Dörmögő Dömötör: A három lusta hónap

Mindenki nélkülözhetetlen. Mindenkiben van olyan érték, amivel a másik híján van, de ezzel soha ne élj vissza.

 

 

Csukárdi Sándor:

A HÁROM LUSTA HÓNAP

 

Egyszer megharagudott az Isten: Hogy, „tél van ugyan, de hó az nincsen,

És sárba vész a csizma, szárig, a Balaton még hullámzik,

Mert semmi nyoma még a fagynak, az évszakok csak lustálkodnak.”

Ráparancsolt a léhákra: Januárra, Februárra,

És a büszke Decemberre, lépjenek a trónterembe.

S így az Isten: „Ti mihasznák, kik a dolgot elhalasztják,

Belőletek egy is elég, minek három ilyen cseléd?

Halljátok hát döntésemet: a téli évszak azé lehet,

Ki bizonyságát adja holnap, hogy ő a legfontosabb hónap.”

Mindahány rest, beleremeg: „Lehet, ő lesz felesleges?”

Majd elsomfordált mind a három, hogy egy tervet kifundáljon,

S kitalálja, miben látszik, hogy több ő, mint a másik.

Kialvatlanul, de bátran mentek mind a hárman,

Jó érvvel a fejükbe, léptek a nagy trónterembe.

„Nos, December,” - szólt az Isten- „ha kivetnivalód nincsen,

Kezdjed te az indokoddal, mitől lehet vajon jobban,

Érvényed az egész télre?” S Decembernek volt is érve:

„Nem titok, hogy én ringatom, a Kisdedet a karomon,

És szeretetnek ünnepe, nem lenne többé sose,

Ha engem száműznél tova, Karácsony nem lenne soha.”

Szólt az Úr, hogy jogos érvek, s kötötte is némi érdek,

A fehér Decemberhez őt. „Halljuk most a Fagyverőt!

Van-e okod Január, hogy téli hónapként megállj?”

„Istenem, ne vedd zokon, de nekem ne volna indokom,

Ki az újesztendőt hozza el? Épp nekem nem? Felelj!”

„Igaz” – merengett az Isten,- „Valóban, ha ez itt nincsen,

Vége se volna az Óévnek, igazsága van az érvnek.”

Az Úr most e-ként gondolkodott: „Talán kettőt meghagyok,

Hogy gondjuk legyen a hóra.” Majd Február nyílt a szóra:

„Mindkét bátyámé az érdem, de akad nekem is, remélem

Okom a maradásra, hisz kire bízná Uram másra

A kedélységet, mind a mókát, mikor lesik már az órát,

Mert a tél úgy hosszú volna, ha senki nem farsangolna.”

Megtörtént a felismerés: Kettő hónap is kevés,

Hogy elviselhessék a telet, a földön mind, az emberek.

Döntött hát a világ atyja, s mindegyiket meghagyta.

Eztán mind a renyhe szolga, tudta azt, hogy mi a dolga,

Lehullott a kristály hó, befagyott az öreg tó.

Nem kérkedtek többé soha, hogy mindegyikben van egy csoda,

Mi a másikban nincs: olyan érték, az a kincs.

Ezért döntött így az Isten, mert mindenki nélkülözhetetlen.

Ahogy a hónapok az Istenüknek, úgy te is a szüleidnek.

 

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek