Imánk

Harangokkal üzentünk az Úrnak eddig.

Azon a napon, mikor minden széthúzás, ellenségeskedés és a belső ellenség dacára a nemzet egyetértett, 169 éve volt. Az utolsó ünnep a szívünkben, a legnagyobb vigasz. Nagy nap ez, nem egyeseké és nem valakié itt a főszerep, az egész nemzet robbant bele a szabadság halvány sugarának fényébe megsokszorozva azt. Végre annyi év után volt egy össznemzeti érdek, egy erő, ami összetartott bennünket. A múltunkkal, a jövőnkkel, az erőnkkel és a szeretetünkkel összegyúrva szoborrá érett a bennünk lappangó bronz, az erő, imáink tolmácsa.

Imáinkat harangjaink tolmácsolták mély hangon az ég felé és bennünk csendült meg hangjuk, hogy az Úr trónusáig érjenek fel. Tudtuk, hogy az Úr meghallgatta könyörgésünk és diadalmas évet adott katonáinknak és nekünk, szegény megraboltaknak. Egyezséget kötöttünk Vele. Mi vért adtunk és Ő a bronzot a temploma tornyából. Ágyúkat öntöttünk belőlük és minden egyes dördülésük imaként szállt hozzá. Így imádkoztunk akkor.

Eljött a nap, mikor a sötétség győzött és katonáink vériszamos földjén hevertek a törött fegyverek, már nem voltak ágyúk és nem voltak harangok. Halál és gyász volt és a harangtornyok üresen álltak emlékéül a borzalmas, de dicsőséges napoknak. Nem voltak ott már harangok, az üresség kondult meg csak a falakon belül.

Nem hagyhattuk üresen a tornyokat ilyen szeretet és ilyen áldozat után. Elesett honvédeink lelke költözött a harangok helyére és onnan tolmácsolják az Úrnak imáinkat. Az Úr mosolyogva ül a trónusán és büszkén hallgatja őket, akiket ha megmenteni nem is tudott, de a legnagyobb ajándékot adta, amit egy Isten adhat, a jogos büszkeséget.

Azóta a jogos büszkeség szerénységével nevezzük néven a sorsunk- Magyarság.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Fer-Kai
#3. 2017. március 18. 14:33
Az emberi gyarlóságok közé tartozik, hogy Istent olyannak kívánjuk látni és láttatni, ami a mi érdekeinknek, elvárásainknak, egoizmusunknak megfelel. Olyan istenképet alkotunk, ami rólunk szól, rólunk árulkodik.
Ilyen az Ószövetség istene is. A tiszta, gyakran más népektől átvett, valóban isteni bölcsességet beszennyezték rasszizmussal, sovinizmussal, kegyetlenséggel, féltékenységgel, hatalom- és bosszúvággyal. Jehovából egy szörnyű fajistent kreáltak, mert saját mentalitásukra formálták.

Az Újszövetség, az egyetemes szeretetvallás messze meghaladta volna ezt, ha nem történt volna a kereszténységgel is ugyanez: a tiszta, valódi követőit a világi hatalomra törők, a farizeusok kiszorították, eretneknek nyilvánították, üldözték, meggyilkolták.

Csak akkor tudunk tisztább istenképet alkotni, ha az egónk, egoizmusunk folyamatszerűen feloszlik mibennünk, ha a sötétséget kiűzi lényünkből a Világosság.
Ez csak akkor történhet meg, ha belátjuk kufárságunkat, és együttműködünk az isteni erővel, hogy kiűzzön belőlünk - templomunkból - minden tisztátalanságot.
Fer-Kai
#2. 2017. március 18. 13:49
Az Úr egész biztosan nem lehet büszke, és büszkeséget sem ad - ez összeegyeztethetetlen a lényével. Csak ember lehet büszke, az egójával, egoizmusával.
A szégyenkezés (amibe a győztesek igyekeznek belekényszeríteni minket) ellentétpárja a büszkeség. Mindkettő tipikusan emberi vonás, mondhatni: gyengeség, gyarlóság.
Ami messze meghaladja a büszkeséget, és az istenihez közelít, az a hála.
A bonyodalmasra sikeredett "jogos büszkeség szerénysége" kifejezés igazi neve: hála.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek