Iskolába, fáj a lába

Összesen ennyit jártam iskolába

Iskolába, fáj a lába

Kisgyermekkorom boldog éveit elkerülhetetlenül követte az iskolába járás többnyire nem kellemes élménye, emléke. A tanyáról a faluba bejárás kényszerű kötelessége, a tanulás mindennapos kötelezettsége, az állandó szorongás, rám többnyire negatív hatással volt. A negatív hatások túlsúlya a kedvező élményeket is befolyásolta: nem tudtam olyan felhőtlenül örvendezni az örülni valónak, az iskolás szintű játékoknak sem. A legnagyobb félelmet, csalódást, az új élmény, az iskola okozta: itt nem találtam meg azt a boldogságot, amit a lepkék utáni futkosás, a naplemente elragadó bája, vagyis a természet varázslatos szépsége adott nap mint nap. Ott valami újat kellett megszokni. Újat a maga mesterséges voltában, és az, hogy kellett, hogy elkerülhetetlen volt, már maga idegen volt a számomra.
Nem nagyon volt eddigi életemben, amit kellett, vagy amit muszáj volt megtenni.
A környezet sem volt ideális az iskolás kor elérése szempontjából: a cselédek úgy beszéltek róla, hogy "majd meglátod", és szüleim se sokat foglalkoztak az iskola-előkészítés pedagógiai vonatkozásaival. Megvették a ruhát, a cipőt, csizmát is rendeltek télire. A tanszerek nem jelentettek túl nagy ügyet - de azt is megvették. A legjobb ellátást biztosították, de azt, hogy lelkileg mit jelentett számomra, azzal már nem tudtak foglalkozni. Így hát belehajtottam a fejemet a járomba, és nem is szabadultam tőle tizenkilenc évig. Összesen ennyit jártam iskolába. A gimnáziumi érettségi után egy technikumi végzettséget szereztem két év alatt, és utána jöttek az egyetemi évek. Utólag értékelve a helyzetet, azt látom: nekem nagyon hiányzott az óvoda, az óvodai iskola-előkészítés. Persze, e megállapításnak csak elméleti jelentősége van, senkit sem hibáztathatok ezért, hiszen ilyen intézményről gyakorlatilag még csak nem is hallottak a tanyai lakosok.
Visszatekintve a kezdeti iskolás évekre, a negatív élmények sorozatát a kedvezőtlen körülményekben és az átlagosnál érzékenyebb személyiségemben látom. Ezt az adottságot csak fokozta a nem megfelelően képzett pedagógusok személye és munkája.
Az első két évet a falusi iskolában jártam. Osztatlan képzés folyt, túlkoros nyolcadikossal együtt járt itt az elsős, tehát felmérni is képtelenség, milyen óriási teher rakódott a tanító bácsi vállára. Csakhogy! Csakhogy a tanító bácsi nem vette a lelkére a dolgot. Amit lehetett, ami a minimális szint volt, azt teljesítette, a többivel nem törődött. Tanuljon meg írni, olvasni a gyerek, tudja az egyszeregyet, a többi nem annyira fontos. Hogy az iskola neveljen is? Nevelje meg a szülő a gyerekit! Az iskolában nincs erre idő, legfeljebb arra van, ha rendetlenkedik a gyerek, a nádpálcával móresre tanítani.
Ilyen és hasonló elveket vallhatott az én tanító bácsim, aki maga is földhözragadt falusi ember volt. A létért való küzdelem a tudatát is meghatározta. Tanítási idő alatt is futkosott mindenféle maszek ügyben. Egyszer úgy elmaradt, hogy a tízórai szünetre nem ért vissza, csak valamikor dél felé.
- Megehetitek a tízóraitokat! - adta meg az engedélyt lóhalálában a terembe lépve, és mi engedelmesen elővettük a zsíros kenyeret, már akinek volt. Ekkor esett le nálam az első tantusz, az emberi tulajdonságokról. Mert előtte a tanító bácsit valami földön kívüli lénynek hittem, gondolva, hogy ő az, aki mindent tud, hiszen ezért tanító. Be kellett látnom, hogy az emberek tényleg emberek: ebből eleinte nem sokat érzékeltem, csak azt, hogy a tanító elfejtette, hogy a gondjaira bízott iskolásoknak korog a gyomruk, miközben ő egyéb teendőit intézi a faluban, vagy máshol.
Az iskola is csak olyan hely, mint a tanyán az istálló, ahol az emberek dolgoznak, tehenet fejnek, vagy trágyát hordanak. Ha nem is ennyire világosan, de körvonalaiban kezdett felderengeni a felnőttek világa. Az iskolába járással együtt megismertem a falusi embereket is, eleinte nem tudtam felfogni, hogy mi a dolga ennyi embernek egy helyen, de aztán kezdett megvilágosodni lassacskán a dolog.
Az iskolához kötődnek azok a pozitív élmények, amelyek a hazafelé menet során értek. Miközben a többi tanyai gyerekkel együtt tartottunk hazafelé, észrevétlenül is sokat tanultam tőlük. Az út mellett volt egy szép szőlős föld: amikor be akartam menni, egy fürtöt leszakítani, ami olyan szépen látszott ki az útra, az idősebbek rám szóltak:
- Itt nem szabad ám lopni! Látod azt a kunyhót a szőlős közepén? Biztosan most is ott van a csősz a kutyájával, és ha az idegen megpróbálna csórni egy bilingát, rögtön ráuszítaná a kutyáját, az meg letépné a nadrágodat, és össze-vissza harapdálna tégedet is!
Így ijesztett el az idősebb társam a szőlőszemelgetéstől, ami pedig a tanyán szabad volt. Ott semmi sem volt zárva, a kertek között nem volt kerítés, sem a földeken. Mindenki azt szedett, amit akart, és valahogy szóba sem került a lopás kérdése. Egy-egy alkalommal a gyerekcsapat hazafelé tartott a tanyára, és élénk eszmecsere zajlott közöttük. A nagyobbak így nem tudatos oktatásban részesítették a kisebbeket, akikre a hasznos ismereteken kívül átragadt a haszontalan is. A csúnya beszéd is épp úgy, mint a csínytevések formái, módozatai. A legtöbb gyerek felszabadultabbá vált, megváltozott, más lett, mint amilyen a tanyán volt. Rám ez lett hatással, a megváltozás ténye. Hogy mennyire más tud lenni egy-egy gyerek, ha nem az otthoni környezetben van. Nem maradtak megmászatlanul az út menti fák sem, különösen a nehezebben megmászhatók.
- Fogadjunk, hogy ezt nem tudod megmászni!
Így szólt a megmászási parancs, mert a fogadást nem kellett komolyan venni, mivel ezek a mondatok eleve felszólító jelleggel bírtak, és jórészt szedert termő út menti fákra vonatkoztak. A győztes legényke aztán jóízűen lakmározott a megmászott fa közepén, egy-egy vastag törzsszerű ág szolgált ülőalkalmatosságul neki. A többi, kevésbé ügyes, bátor gyerek meg lentről kunyizta, hogy törjön le egy ágat, vagy dobjon le egy pár szemet a finom csemegéből, amelyik hol fehér, fekete vagy hamvas színű volt.
Mint valami csikók, úgy szaladgáltunk fától fáig, részben a földön heverő, részben az elérhető ágakon virító szederszemekért, mintegy igazolva az általánosan ismert rigmus igazságát: Iskolába /fáj a lába /Hazamenni /nem fáj semmi/
Hazaérve már várt anyám az ebéddel, és azt elfogyasztva nem a játék következett, hanem az iskolai tennivalók, a lecke megírása. Ez is szokatlan volt, hogy nem tehettem azt, amit akartam, hanem elég komolyan vettem szüleim intését:
- Ha nem akarsz bajt magadnak, iskolából hazajőve állj neki a leckének, s ha azzal végeztél, mehetsz játszani!
Ezt elég volt egyszer elmondani, nem kellett többször.
Végig megmaradt bennem ez az intelem, iskolai tanulmányaim során, és csakhamar belső feszültséggé is alakult bennem. Így hát, amíg nem végeztem a tennivalóimmal, addig nem is volt semmilyen késztetésem a játékra, vagy egyébre. Lehet ezt kötelességtudatnak is nevezni, mindenesetre olyan erősen hatott, hogy semmi az égvilágon el nem tudta terelni a gondolatomat erről. Még egyetemista koromban is kihatással volt rám, ha megkaptam a feladatot, azonnal hozzáláttam, ha csak egy mód volt rá. Persze, ott jóval lazábbak voltak már a követelmények, legalább is e tekintetben.
Jól emlékszem, azok a lecke elkészítése utáni játékok már nem estek igazán jól: kevés volt már az idő, és a játék nem adta azt a végtelenség érzetet, mint korábban. Ilyenkor jött ki belőlem a szorongásos alkat, újra és újra csak visszatért a gondolatom a leckéhez, nem tudtam igazán felszabadultan játszani.
Amikor a tanyáról a városba költöztünk, iskolai szempontból szinte tragikus fordulat következett. Nem elég, hogy valóban alacsonyabb szintű ismeretekkel rendelkeztem, de még a sors is rátett egy lapáttal: egy rosszindulatú, előítélettel teli, goromba tanító nénivel áldott meg. Harmadikos voltam, az iskolaév közepén volt a költözködés. Elég messze volt az iskola a lakhelyhez, és maga a tájékozódás is horribilis feladatot jelentett.
A tanulás kudarcélményekkel teli, kisebbségi érzéseket támasztó, megalázó helyzeteket hozó, bugrisságomat tudatosító kötelezettség lett. A falusi iskolában is csak közepes eredményt értem el, a városban pedig, ennél a tanító néninél ezzel készen voltam, bugrisságomat aláhúzandó, örökre ez volt a legmagasabb szint, amíg nála voltam. Néha indokolatlanul körmösöket is osztott, a vonalzó élével, ami komoly fájdalmakat okozott. Meglehetősen csúnya is volt szegény, szóval nem az a típus, akiről a fiúgyerek álmodni szokott!
Ettől a rémséges helyzettől negyedik év közepén szabadultam meg, amikor egy véletlen szerencse egy másik tanító néni kezei közé sodort. Ő éppen az ellentéte volt az előzőnek: végtelen kedvességével hamar megbabonázott, aminek köszönhetően példakép lett előttem. A férje a középiskolában magyartanárom volt, így mindketten óriási hatással voltak a személyiség-fejlődésemre. A Jóisten áldja meg őket, poraikban is.

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek