Eliza Beth: Haláljáték 2. rész

A kisregényt Andrea Werfl írásai ihlették, amelyek tudtával és beleegyezésével megtalálhatók a történetbe ágyazva

Nem volt egyszerű titokban, szinte észrevehetetlenül megépíteni a központot. Beásni a talajba jó mélyen, vastag betonnal kiönteni, megoldani a vizet, szellőztetést, hangszigetelést. A közlekedést a szintek között, a biztonsági rendszereket. Álló évig vesződött vele az a néhány ember, aki végül a bizalmasa lett, és az építőmunkák után ott maradt börtönőrnek. Neki, Eugennek csak a pénzt kellett előteremtenie, amit különböző pénzintézetek számítógépes rendszereinek feltörésével oldott meg. A biztonsági kódok előbb-utóbb megadták magukat a hackernek.

Hogy miért nem elégedett meg azzal a sokmillió dollárral, amit így szerzett? Mert ő nem a pénzért lopott, hanem a rajta megvásárolható élvezetért. Történetesen, hogy valódi kínzókamrát építhessen, élő áldozatokkal a virtuálisak helyett.

Christopher Stevens jót húzott a korbáccsal áldozata vergődő testére. Nem sajnálta, igyekezett pontosan oda ütni, ahol már úgyis sebes volt. Hadd fájjon minél jobban! Amikor már látszott, hogy nincs egy szemernyi élet sem a nőben, letette a sisakját, és megtörölte kissé verejtékes homlokát. Visszafojtott indulattal fújta ki a levegő maradékát a tüdejéből, hogy frisset szippanthasson helyette.

- Maga soha nem kíméli meg az áldozatait? - lépett be a szobába az alkalmazott. Ő felügyelte a gépeket, véletlenül se csúszhasson be valami hiba.

- Nem azért járok ide! - közölte gúnyosan Chris. - Egész nap kímélem a körülöttem élőket, legalább itt ne kelljen!

- Nem unja még? - Vendége hetente háromszor jött, lefoglalt időpontja a hétfő, szerda, péntek reggel kilenc óra volt. A mai napon kezdte meg a harmadik hetet.

- Megunni? Nem... dehogy, hisz mindig más! Más az áldozat, mások a körülmények, más az érzés.

- A legjobb benne, hogy bármit tehet bárkivel, nem kell büntetéstől tartania. - folytatta a tapogatózó beszélgetést Franky. - Ebbe nem köthet bele egyetlen erkölcsvédő sem! Ha tömeggyilkossá válik, akkor sem fogják lecsukni.

- Nem bizony! Bár... valószínűleg a büntetés fenyegető réme is emelné az élvezetet, amit a kínzások adnak... - gondolkodott fennhangon a játékos.

- Képes lenne kipróbálni élesben is? - kérdezte hitetlen hangon a másik.

- Áh, nem hiszem, hogy rászánnám magam... annál gyávább vagyok - mosolygott önironikusan Chris. - Még jó, hogy nincs ilyen választási lehetőségem!

- Talán van... - felelte halkan, sejtelmesen az alkalmazott.

Stevens rábámult. Biztos volt benne, hogy nem jól hallott. Mert azt mégsem mondhatta ez a jóember, hogy van ilyen lehetőség! Ám az illető jelentőségteljes fejbólintását mégis úgy kellett értelmeznie!

- Ez holtbiztos, hogy törvényellenes. Nem akarok tudni róla! - vágta rá határozottan. Felkapta a székről a zakóját, és az ajtóhoz lépett.

- Szerdán, szokás szerint... - vetette oda, és elment.

Kristy Adair vérbeli prosti volt. Társaival ellentétben ő élvezetből csinálta. Imádta az érzést, amikor egy férfit magába fogadhatott. Nem esett nehezére, hogy ebből kellett élnie. Az már jobban, hogy nem válogathatott. Természetesen neki is voltak bizonyos elvárásai a partnereivel szemben, amelyeknek nem mindegyik kuncsaftja felelt meg. Mégsem küldhette el őket, mert fenn kellett tartania magát, a lakást, a telefont, az autót, és néhanap szeretett elmenni szórakozni a barátaival. Kicsit lazítani, és kirúgni a hámból.

Egy ilyen átmulatott éjszaka után reggel nem a saját lakásában ébredt.

- Sharon! Miért hagytál el? Sharon! - kántálta a holtrészeg Oliver Grainger. Megpróbált feltápászkodni a földről, ahova tehetetlenül lezuhant, miután kihajították a bárból. - Sharon! Gyere vissza!

Egyik karját letámasztotta, ránehezedett, és megkísérelte felnyomni magát függőleges helyzetbe. De megbicsaklott a csuklója, és ő újfent lent találta magát az aszfalton.

- Az istenedet, hol bujkálsz? Úgyis megtalállak! - gajdolta fenyegetőnek szánt hangon, talán nem is tudva, mit beszél. Egyhetes szőrzettel borított arcából kikandikáló mélykék szemeiben szikrányi értelem sem mutatkozott. - Felemelte a járdára terített zöld szőnyeg szélét, ami nagy valószínűséggel a pázsitot volt hivatva utánozni, és alákukucskált.

- Megvagy! - kiáltott fel. Aztán valaki rálépett a szőnyegre, mire az kicsúszott a kezéből. - Nem vagy meg... - csuklott egy nagyot.

- Gyere, haver, hazaviszlek! - támogatta fel egy férfi. A hóna alá nyúlt, felsegítette, és elvonszolta az autójáig. Oliver nem ellenkezett, hagyta magát vezetni, tántorogva csak arra figyelt, hogy két lábon maradjon. Hirtelen az ismeretlen nyakába borult. A másikat átölelő karjai tartották a teljes súlyát, mert a lábai felmondták a szolgálatot. Lassan csúszni kezdett lefelé.

- Sharon! - sírta az idegen fülébe. - Tudtam, hogy visszajössz hozzám!

- Vissza, persze, hogy vissza - csitította a férfi, türelmetlenül körülnézett, de az égvilágon senki sem törődött velük. Megnyugodva tuszkolta be Graingert az autó hátsó ülésére. Majd maga is utána mászott, és a sofőr elindult velük.

Előző rész...

Következő rész...

A kép forrása