Foszlások a küszöbökön

...

morzsák, ázott képkeretek, tört üvegszikrák,

sarkam forgatom, minden súlyommal, gyerek,

szimat a levegőből, … talán még sincs

elég sötét, a Nap még visszakíváncsiskodik,

fasorok közé illő porfelhők, halódó dübörgés

egy fenét, azért nem csikorog talpam-sarkam

alatt a hó, mert nincs, … tél,  … nincs … a tél,

kulináris spenót böffenetek, spriccek a falakon,

tele csillaggal az égbolt, kocsmák pislognak

végtelenné, vázlatok pillantásai,

a nincs … valóság

avas hegye, avas szalonna a bakancsra, múltfoltokra,

sötét kapu sokszorozza a bódulást, tilolt rostok

üszkeiből újjá fohászkodott kápolna,

… és a budai hegyek, … sóvirágos minden cipő,

a rákent zsír próbája a hólé, hólé, … ollé a szarvakon,

… menzai bámészkodás, vizsgák, és csak hahó

már az is elmúlt, a síelés is tréfa, rágondolni is,

az egyetem is csak teszi-veszi a rég cókmókjait,

a világot emeli felsőfokra, pléhkeresztekre,

a vízből egy svédcsavar, egy dopler,

és viktóriázás levegőért, … vagy a miért,

… mit kellene tenni, mit, hogy csikorcsokorogjon

elő a mimika a napcserzett árkok ráncfrontjaiból

nosztalgia, elégia, az őszök igaza is csak sugárzás,

de már annak sincs amplitudója, frekvenciája,

a buszmegálló is elvándorolt, magától, utasok után,

és csak a hajdani futamok versengnek

tapsok majdani visszhangjaiért, a falakról

mállani rideg nyomokká, egy szál őszi rózsán

hologramok, polarizált nyalábok piszkálódnak,

… és csak bujongott a szerelem, örvemről kurrogva,

tollam dísz, és dalok szárnya az idő sorai közé,

mögöttem harangok választják le az emlékeket,

kottafejek fonadékai, hallomásokká kereteznek

lugas-szavak kövülnek, pusztai babák susogásai,

protonjaim sárkányzsinórokra fűzik elektronjaim,

ahogy haladok és terjedek nyomaim előtt,

önmagamba, talán idővé, mérhetetlen,

át, és át, és vissza, … újabb küszöbök felé,

… csoszogok, … sodor a szél