyermekdalt kezdett el énekelni. A hangszerek tátott szájjal hallgatták a gyönyörű dallamot. A kislány, miután befejezte, mindegyikükhöz odament, és sorra megsimogatta őket. Amikor elment, egy ideig döbbent csend következett, minden hangszer magában a kis dalocskát dúdolta. A hegedű kezdte el a dallamot először játszani. Nem tudta, hogy emberi kéz érintése nélkül is tud zenét létrehozni, de sikerült. A többi hangszer először elámult ezen a csodán, majd ők maguk is megpróbálták. Sorba léptek be, míg végül mindenki hozzátette a maga hangzását. Egyre önfeledtebben muzsikáltak, olyannyira, hogy észre sem vették, hogy bejött új gazdájuk. Megállt középen, nem tudott megmozdulni a hatás alól, lassan megeredtek a könnyei. Majd hirtelen megfordult, és kiment. Az ajtó csapódásra lettek csak figyelmesek, ekkor abbahagyták a közös zenélést. Másnap felpattant az ajtó, és a szaxofon gazdája rohant be rajta. Magához ölelte rég elveszett kedvencét, és boldogan távozott. Aztán egyre csak jöttek a megkönnyebbült régi tulajdonosok, és magukkal vitték hű társaikat. Utoljára a trombitáért és a hegedűért jöttek. A trombitás előreengedte a hegedűst, közben megkérdezte:
- Mit gondol, mennyit fog kapni ezért ez a gazfickó?
- Talán enyhítő körülménynek veszik, hogy önként feladta magát. - válaszolt a másik.
Az öreg betakargatta Somát és elindult kifelé, de Soma utána szólt:
- Majdnem elfelejtettem mondani, hogy helyreállt az osztályunkban a régi rend. Ugyanis én és Renátó már nem vagyunk kirekesztve. Tudod, mivel nem tudtunk mással játszani, nagyon sokat gyakoroltuk nálunk a kosárra dobást. Az osztályok közötti kosármeccsen kénytelenek voltak minket is bevenni, mert sok volt a hiányzó. Mi ketten meg megnyertük az osztálynak az iskolabajnokságot.
- Örülök, jó éjszakát - mosolyodott el az öreg, és becsukta a hálószoba ajtaját.

 

 

 

 

Folyt. köv...

Előző rész...

Első rész...

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#2. 2013. január 26. 19:24
Tetszik a spontán zenekari hangverseny.
És a kirekesztettség megszűnése is!
Jó volt!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!