Esti szép a vízfogó felett

(egy elengedett gyerekkori fóbia)




Esteledik... Már alkonyat festi át, 
aranyozza a zöldet, szürkét...
a víz tükrét ezüsttel vonja be.
Lépek... Múltból jövök. A jelenbe
cipeltem kicsi gyerek félelmét.

Mintha érinteném apró kezét...
itt, most, a "vízfogó" tetején,
s a sziklák alatt, ott, lent a mélyben,
nyúlt árnyék figyel az esti fényben,
óriás vagyok a gát peremén.

Lidércálmom hoztam... mást kívánok.
Sóhajjal száll el, mi megrekedt.
Nevet rám a nap e pillanatban,
cinkosan kacsint, s még szélesen villan
mosolya az összement táj felett.


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek