Egy elfásult ügyvivő

Eltűnt a polgármester - adta a lakosság tudtára a helyi Hírmondó.

Kitalált történet. A valósággal való mindennemű egyezés a véletlen műve.

 

Egy elfásult ügyvivő

„Eltűnt a polgármester!” - adta a lakosság tudtára a helyi Hírmondó. És való igaz. Egyik napról a másikra, nyoma veszett a település vezető ügyvivőjének. Aggódó élettársa - aki egyidejűleg a falu első emberének munkatársa is volt -, jelentette az esetet a rendőrségnek.

A kis lélekszámú, vízparti üdülőhelyen az emberek egyből azt kezdték rebesgetni, hogy mindez várható volt. A többség ugyanis jól értesültként tudni vélte: a nő és a férfi között, egy ideje már nem volt rendben minden. Talán ezt unta meg az a szegény polgármester. Beléfásult a meddő, sehová nem vivő kapcsolatukba, s bánatában világgá ment.

Esetleg az élettársa tette el láb alól… Na, ezt a szkeptikusabbja hitte csak, közülük is azok, akiknek krimi a kedvenc, mindennapi olvasmányuk.

Hogy jobban megismerjük az előzményeket, el kell mondanunk, ki, s miféle volt a polgármester. Kinézetre alacsony, köpcös emberke, az ötvenen túl, de a hatvanon még innen. Az élettársa hozzá hasonló - csak nőben. Ezen kívül még az is egyforma volt bennük, hogy - a hasukon kívül -, a pénzt szerették a legjobban, számolva, vagy számolatlanul.

A település beruházásai is - melyeknél az ötletadó, egyben döntést hozó, minden esetben, maga a polgármester volt -, ennek megfelelően alakultak. A befektetések többnyire arra irányultak, hogy legyen minél több bolt, üzlet, ahol a turisták elkölthetik a pénzüket, s épüljön sok vendéglő, ahol az idegeneken kívül, nekik, saját maguknak is, enni, inni, mulatozni adódik alkalom.

A község területe azonban, a legnagyobb sajnálatukra, nem volt rugalmasan növelhető, a határokat kiterjeszteni mindenáron nem lehetett. Hát azzal kellett beérni, amijük volt. Nekiveselkedtek, s elegyengették a földfelszín tűrhetetlen kinövéseit. Ha dombocska állta útját az új golfpálya létesítésének, hát elhordatták a dombot, ha pedig fasor akadályozta a terv megvalósítását, kivágatták a fákat. Azokat úgyis pótolják majd később, hogy szó ne érje a ház elejét, hiszen papíron elkötelezettjei voltak a zöldövezet bővítésének, az általános virágosításnak.

Mindeközben, ahogy a kitűzött célt következetesen szem előtt tartották, nem tűnt fel, hogy olyan turistacsalogató természeti adottságokat hagytak pusztulni, amelyek nagyobb látogatottságot és bevételt eredményeztek volna, mint az egyre szaporodó hot dog árusok, a vattacukros, a borfesztivál, a lángost kínáló bódé, meg a halsütöde.

Így vált mocsárrá az eredetét tekintve ókorig visszavezethető forrás, a fürdő romjaival együtt, a móló tövében a valamikor gyönyörű, rózsával befuttatott íves kapu, s a szabad strand is, amelynek környéke egyre elhanyagoltabb lett. Az öböl talaját nem kotorták ki, a környező fákat lecsupaszították, a nádat ott hagyták benőni, ahol a fürdőzők vízbe jutását akadályozta, s még a kitett figyelmeztető tábla szabályainak betartását se ellenőrizte senki, mármint hogy a strand nem kutyaúsztató, ebet behozni tilos.

A falu öregjei minderről tudomást sem vettek. Ők már valahol másutt, messze jártak gondolatban, a fiatalok ugyanakkor nem is ismerték lakhelyük kinccsel felérő adottságait. Ők a közeli városba jártak dolgozni és szórakozni, és szinte már semmi sem kötötte őket a községhez.

Persze, azért nem volt teljes körű az érdektelenség. Akik a turistaszezonban, visszatérő vendégként, évtizedek óta látogatták - mert szerették, s tisztában voltak múltjával, értékeivel - fájó szívvel konstatálták az üdülő övezet - természetet legkevésbé sem pártoló - átalakulását.

Legnagyobb bánatukra, a polgármester munkatársai - a falu első emberének saját kútfőből eredő, kifogyhatatlan ötletei nyomán -, egyre nagyobb buzgalommal kerestek és csináltak szabad helyet a község területén az újabb és újabb, vendéglátóipari létesítmények számára. Mindannyian azt remélték, ettől válik még vonzóbbá, népszerűbbé a településük. Hiszen nem titok, a szabadságon levő ember mindig többet eszik, iszik, mint szokásosan, kell hát a hely, ahol a bendőt istenesen meg lehet tölteni.

A fejlesztést célzó, szorgos munkálatok során a vízpartot övező sétány gigantikus, méltóságteljes jegenyenyárfáin egyszer csak kis piros jelölések tűntek fel. A hiszékenyebbje azt gondolhatta, ezeket a fákat bizonyára védetté nyilvánítják majd, hiszen évtizedekbe tellett, míg ekkorára nőttek. Meg amúgy is. Az „ostornyárfák” különleges, ritka látványosságként díszítették a sétányt, egyidejűleg egészséges, egyenes törzsükkel, s égbenyúló lombkoronájukkal, hűs árnyékot adó tornyokként magasodtak a sétálók fölé.

A rá következő nyáron, a településhez ragaszkodó, évről-évre visszatérő nyaralók megdöbbenve észlelték a hatalmas fák hiányát. Mert azok bizony eltűntek, mind egy szálig. A közelben kis táblácska, apró betűkkel hirdette, hogy a „zöld program” keretében új fákat telepítenek majd, de mindez nem gyógyította a föld testén ejtett sebeket, hasonlóképpen nem vigasztalta a hatalmas, ős fákat sirató természetvédőket.

Újabb év telt el, s láss csodát, a régi, nagy fák helyén itt-ott valóban feltűnt egy-egy véznácska csemete. Csupán az egyik gödörbe került némiképp vastagabb szárú, új növendék. Ennek a törzse duplán is védve volt, vastag falécekkel megtámogatva, nejlonnal szorosan körbekötve. A nézelődök csak azt furcsállották, hogy míg a többi csemetének már látszottak a csenevész ágacskái, ez az egy még növekedésnek sem indult.

A fiatal fák - a hozzájuk fűzött reményeket beváltani akarván - tavasszal rügyezni kezdtek, nyáron már zöldelltek, őszre pedig leveleik sárgásbarna színt váltottak. Csak az az egy, az a nagyon védett fácska nem akart kilevelesedni. Még egy vékonyka hajtást se tudott kipréselni magából.

Telt-múlt az idő, a polgármesterről már mindenki elfeledkezett, a maga részéről a rendőrség is lezárta az ügyet. Néhány hónapig eltűntként keresték a falu első emberét, azután irattárba kerültek az eljárás dokumentumai. Végül is, felnőtt ember, oda ment, ahová akart. Bűncselekmény gyanúja fel sem merült.

Az élettárs is, egy darabig még panaszkodott, hiányolta az „emberét”, azután gondolt egyet, s megpályázta a megüresedett polgármesteri posztot, amit a kis településen, egyéb jelölt hiányában, el is nyert.

Már több mint egy éve töltötte be a polgármesteri posztot, amikor - volt élettársa nyomdokain haladva - eszébe ötlött: a parti sétányra újonnan telepített fiatal fákkal kiengesztelték a bősz természetvédőket, de ki hiányolna egy olyan facsemetét, ami évek óta láthatóan meddő, s még csak ki sem hajtott?! A helyén újabb bódét húzhatnának fel, talán egy gyroszost, mert olyanjuk még nem volt.

Az elhatározást tett követte, s utasítása nyomán az önkormányzat embere nekilátott lebontani a nőni nem akaró csemete védőburkát.

A kerti munkásban, kósza gondolatként csupán, felötlött: milyen érdekes, nem is emlékszik, hogy került sor ennek a növendék fának a léccel és nejlonnal való körbevételére. Hiszen, annak idején, nem kaptak erre külön felszólítást. És, ültetéskor, mintha még minden csemete egyforma méretű lett volna. Egyformán vézna, és hajlékony. Most felrémlett neki, hogy tulajdonképpen az ültetés másnapjának reggelén maga is rácsodálkozott erre a különlegesen beburkolt facsemetére, hogy vajon melyik társuk csinálhatta? Akkor nem érdeklődött utána, mára meg teljesen közömbössé vált számára a dolog. Amúgy sem volt valami nagy természetrajongó. Odahaza is csak a szilvafát ápolta féltő gonddal a kertjükben, mert annak a cefréjéből jött ki minden ősszel az a fél hordó szilvapálinka, amiből karácsonyra, általában, már egy gyűszűnyi sem maradt.

A gondolatfuttatást az új polgármester érkezése szakította félbe. Az ellenőrző körútját végző polgármester asszony épp akkor ért oda, amikor a kerti munkás az utolsó léctől is megszabadította a fácskát.

Aztán csak nézték, mint fordul ki tövestől a zömök törzs. Nagyot zökkenve zuhant a földre, s kigurult belőle egy kerek, kőszerű valami. Épp az asszony körömcipős lába előtt landolt. Ő majdnem odébb rúgta, amikor a gömb fordult egyet, és a másik oldalát is megmutatta. Azon három, lyuknak látszó, sötét mélyedés tűnt elő, és … egy megsárgult fogsor. A földön fekvő fatörzs oldalán láthatóvá váltak az odaszorított, vele szinte egybenőtt karcsontok, lábszárak és ujjpercek, s hogy tévedés ne essék, az eltűnt polgármester által naponta viselt, mindenki által jól ismert, kétszínű fémből font szíjon lógó óra.

Hogy nem hajtott ki?! Hát nem is csoda. Így, ötvenen túl, közel a hatvanhoz, már nem nagyon ad szaporulatot, új hajtást a természet…

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek