Ebédidőben, Triesztben

Mert a tenger gyümölcseit - és sok mást is - igazán csak az olaszok tudják jól elkészíteni!

 

Az egyik sarokasztalnál valami érthetetlen, sziszegő tájszólással javakorbeli asszony fiatal férfit korpázott valamiért. A konyha lengőajtajának nyikorgásából lehetett tudni, hogy Carla lépett be a terembe. Ha Carlo, vagy az öreg Francesco jött volna ki, az ajtó egyik fele nyekken egyet-kettőt, és annyi. De Carlánál mind a két fél nyekkent, vagy inkább nyiszorgott egy teljes menüettet. Carla ugyanis ránézésre vagy száznegyven kilót nyomott, amiből száztizenkettőt ő maga is bevallott. Hogy miért pont száztizenkettőt, az talány.

 

Carla maga egyébként csöppet sem volt talányos. Nyílt volt, mint a tenger tükre, hullámokat is olyat vetett, mint a viharos tenger. Érdes volt, mint a tengerparti sziklák, jó szagú, mint a frissen sült kenyér - már, ha valaki szereti hozzá a fokhagymát is - és sugárzóan meleg, mint a déli nap.

 

- Picurkám! Te pimasz, zsugorított törpevíziló! (Ez nekem szólt. Csak tudnám, minek ez a jelzőhalmozás! Volt már errefelé hasonló termetű diktátor, azt mégsem cikizték ennyire.) Hát hanyagolod a te Carládat?

- Hanyagol a rosseb, csak éppen dolgom volt kint, a vízen. Különben is, azt hittem, hátulról már meg sem ismersz, mivel elölről szebb vagyok.

- Hátul kopasz, elől csúf!

- Carla, te még mindig szerelmes vagy belém!

- Meg se csókolsz?

- Csak, ha hátra teszed a kezedet és behúzod a hasadat!

 

Tudtam, hogy nem úszom meg. Fél kézzel a keblére emelt. Nem ficánkoltam, mivel részint mit sem használt volna, részint meg igen jól esett. Carla-szag burkolt be, enyhén fűszerezve sült hal illatával, Carla-dombhoz tapadt testem, fekete Carla-tengerszem bandzsított rám kedvesen. Megcsókolt, hogy a lélegzetem is elállt. A fülembe kicsit bele is harapott, de aztán elengedett. Jobban mondva: leeresztett. Elsimította ruháját, kötényét.

 

- Mert mindig úgy összegyűrsz...

- Ha pókok lennénk, már rég felfaltál volna!

- Te egy disznó vagy!

- Inkább feleségül veszlek.

- Olaszországban nincs válás, te idióta!

- Rendben, akkor mérgezd meg Carlót.

- Carlo, Carlo, gyere ki!

- Azért ennyire nem sürgős. Este megint benézek, addig intézd el.

 

Carlo, valamikori nehézsúlyú bokszoló, himbálódzó léptekkel előcsoszogott, megölelt. Neki hagyma szaga volt.

 

- Capitano! Kedves, hogy eljöttél hozzám!

- Fenét hozzád jött! Hozzám jött ez a kis cukorfalat!

 

Carlo felvonta két bozontos szemöldökét.

 

- Még mindig nem utáltad meg?

- Nem tehetek róla, valahogy bírom az asszonyodat, Carlo.

- Hát akkor miért nem viszed el?

- Azt mondtam, hogy bírom, nem, hogy elbírom!

- Viheted részletekben is. Barátoknak mindent. Tanult hentes vagyok, feltrancsírozom én neked!

- Te csak hallgass, híres! Most mondta Picurka, hogy mérgezzelek meg, azért hívtalak ki! - (Ez a nő az idegeimre megy a jelzőivel...)

- Mondtam neki, Carlo, hogy nem sürgős, de ha ő valamit a fejébe vesz...

 

Az ebédről már egy szót sem érdemes ejteni. Cento-in-bocca, sós vízben főtt gamberi-k, nyers osztriga, olajban sült kagylócskák, roston tengeri csuka, homár dalmát módra (fokhagymásan, petrezselyemmel és barna szósszal), előételnek tengeri sün.

 

Carlo szedte le az asztalt, és várta a véleményemet. Minden szakács hiú.

 

- A cento-in-bocca száraz volt, és ízetlen. Egyetlen friss osztriga sem volt a tálban. A homár épphogy csak homár volt, de nem dalmát módra - kezdtem a dicséretbe.

 

Carlo elsőre nagyon csúnyát mondott s fél kézzel a mennyezetnek magyarázva a konyha felé indult. Aztán meggondolta magát, visszafordult, letette a chiantis üveget az asztalra, és a képembe hajolt.

Senti - kezdte, aztán elmondott mindennek. Nem hagyott ki semmit. Részletesen elemezte egyéni, családi, nemzetközi kapcsolataimat, az állatvilághoz fűződő viszonyomat, két különböző madonnára is megesküdött, hogy megmérgez, ha még egyszer az asztalához merek ülni. Legvégül félköbcentis kapitánynak nevezett.

 

Nahát, ami sok, az sok. Megkérdeztem tőle, holnap mit főz ebédre, mert jönnék. Válasza nem ismételhető. Most akkor fogalmam sincs, holnap mit fogok mondani a főztjére - ami egész Triesztben a párját ritkítja...

 

 

Kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#5. 2012. január 15. 20:49
Ez jó! Még ilyet, még! :-)))))))))))))))))))))
Zsó
#4. 2012. január 15. 10:04
Nagyon jó humorral fűszerezett írás. Járjál sokszor a napos oldalon harunalrasid!
Végig nevettem a történetet, már jó napom lesz, az biztos.
Köszönöm, hogy olvashattalak.

Te, szerintem az a 112 kg, csak a hitelesség látszata miatt lehet.
harunalrasid
#3. 2012. január 15. 09:07
igyekszem...mert azért járok én néha a napos oldalon is:-)
Balage
#2. 2012. január 15. 08:37
Megmosolyogtalak. Köszi!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek