Fürtös akácvirág

bódítóan szép emléke

 

 

Gyermekkorom bódítón szép emléke a fürtös akácvirág. Nemcsak látványnak volt szép, hanem az illata is valami varázslatos, semmi máshoz nem hasonlítható érzést adott.

Még kicsi voltam, olyan sok mindenhez nem is hasonlíthattam, de az általam ismert kevés dolog közül ez volt, ami igazán megfogta a lelkemet. Elcsodálkoztam, hogyan tud valami ilyen szép lenni. Valamit megéreztem a lelki szépségből, amit nem is lehet kimondani, csak egyszerűen csodálni kell! Nincs is rá szó, amit éreztem elbűvölő szépségének láttán. Talán a fájdalom, mint érzés, ez volt hozzá hasonlítható, fájdalmasan szép.

E ponton érezhettem először, hogy van valami, amit nem tudok kimondani, amit érzek. Attól szinte robbanásszerűen tárult fel a világ előttem, megsejtettem valami félelmetesen nagyszerű dolgot, a világegyetem kitágult előttem.

Pontosabban csak a lehetőség, belém nyilallott valami, amit nem értettem, de éreztem, hogy van valami, amit soha sem fogok megérteni, de hogy van, az bizonyosság!

Az önmagára és a világra eszmélés nagy pillanata volt nekem a fürtös akácvirág. A fehér tisztaság, az édes illat, mely egyszerre volt a méz és az ibolya illata. Anyám kedvessége, simogató keze, apám keménysége, a vágyott erő megléte. A patak gyors elfolyása, télen a hó hullása, amely a konyha ablaküvegén való bámulás furcsa érzését adta a sparhelt melegében. Hó hullik, de a kályha melegít. Kint csikorgó hideg van, de én egy szál ingben nézhetem a hó hullását.

Vagyis van valami, ami tőlem független, objektív valóság.

Persze, nem ezekkel a szavakkal, de ez az értelme annak, mit megéreztem. Rajtam , és a mindennap látott személyek, dolgokon kívül van valami más, valamivel több, mint az én kicsi világom. És ez a valami igen nagy, ez lehet a világ maga. És a fürtős akácon a zsongó méhek! Láttam, ahogy dolgoznak, eszik az édes virágport. Persze, ebből lesz a méz! Még nem tudtam, hogyan, de annyit tudtam, hogy a méhecskék a virágporból készítik a mézet és most az akácvirágon lakmároznak. Ide-oda szállnak közben, ez a munkájuk! De jó dolguk van a méhecskéknek, nem úgy mint az embereknek, akik ha meg akarnak élni, kaszálni, kapálni kell, vagy mint az apukámnak, szolgálatba kell menni a vasútnál. Pénzt kell keresni, csak így lehet ruhát, cipőt venni. Meg irkát, ceruzát.

Még nem voltam iskolás, de többször szóba került, ha majd iskolás leszek, ha felmegyek az iskolába, mi minden kell.

Csapongó fantáziám elkalandozott, majd visszatért az akácvirághoz, mert nem tudott betelni csodálatával. Hogy lehet valami ilyen szép és egyben hasznos is, hiszen a finom mézes kenyeret miből ennénk, ha nem lenne az akácvirág? De mit ennének a méhecskék? Hát persze, vannak a mezőn virágok is, azoknak is van mézük, azt szednék össze akkor! De honnét tudják, hogy itt van az akácfa, és annak ilyenkor vannak a szép fürtös virágai és ezek a virágok tele vannak mézzel? Biztosan tudják valahonnan hiszen tele van velük az egész virágzó fa, mindenütt zümmögnek a méhek.

Isten tudja, hogy meddig voltam képes elnézegetni az akácvirágot, a méheket és spekulálgatni ilyen dolgokról közben, de aztán korgott egyet a gyomrom és jelezte a nagyon is kézenfekvő dolgot, megéheztem. Egy pillanat alatt odalett a meditáció, rohantam haza, hogy éhes vagyok!

Egy karéj zsíros kenyeret kent anyám, ilyenkor ez mentett meg az éhhaláltól. Jóízűen falatoztam a kenyeret, még Tisza kutyámnak is adtam belőle. Persze lopva, nehogy anyám meglássa, mert mindig megszidott, ha látta, hogy a kenyérből adunk a kutyának is. A továbbiak már a kutyával való játszásba fordultak, a mezőn futkostunk, lementünk a patak partjára is. Fürdeni nem lehetett, akácvirágzáskor még hideg a folyó vize, a kutya is csak nézte a habokat, a tovagördülő patak vizét.

Amennyire elmélyedtem az akácvirággal való szemlélődésbe, annyira meg is feledkeztem róla a továbbiakban. Csak télen, amikor fogytán volt a tüzelőnk és apám nekilátott kivágni az akácfát, akkor jutott eszembe ismét a fehér virág.

- Mi lesz a méhekkel, mit fognak tavasszal enni, ha nem lesz az akácfa?

- Találnak maguknak virágot és másik akácfát! - mondta anyám a kíváncsiskodó kérdésemre. Beláttam, hogy ilyen a világ rendje, ha nem akarunk fagyoskodni, ki kell vágni az akácfát. Akkor már nem is volt olyan rettenetes a fejsze suhogása, amint apám vágta a vastag törzset.

Amikor végzett és a fa kidőlt, kezdte az ágakat legallyazni. Anyámnak segítettem az összeszedésben, és a forgácsot egyenesen a sparhelthez vittük. Egy jó marékkal a parázsra is dobott belőle, hogy ki ne aludjon a tűz. A piszkavassal elhúzta a karikákat, és úgy dobta rá a fogácsot. Lobbant egyet a láng, de aztán gyorsan visszahúzta a karikákat, magában duruzsolt a tűz tovább.

Visszamentem az ablakhoz húzott székhez, rátérdeltem és úgy bámultam a hulló hópelyheket.

 

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
bodójános
#3. 2015. május 20. 08:19
Köszönöm szépen, Kedves Mara!
Mara
#2. 2015. május 19. 17:53
Szeretettel gratulálok, kedves János: Mara
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek