Ég a világ a boltban

Észrevétlenül véget ért a gyermekkorom

 


Észrevétlenül véget ért a gyermekkorom, ahogy a városi miliőbe beilleszkedtem. Ide, mint kiskamasz érkeztem, illetve itt lett az belőlem. A változás alapvetően másféle mentalitást követelt meg tőlem, és ez bizony néha nehezemre esett, de elfogadtam, és egy idő után természetesnek vettem. Hiszen már én is városi gyerek vagyok!

Ennek az átváltozásnak azonban voltak apró, kis állomásai, amelyek akkor nem tudatosultak bennem, de utólag visszaemlékezve, határozottan kivehetők.

Sokáig nem mertem egyedül boltba menni. Visszatartott a sokféle ember, akivel ott találkozhatok. A boltosnak határozottan kellett mondani, hogy kérek egy kiló kenyeret, nem lehetett bámészkodni, nézegelődni. Miután megkaptam az árut, köszönni kellett, és magam után becsukni az ajtót.

Bennem valami egészen másféle kép élt a boltos személyéről, magáról a boltról. Ezt még a tanyai kisgyerek hordozta, abból az élményből eredően, amikor egyszer a disznóvásárba menve bevitt apám a falusi boltba. Mennyivel másabb volt az a bolt! Egymásba nyílott a kocsma és a bolt, egy személy volt a kocsmai kiszolgáló és a boltos is. Nagyon ráérősen mentek a dolgok, két fröccs között ez is, az is eszébe jutott a kuncsaftnak, közben szóba kerültek a nagy- és kisvilág dolgai, szóval beszélgettek. Be-betért közben egy-egy gyerek, akit anyja szalajtott el sóért, ecetért, élesztőért, aki szintén nézelődött, de nem sokáig, hiszen azért küldték, mert sürgősen szükség volt a bolti árura. Volt, aki fizetett, volt, aki nem. Aki nem fizetett, az felíratta. Volt egy ABC-s füzete a boltosnak, abba írta fel a vásárolt árut, és annak értékét, majd a hónap végén kiegyenlítésre került a számla.

Én is kaptam a boltban savanyú cukorkát és egy kakasnyalókát, a kocsmában pedig málnaszörpöt. Az apám elmondta, hogy disznót akarunk vásárolni, a boltos pedig azt, hogy milyen árban mennek mostanában a malacok. Külön a kesék és a mangalicák, úgyhogy már értékes információk birtokában tudott alkudozni az apám a vásárban. Addig én szinte a csodák országában jártam a boltosnál: volt ott minden, ami az én kis világomban létezett! Valóság lett a boltos dal, amit szoktunk játszásiból énekelni: Este van már, nyolc óra / ég a világ a boltban, / ott veszi Péter a gyufát, / Julcsa meg a pántlikát. A gyufán és a pántlikán kívül kisebb nagyobb dobozokban szinte minden volt a világon, amit egy kisgyerek el tud képzelni. Szájtátva bámultam a sok mindenfélét, és amikor apám kibeszélgette magát a boltossal, és elfogyasztotta a kikért fröccsét, alig akartam eljönni. Látva ezt a boltos, egy barackot nyomott a fejemre, és azt mondta:

- Már látom, ki lesz az én kis inasom, aztán az utódom! - Nekem nagyon jól estek e szavak, mert ebben a pillanatban a legnagyobb boldogság lett volna számomra, ha én is boltos lehetnék! Csak később kezdtem el spekulálni azon, hogy honnét kapja ezt a borzasztóan sok mindent a boltos, biztosan nagyon gazdag ember lehet, hogy ennyiféle áruja van!

De én honnét vennék ennyi pénzt? - tanakodtam -, hiszen mi szegények vagyunk, a malacot is csak úgy tudjuk megvenni, hogy most volt apukámnak fizetése, és eladott két mázsa kukoricát. Hát akkor azt a rengeteg pénzt, ami ahhoz kell, hogy a boltosnak utódja legyek, azt honnét tudnám előteremteni? Ilyen gondolatok jártak a fejemben, amikor elbúcsúztunk a boltostól, és elindultunk a disznópiac felé.

Szép kis mangalica bongyorkát vettünk, jó áron, és még haza is szállították a malackát.

Szóval így nézett ki, így élt bennem a boltozás, nem pedig, a "kérek egy kiló kenyeret" sivársága, a városi mentalitás praktikussága. De ez még hagyján, amikor volt mit venni!

Nemsokára bekövetkezett az az idő, ami a magyar nép életében példátlan, a sorban állások a legalapvetőbb élelmiszerekért, az órákat eltöltött, elfecsérelt idő, aminek vagy volt eredménye, vagy nem. Ugyanis semmi garancia nem volt rá, hogy ha már sorban állt az illető, kapott is kenyeret, lisztet, cukrot!

Ekkor kezdődött a magyar nép erkölcsi lezüllesztése, az értékek semmibevételével! Az egyik legfontosabbat, az idővel való gazdálkodást tették ezzel semmi értékűvé: ha fél napot eltöltött sorban állással az illető, és utána semmivel tért haza, ez olyan objektív körülmény volt, amit tudomásul kellett venni. Legfeljebb káromkodni lehetett.

Eleinte élveztem a sorbaállást, voltak szórakoztató, bohóckodó emberek is, akik, talán kínjukban, talán természetüknél fogva, szórakoztatták a népet. Voltak, akik vicceket meséltek és ezzel is gyorsabban telt az idő. De amikor megjött a kenyér, abban a pillanatban észbekapott mindenki, és saját helyét kereste könyöklések, tolakodások árán is, mert a leglényegesebb mégis csak a kenyér volt!

Ekkor fordultak elő kisebb-nagyobb veszekedések is:

- Én itt álltam, maga meg ott volt! És ezt addig fokozták a veszekedős formájú emberek, néha egészen komoly szócsaták alakultak ki. Tettlegességre azonban nem került sor, elég volt, ha szóban elintézték egymást. Valahogy azonban elfelejtődött a durva hangvétel is, legközelebb, ha ismét egymás mellé kerültek, mintha mi sem történt volna, diskuráltak tovább. Aztán, ha megjött a kenyér, újra elkezdődött a tolakodás, nyomakodás: senki nem ismert sem Istent, sem embert, a legjobb pozíció elfoglalása volt a célja mindenkinek.

A rutinos sorban állók kitanulták az önkéntes rendteremtő szerepét. Nem engedték be egyszerre a boltba a tömeget, hanem kettesével-négyesével engedték be a sorban állókat. A boltos is örült az ilyen önkéntes vállalkozóknak, mert nem kellett a tömegben kiszolgálni, igazságot osztani, hogy ki következik, és zaj sem volt, szóval viszonylag kulturált körülmények jöttek létre.

Ez azonban csak abban az esetben vált be, ha a sorban állók meggyőződtek arról, hogy elegendő szállítmány érkezett, ha a boltos megnyugtatta őket: - Jut mindenkinek, ne féljenek. Ilyenkor elcsendesült a tömeg, hagyták magukat terelni az emberek jobbra-balra, mert abban a tudatban voltak, úgyis kapnak kenyeret!

Nem számított, hogy egy hellyel előbbre került, vagy hátra, a kenyér volt a lényeg, és hogy az biztosnak látszott.

Hanem aztán, ha kiderült, hogy csak a megnyugtatás volt a cél, akkor felbőszült a tömeg, és elsodorta az önkéntes rendfelelősöket, és tódult befelé a boltba. Még az olyan kiabálásokat sem vették figyelembe, mint "Ne nyomjanak, gyerekkel vagyok!"

Nem volt most már sor, csak egy nagy massza volt az egész, és a boltos is fellélegzett, amikor elfogyott az utolsó kenyér is, és kiszólhatott a tömeghez:

- Mára elfogyott!

Ugyanez volt a helyzet, ahol lisztet, cukrot, húst árultak.

Mára elfogyott, és ezt tudomásul kellett venni.

Este van már nyolc óra. Ég a világ a boltban. A boltos, Stern néni a pultra könyököl, és nézi az üres pultokat. Neki még nincs záróra, mert a nyitvatartási időt be kell tartani.

A kiskamasz kimaradt a kenyérvásárlásból. Már nem akar boltos lenni.

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
bodójános
#10. 2014. július 16. 10:41
jav.:köszönöm, hogy Neked is, tetszik!
bodójános
#9. 2014. július 16. 10:37
Mara: köszönöm Neked is tetszik!
Mara
#8. 2014. július 15. 18:16
Szeretettel emlékeztem Veled: Mara
bodójános
#7. 2014. július 15. 09:32
Juhász Kató: a múlt nem éppen dicső fejezetéről írtam, köszönöm a véleményedet.
bodójános
#6. 2014. július 15. 09:29
Döme Zsuzsa: köszönöm szépen a véleményedet!
bodójános
#5. 2014. július 15. 09:28
Answer: örülök, hogy tetszett az írás.Köszönöm.
Answer
#4. 2014. július 14. 21:19
Felidézted a régmúltat, a kígyózó sorokokat.
Jó írás!
Juhász Kató
#3. 2014. július 14. 20:21
Nagyon hitelesen mutattad be az élelmiszerért való sorban állás körülményeit.
Gratulálok!
Döme Zsuzsa
#2. 2014. július 14. 18:25
Kedves János!

Jó volt ez a nosztalgikus múltidézés, tetszetősen szerkesztetted és írtad is meg. Tisztelettel gratulálok.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Az elbizakodott egérke