Jég és tűz

Azt tartja a mondás: a tűz vízzé olvasztja a jeget, azután a víz kioltja a tüzet.

Jég és tűz

 

Azt tartja a mondás: a tűz vízzé olvasztja a jeget, … azután a víz kioltja a tüzet.

A női nemnek megadva az elsőbbséget, először a jégről beszéljünk, mert a Nő valóban jég volt. Tisztességében támadhatatlan, becsületében példaértékű, ám épp ezért…. jellegtelen és unalmas. Arisztokrata család leszármazottjaként, mindig magasra tartott fejjel járt-kelt mindenfelé. Volt, aki emiatt gunyorosan azt híresztelte róla, gerincbántalmai vannak, onnét az egyenes hát, a magasba merevített nyak, de a jól értesültek tudták az igazi okot: egyszerűen túl büszke volt a kék vérére, s gondolta, úgy való, hogy kiemelkedjék a tömegből. Nem vegyült a hétköznapi emberek közé, s talán ennek volt betudható az is, hogy harmincéves korára hajadon maradt. Arca nem volt csúnya, de azért kifejezetten szépnek se mondható, mégis, mindenképpen említésre méltó. Orra római arcélt kölcsönzött neki, álla csontos, minden gömbölyűséget nélkülöző, orcái simák, még ránctalanok voltak, a szeme két keskeny, titokzatos rés. Aki nem ismerte, el nem tudta dönteni, sötét bogárszemek, esetleg mélykék tó, netán sárga macskaszemek rejtőznek a hosszú pillák mögött. Barna haját szoros, kerek, kicsi kontyba fogva viselte valamivel a tarkója fölött. Még azt sem lehetett tudni, meddig ér a haja, és hogy magától teremtette-e simának az Úr, vagy csak a nő tartotta így kellően nemesnek és elegánsnak.

Ajka duzzadtsága ugyanakkor nehezen titkolható, rejtett bujaságot takart, amiről azonban tán maga sem tudott. Olyan azonban biztosan nem volt, aki ennek az igazáról, vagy épp az ellenkezőjéről, valóban meggyőződhetett volna. Ugyanis nem hagyott magához közel férkőzni senkit. Ha hajadonnak kell maradnia, hát az marad. Ő nem enged senki emberfiának, valami duhaj, iszákos férjnek meg pláne nem hagyja igába hajtani magát! És teltek, múltak az évek. Nem lett fiatalabb, de láthatóan nem is öregedett. Mintha az asszonyi mivoltát elfedő jégburok soha nem akart volna felengedni, és úgy tartotta meg, amilyen eredetileg volt.

Egészen más ember az, akinek bensőjét örökké a tűz égeti, s mardossa a vágy. És valóban, ő, a Férfi ilyen volt. Égetnivalóan csalárd, csalfa és hűtelen, és ha nem is azért, de annak ellenére, szerették. És sokan szerették, vagy megkapni szerették volna. Tulajdonképpen mindegy is volt az, csak szóba álljon, évődjön velük, hozzájuk érjen azzal a hosszú ujjú, férfiasan elegáns kezével. Simítsa a karjukat, karolja a vállukat, futólag, mintegy véletlenül érintse derekukat, hajoljon a nyakuk felé, elhitetve velük, hogy akár egy leheletnyi csók is megeshet…jobb híján elegendő volt egy átható, jelentőségteljes pillantás, vagy egy mély meghajlással kísért találó, érzékletes, olykor csupán csipkelődő bók. Odavoltak érte a nők, és ő tudta ezt. Tudatosan, vagy tudattalanul, de vissza is élt vele. Udvarolt és potyázott, ahol csak tudott. Alig akadt nő a kisvárosban, akinek ne lett volna valamiféle élménye vele. De ezen túl is, az elszegényedett, de magára még sokat adó, dzsentri származású fiatal férfi feltűnő jelenség lévén, gyakran szerepelt a helyi lapok címoldalán, és nem csak a nőügyei miatt. Ha valahol bált rendeztek, ott bizton lehetett számítani az ő megjelenésére, és várható volt cirkusz is. Túlzás lett volna őt botrányhősként emlegetni, ugyanakkor valóban dolgozott benne valamiféle egészséges szereplési vágy. Ha csónakversenyt tartottak, ő a győztes csapatban volt, s ha sörivásban kellett versengni, ott is előkelő helyen végzett. Az a hír járta, egyszer még párbajozott is, holott a párbaj akkoriban már nem volt divatban. És hogy milyen volt a külseje? Hát amilyennek elképzeljük a nők bálványát. Sármos, délcegen magas, csinos arcú, jókötésű, izmos férfiállat, szép barna szemekkel, fekete hullámos hajjal, és hová is lenne egy tüzes amorózó a hetyke bajusz, s az ápolt szakáll nélkül? Íme, a hiteles kép róla.

A jég és a tűz, általában nem szoktak együtt, egy helyen előfordulni. Ők sem tették ezt, még csak nem is ismerték egymást egészen addig, amíg az a szörnyű baleset nem történt. Már a század eleje is elég modern volt ahhoz, hogy egy 70 km-rel száguldó autó sofőrje váratlanul elveszítse uralmát a jármű felett, és az árokban kössön ki. De még ha kicsi lett volna az az árok! De nem, egyáltalában nem ilyen volt. Nem is árok, kisebb szakadék, amibe belézuhant a fejét, orrát magasan hordó, háta mögött időnként már vénlánynak csúfolt, arisztokrata sarj. A balesetnek hamar híre ment, gyorsan terjed a pletyka egy kis mezővárosban.

A kávéházban az éppen szolgálatba lépő pincér újságolta el, mi történt a bekötőút mentén: Egy autó a szegélykorlátnak sodródott, majd átszakította azt. A sofőr kiesett a járműből, de csak könnyebben sérült, azonban a hölgy utas lezuhant a szakadékba. Úgy beszélik, meghalt.

Tán a kíváncsiság, vagy csak a megszokott, önkéntelen szereplési vágy hajtotta, ki tudja, de emberünk azonnal felállt, rendezte a számláját, és közölte a társaságával, kimegy a balesethez, hátha tehet még valamit a sérültekért. Barátai azonnal csatlakoztak hozzá, azt az elvet vallván, hogy egyetlen zűrös, talányos ügyből sem szabad kimaradni.

A helyszínen beigazolódott, hogy a nő valóban lezuhant a szakadékba, azonban valamilyen hihetetlen szerencse folytán, esés közben sikerült megvetnie a lábát egy kiálló szögellésben, és még vékonyka, de annál erősebb gyökérdarab is akadt a közelében, amibe belékapaszkodhatott. Tehetetlenül tapadt a szakadék földes-köves-gazos oldalához, néha behunyta a szemét, néha meg szótalanul fölfelé nézett, egyenesen bele a bámészkodók szemébe, mintegy szuggerálva őket, segítsenek rajta. A többség sajnálta, jelenlegi helyzetéért nem irigyelte senki, nem is kritizálták, mit üssenek még az amúgy is nyomorulton, azonban olyan nem akadt, aki vállalta volna, hogy leereszkedik mellé, és a saját életét is kockára téve, felhozza.

Egészen addig, míg hősünk, a városka amorózója a helyszínre nem érkezett. Tudták róla, hogy nem gyáva, de senki nem hitte volna, hogy idegen emberért, ráadásul egy vénlánynak tartott, nem túl népszerű nőért kockáztatja az életét. Most, hogy akadt vállalkozó, a már régebb óta ott lábatlankodók gyorsan egy kötelet kerítettek, jó vastagot, amit a barátai a földre dobott zakó alól előbukkanó, borvörös selyeminggel fedett, izmosan karcsú derekára erősítettek. A fiatal férfi valószínűleg végig sem gondolta, mire készül, vagy hogy ő maga is rosszul járhat, tétovázás nélkül, arccal a szakadék falának, ereszkedni kezdett a mélybe. Kényes, fényes bőrcipőjével óvatosan tapogatózva araszolt lefelé, többször megcsúszott - ilyenkor a tömegben a nők felszisszentek, féltve, nehogy komoly baja essék -, aztán egyensúlyát visszanyerve folytatta a kockázatos mentőakciót. Többször megpihent, erőt gyűjtött, latolgatva, merre biztonságosabb tovább haladni, na meg azt is, milyen úton jön majd visszafelé, a sebesülttel terhelve. Végre odaért. A nő már vagy egy fél órája le sem vette róla a szemét, követte minden mozdulatát. Most, hogy mellette volt, meglepődött. Nem hitte, hogy tényleg érte jön, nem fordul vissza félúton, hanem valóban megmenti. Hiszen nem is ismerik egymást. Nyilván nem egy körből valók. A férfi megvetette a lábát, neki könnyebb volt, pókként lógott a vastag kötélen, és a nő szemébe nézett. Azokat a szemeket tágra nyílva, talán még a saját anyja se látta soha. Most kiderült, hogy barnábahajló sötétszöldek, cirmosak, melyeket gyengéd keretbe vont a hosszú, sűrű pillasor. A férfi az arcát kezdte tüzetesebben szemügyre venni. Éles vonalú, nemes orr, duzzadt, érzéki ajkak, félig kissé nyitva, s piheg, liheg, mintha nem is a férfi, hanem ő mászott volna le a szakadék éles sziklákkal szabdalt, omlatag falán. A ruhája földtől piszkos, a tépett ingujjból kibukkan egy csontosnak hitt, mégis sima, kerek váll, a másik, foszlányosra szakadt kelmedarab pedig bepillantást enged az emelkedő-süllyedő gömbölyded keblek közé. Szabadon gyönyörködhet benne, a nő nem takarhatja el, a kezével kapaszkodnia kell, különben lezuhan, és akkor hiába mászott érte, a nyaktörést is vállalva. Legszívesebben a ruhaderék körül tekergő, szoros kontyból félig kibomlott, hullámos gesztenyeszín haját is félretolná, ne takarja el a karcsú derekat, és többet láthasson a ruha által alig fedett, kerek csípőből. Ezt a nőt ő csak hírből ismerte. Azt mondták róla vénlány, aszott arcú, szeme tán nincs is, a haja öklömnyi szoros gombócba fogott kóc, alkata milyenségét csak sejteni lehetett az egyenes vonalú ruhák alatt. Ez a nő azonban nem lehet az a nő. Hiszen ez itt gyönyörű, és kívánatos! A tekintetük egymásba fonódott. A nő az átélt izgalmaktól, vagy inkább a megmentője látványos akciójától, tüzet fogott, s olyan természetesen fonta a nyaka köré a karját, mintha az magától értetődő lenne, s nem éppen az ellenkezőjét tette volna évtizedeken keresztül, amikor anyján kívül másba, még véletlenül se karolt. A férfi jól magához szorította, vagy inkább ölelte, ami szintén természetes volt, hiszen ha érte jött, akkor vigye is fel a partfalra épségben, el ne ejtse véletlenül! Míg felmásztak, eltelt vagy egy óra. Mászás közben váltottak egy-két szót. Megsérült, fáj valamije? – kérdezte a férfi valódi aggodalommal. Csak a fejemet és a térdemet ütöttem meg kicsinység, a könyökömet pedig lenyúztam. Nem komoly sérülések, azt hiszem – válaszolt a nő. Nem fogom nagyon szorosan? – kérdezte emez újra. Nem, csak fogjon, nem akarok még egyszer leesni – mondta rá a nő gyorsan. Mire felértek, olyan nagy volt köztük az egyetértés, hogy az embereknek tátva maradt a szája. A nő készségesen felelgetett a mások által hozzá intézett kérdésekre is, és elfogadta a pokrócot. Megmentője gavallérosan a mentőautóhoz kísérte, s ragaszkodott hozzá, hogy ő emelje be a kocsiba is. Mellé ült, mintha hozzá tartozna. Ki is érdemelte persze, senki nem ütközött meg rajta. Míg a bámészkodók össze-össze súgtak, ők a mentőben halkan beszélgetve haladtak a város felé.

A kórházban mindennapos látogatója lett a csélcsap dzsentri szépfiú, a komoly, arisztokrata hölgynek. A két hét kórházi bentfekvést…esküvő követte. Gyors, sebtiben összecsapott. Azóta csak karonfogva látni őket a városka utcáin. A férj csak a nejét ajnározza, másra rá se néz. A nő kivirult, jeges szívét lángba borította a szerelem…de a férfi tüze se aludt ki, a két láng csak erősítette egymást, megcáfolva a mondás igazságát. Mert igaz ugyan, hogy a tűz felolvasztotta a jégburkot, de a víz elpárolgott, a lángból pedig jutott kettőnek is…

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek