Emlékezés legjobb barátom halálára

Hiányzik!

 

 

Az ember öregkorára - nem nagy örömmel,- de belenyugszik a nyugdíjaztatásába. Ilyenkor kell egy szelídebb elfoglaltságot keresnie, mert igazolt, hogy a szellemi- vagy könnyebb fizikai munka meghosszabbítja az életet. Példaként megemlíteném nemrég Svédországból hazalátogató jó barátom esetét, aki '56-ban hagyta el az országot. Fiatal korában osztálytársai kedvence volt, mert minden együtt átélt eseményhez volt valami kis tréfája, amin aztán jókat nevettek, és ez a jókedv nem múlt el, végigkísérte őket egész nap. Ígéretes zongoratehetségnek indult, 14 éves volt, amikor egy vizsgaelőadás kapcsán eljutott a Zeneakadémiára is. Mikor kilépett a pódiumra egyik kezével hanyagul megfogta a zongorát, és meghajolt, de ez a meghajlás olyan balul sikerült, hogy a zongora nyitott fedele rázuhant az ujjaira. Két dolog történt. A közönség hasát fogva nevetett, neki pedig olyan sérülései keletkeztek, amiből kifolyólag zongoraművész álmai örökre megszakadtak. 
Ebből azt a következtetést vonta le; a fájdalmas dolgok is alkalmasak arra, hogy egy humoros ember fölhasználva ezeket, jókedvre derítse a környezetét. Élete további szakaszában is aztán akár jó- vagy rossz volt a hangulata, mindig arra törekedett, hogy megnevettesse, jókedvre derítse az őt körülvevőket. Tehette, mert egy nagy tengerjáró komp játéktermének vezetője volt, és ezért sok emberrel találkozhatott. De tréfálkozott vadidegenekkel is, ez a képessége sohase hagyta cserben őt.
Mikor nyugdíjba ment, elhatározta, hogy most jött el az ideje, hogy igazi, profi humorista legyen. Ehhez is, mint mindenhez, a hatóság bőrpapírjára volt szüksége. Telefonon bejelentkezett a főnöknél, és a következőképp kezdte: Csúnya vagyok, kövér vagyok, és öreg. Hmmmm... hallatszott a telefonban, majd megint hmmmm... majd kisvártatva: "...és milyen öreg?" Szó, ami szó fölvették, levizsgázott, és aztán nagyobb szórakozóhelyeken lépett fel (ez nyugaton szokásos dolog, talán filmekben láthattátok), sikerrel.
Nem "habostorta-dobálós" témái voltak, szerette az intelligens humort és közönséget. Én úgyszintén. Talán ezért is voltunk 6 éves korunk óta olyan jó barátok. Ma kaptam az értesítést, hogy életének utolsó állomásához jutott. Olyan stádiumba, ahonnan nincs visszaút, nincs hálásan nevető közönség, csak az elviselhetetlen fájdalom és okozója, az ágyán ülő rák, aki türelmetlenül forgatja homokóráját, szeretne már dolga végeztével elmenni. Az emberélet azt hiszi, hogy van még remény, kétségbeesve markol minden fűszálat, hogy ne csússzon bele az „élet vége" szakadék sötétjébe. Nem akarja tudomásul venni, hogy a homokóra pergése rá is vonatkozik, - késleltetésnek nincs értelme, csak fájdalomnövelő hatása van.

..Kedves Barátom! Azt kívánom, hogy utolsó utad a vakító fehérségű csövön keresztül vezessen az öreg kulcsos elé. Nem kell nagy képzelőerő, hogy mi következik ezután, jól ismerlek. Kérsz egy telefont, és fölhívod a Leges-legnagyobb Főnököt és bejelentkezel: Csúnya voltam, kövér voltam, és öreg. Szeretnék égi humorista lenni!"

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
andor
#6. 2014. december 14. 10:37
Kedves Barátaim!
Köszönöm együttérző hozzászólásaitokat.
Igaz barát volt, sőt, annál sokkal több - amolyan testvér
féle. Többször elvitt autóval, országok megismerésére, és amikor megkérdeztem, hogy fogom neked ezt a sok kedvességet viszonozni, a válasza mindig ez volt: Miért,, te nem így adnál nekem fordított helyzetben? Ezt megtanultam tőle, ezért ahol tudok, ott segítek mindenkinek!
Answer
#5. 2014. december 9. 16:38
Örömmel olvastalak, kedves Andy!
Egy barát elvesztése mindig fáj, tapasztalatból tudom.
Sajátos stílusod képeket ad egyebek mellett a "hogyan tovább"-ról is.
Rövid írás, annál hosszabbra vezető gondolatokat elindítva!
Gratulálok!
Szeretettel: Barátod, Answer
Mara
#4. 2014. december 8. 20:50
Fer-Kai után nehéz okosat mondani, kedves Andor!
megemlékezésed mindannyiunkat igyekezik bevezetni az égi foglalkozásba..

Kiragadom azt a mondatot, amivel tökéletesen egyet értek: "...késleltetésnek nincs értelme, csak fájdalomnövelő hatása van..."
Szeretettel gratulálok: Mara
Fer-Kai
#3. 2014. december 8. 18:47
Azt hiszem, már (és még) fenn van a nagy, láthatatlan komphajón, és a játékterem felhőtlen derűjén szorgoskodik.
Ha megérkezik - amit nem fog elsietni -, le fog ülni egy hatalmas, láthatatlan zongorához, sokkezes zeneművet játszani. Többmilliomod magával.
Ez a hangszer kerek, s mindenhol billentyűzet veszi körül. Nem ujjak mozgatják a billentyűket, hanem lélekrezdülések.
Aki össze tud hangolódni a többiekkel, milliomod magával azon szorgoskodik, hogy itt lent, ahol mi élünk, minél kevesebb lehangolt ember legyen.
És ha nem is vettük észre, már életünkben elkezdhettük mi is - ki így, ki úgy - a nagy összehangolódást.
siktár éva
#2. 2014. december 8. 05:34
Kedves Andor!

Nagy szeretettel olvastam emlékeidet elveszített, kedves Barátodról, mely könnyeket csalt a szemembe. Azért is, mert át tudom érezni fájdalmadat, és azokat a perceket, órákat, napokat, amikor az ember elgondolkodik. Azon, hogy végül is egyszer mindenki "oda" távozik, igen ezt tudomásul is veszi valamelyest, beletörődik. De amikor egy gyógyíthatatlan betegség kényszeríti távozásra, az talán még jobban fáj, hiszen igazságtalan az élet.

"Nem kell nagy képzelőerő, hogy mi következik ezután, jól ismerlek. Kérsz egy telefont, és fölhívod a Leges-legnagyobb Főnököt és bejelentkezel: Csúnya voltam, kövér voltam, és öreg. Szeretnék égi humorista lenni!"

Szép a befejező mondatod - már ha lehet ilyet mondani -, mert igen, az ember nem tagadja - tagadhatja - meg önmagát még "ott" sem. Szeretettel olvastalak, régi barátod: Évi :(
Hozzászóláshoz jelentkezz be!