És megint mind megöljük kedvesünk

Pálfordulás 2.

 

– Mégis kinek a típusa vagyok én? kérdezte alig hallhatóan Zora a tükörbe bámulva.

– Ugyan már, teljesen feleslegesek ezek a világvége hangulatú költői kérdések! Talán jobb is, hogy így alakult válaszolta neki Adrienn vigasztalóan.

– Kívülállóként könnyű okosakat mondani, de a nagy helyzet az, hogy ő megemeli a lábát, mint egy kutya, lepisili a témát, továbbmegy, akár egy érzéketlen pszichopata, én meg itt maradok egyedül a miértekkel, meg ezzel a mellkasba vájó fájdalommal és dühvel, ami halad le egészen a tüdőmön át a gyomromig. Múltkor állítólag elájultam, most meg nem bírok enni, kezdem elveszíteni a motivációm is, lassan már a munkámmal kapcsolatos dolgok sem lelkesítenek. Nekem talán nem lett volna kényelmesebb jégcsappá dermedt érzelmi zombiként találkozgatni vele? Túl ügyes színész volt dohogott Zora, majd néhány másodpercnyi szünet után folytatta.

– Tudod mit nem értek?

– Mit? kérdezte Adrienn, és kihangosította a mobilját.

– Hogy miért van az, hogy két ember éli az életét, külön-külön, de amikor feltűnik valami távoli lehetőség, hogy egymásra találjanak, nem kapnak utána. Miért?

– Talán, mert többek között erről szól a 21. század.

– Modern kor… Igaz, ami igaz, egy olyan világban, ahol már egy szakállas nőt is dalfesztivál győztesnek hoznak ki, már semmi sem meglepő – jegyezte meg gúnyosan Zora. – Nade ez indokolná azt, hogy nincs igény az érzelmi kapcsolódásokra?

– Hm… nálam okosabbak biztosan tudnának erre válaszolni, de…

– Mi de? – sürgette a lánya barátnőjét.

– Talán nincs rá idő.  Az érzelmekre. Talán örül az ember, ha napi tizenkét órát átvészel, és dől is be az ágyba egyedül, vagy ittasan egy nőre. A simogatások és empátia kora már nem ez.

– Nincs idő, mi?! – fakadt ki Zora. A francokat! Nincs rá igény, érted?! Ez is csak egy ugyanolyan beszari alak volt, mint a többi. Szorong, vívódik, és toporog, mint macska a tejesköcsög előtt, közben pedig kattognak a fejében a kérdések. Frászt kap, érted? És mitől? Hát, hogy sikerül! Hogy létrejöhetne végre valami, ami nem materiális, ami nem racionális alapokon nyugszik. Valami, ami komolyra fordulhat. Aztán pedig reflexből átsuhan az agyán, hogy mindez kötöttségekkel járhat. Mintha bárki szájkosarat vagy pórázt akarna rákényszeríteni, pedig erről nincs is szó!

– Nem rossz elmélet, de ugye tudod, hogy sok pasi felhorkanna ezen? –nevette el magát Adri.

– Leszarom. Különben is, Shakespeare már rég megmondta... Maszkírozás. Pingáljuk az arcunkat, azt hisszük, hogy ez által belül is befesthetjük magunkat. Mára ez népbetegség lett. Felületi kezelésben élen jár az emberi faj.

 – Tényleg, hogyan lett vége, mi volt a végszó? – érdeklődött Adri.

– Á, hosszú. Kifejtette, hogy még élni akar. Erre módosult az a fenenagy befelé akarok figyelni, meditálnom kell kifogása. Meg, hogy ennyi dolgunk volt egymással, meg hadobált valamit a karmáról, a mesteréről, aki utaztatja előző életekbe, az exéről, aki állítólag olyan rövid pórázon tartotta éveken át, hogy most döbbent rá, milyen is a szabadság. Ja, és, hogy tudatosítsam magamban, hogy nem velem volt a gond.

– Megáll az ész!

– Na, igen. Már akinek van olyan. Mondanom sem kell, a fogkefémet már el is tüntette, mikor utoljára nála voltam.

–  Drága, csak azokat a tárgyakat tüntetjük el látótávolságból, amelyekről nem szeretnénk, hogy emlékeink idéződjenek fel vigasztalta Adri, majd eszébe jutott egy kérdés. Te, mi van akkor, ha ez a pasi nem is volt aljas, se szadista, egyszerűen csak problémája van a kapcsolatok terén. Belemegy egy helyzetbe, aztán minden magyarázat nélkül meggondolja magát, és kilép a helyzetből. Van, aki eljegyzés után hagyja ott a párját, van, aki megbeszél egy találkozót, és lemondja az utolsó pillanatban. Bármennyire is nem racionális a pálfordulás, kell, hogy legyen legalább emocionális magyarázata. Meg ott az a szekta. Kell legyen magyarázat, hogy valaki miért fordul szekta felé, mi történhetett vele, benne, és mit ad neki ez a közösség. Hiába beszélt magáról, ezekre nem tudod a válaszokat, igaz?

– Nem felelte elgondolkodva Zora.

– És most hogyan tovább? Úgy értem, egyben maradsz? Ha bármiben segíthetek, tudod…

– Tudom, és köszönöm. Megmaradok. Az fáj a legjobban, hogy bevonódtam érzelmileg, hogy nyitott lettem. Azt bánom, hogy olyanná váltam így, amilyenné már egyáltalán nem akartam. Magamat vesztettem el, és még el is dobtak ­– panaszolta Zora, majd hatalmasat fújt a ki tudja hányadik zsebkendőjébe.

– Értem én, szívem, csak azt se felejtsd el, hogy, ha nem kockáztatsz, kizárod a sikeres kapcsolat lehetőségét is. Ha megteszed a tétet, és kockáztatsz, nyerhetsz is, veszíthetsz is. Ez most így sikerült. Ne változz meg, oké?

– Nem változom meg, csak…

– Mi csak?

– Csak nem jó ez így. Hogyan érezzük magunkat értékesnek, mi nők, ha így bánnak velünk? Vagy talán épp mi rontottuk el a férfiakat? Mindenesetre, ha esténként sírok, legfeljebb letagadom, és, amikor dolgozom, úgyis mosolygom majd. A színészkedés nekem is megy. És talán, majd, ha ez az egész elmúlik, ha már nem kergetőznek az agyamban a miértek, akkor talán elhiszem majd, hogy lehetek hosszútávon is szerethető, meg, hogy talán egyszer még az én gyermekem is felnőhet. De addig, amíg az ember élete ennyire könnyen megtörhető, és, amíg hétfőn ezt mondják,  kedden azt már letagadják, addig egyetlen receptem van a túlélésre: igyekszem ezentúl úgy bánni az emberekkel, ahogyan ők bánnak velem.

 

VÉGE


 https://www.youtube.com/watch?v=jTfD3H9wfv4

 

Kép forrása: https://www.facebook.com/ArtCtrlDel/photos_streamangelhope.blogol.hu


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Csilla
#4. 2014. június 30. 21:41
Kedves Ági!

Remekül összefoglaltad a tanulságot: a régiek képesek voltak szeretni, megérteni, megtartani és elfogadni egymást......ez lenne 21. század, a "modern kor"?

Igen, a történetet az élet írta, Te pedig papírra vetetted - jobban mondva begépelted :) - és nem is akárhogyan.

Azért szeretném hinni, hogy nem mind öljük meg kedvesünket. :-))))

Puszillak, és gratulálok valósághű írásodhoz.


Szeretettel és barátsággal:

Csilla
Holly Golighty
#3. 2014. június 30. 18:06
:-) Köszönöm , kedves Zsuzsa, de legfőképp azt, hogy az idődet áldoztat a szösszenet olvasására :-) Szép napot Neked! :-)
előzmény: Döme Zsuzsa hozzászólása, 2014. június 30. 17:45
Döme Zsuzsa
#2. 2014. június 30. 17:45
Zorának örülnie kellene, hogy még időben kiderült: Péter nem érdemelte meg őt.
Minden nő - Zora is - hosszú távon is szerethető, és fel fog nőni a gyermeke is egyszer.
Azzal, hogy megbeszélte problémáját mással, sokat tett önmagáért.
Zorának és a szerzőnek is azt üzenem: csak tovább a megkezdett úton!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek