Döme Zsuzsa: A FORRADALOM EMLÉKFÁI (Részlet)

Ha valaki az egyik ilyen csendes őszi estén elvetődött volna a szombathelyi kámoni arborétumba, s lopva hallgatózott volna...

...

Narrátor: 

Ha valaki az egyik ilyen csendes őszi estén elvetődött volna a szombathelyi kámoni arborétumba, s lopva hallgatózott volna - a hallgatózás, besúgás egyáltalán nem volt szokatlan jelenség akkoriban - a szolgálati lakás környékén furcsa beszélgetésre lehetett volna figyelmes. 

5. jelenet:

Apa: - Megöntözted őket?

Anya: - Meg. Jó helyet találtál nekik. Szélvédettet, árnyékosat. Meglátod, pompásan fogják érezni magukat itt nálunk.

Apa: - Szerinted megmaradnak?

Anya: - Miért ne maradnának meg? Igazán nem panaszkodhatnak ránk, megkülönböztetett bánásmódban van részük. Valahányszor arra járunk, mindig megsimogatjuk őket a tekintetünkkel. Ha biztos vagyok benne, hogy nem lát senki (körülnéz, hallja-e valaki. Behúzza a függönyöket, lehalkítja a hangját:), én még beszélgetek is velük. Az itteni éghajlattal megbarátkoztak, a földjük jó.  Nem sajnáljuk tőlük a vizet sem. Miért ne maradnának meg?

Apa: - Vigyázni kell az öntözéssel nagyon. Csak óvatosan!

Anya: - Ne aggódj, gondom van rájuk. Én inkább attól tartok: mi lesz velünk, ha kitudódik.

Apa: - Már miért tudódna ki? Megállapodtunk, hogy nem beszélünk róla soha, sehol, senkinek.

Anya: - Nem is attól félek, hogy tőlünk tudja meg valaki! Inkább az aggaszt: mi lesz, ha a gyerekek megneszelik? Ha észreveszik, hogy többet foglalkozunk velük, mint az állomány többi tagjával?

Apa: - Ugyan, miért tűnne fel nekik? Ha meg mégis megkérdezik... Tudod a választ. A malonyai fenyő nagy érték, ritka kincs, ezért takargatni, őrizni, védeni, óvni kell őket.

Anya: - Csak nehogy a gyerekeknek kára származzék belőle! Csak nehogy valamelyik ártatlan léleknek valami baja essék!

Fiú (határozottan lép be): - Nyugodjon meg, édesanyám! Ne aggódjon, édesapám! Erre a trükkre nem jönnek rá, míg a világ világ!

Anya: (meglepve, hüledezve): - Kisfiam! Hát te...  te is... hát te honnét tudod?

Apa: - (megjátssza magát): - Ugyan már, mit tudna?! Miféle trükkről beszélsz, hallod-e?

Fiú: - Tudom, miért éppen 54. És nagyon jó, hogy 54 és nem 56. Az túlságosan gyanús lenne!

Anya: - Az istenért, fiam, halkabban! (Óvatosan néz körül.)- A falnak is füle van!

Fiú: - Először egy. Aztán kilenc. Aztán öt, majd hat. Világos! Összeolvasva: 1956. Aztán 10 fenyő jön: ez a tizedik hónapot, októbert jelenti. Egyszerűen zseniális! Na, a végén az a 23 malonyai egy kupacban, hát nem mondom, az egy kissé feltűnő. De maga az ötlet, el kell ismerni: kolosszális! Csak egy baja van!

Apa: (aggódva és kissé megbántva): - Éspedig?!

Fiú: - Hogy nem nekem jutott az eszembe!

Apa: (megkönnyebbülve, derűsen): - Na, még csak az kellett volna! Így sincs egy nyugodt percem. Se nappalom, se éjszakám!

Fiú: - Ne nyugtalankodjék, édesapám! (Körülnéz.) Soha az életben nem jönnek rá, arra mérget veszek.

Apa: - Gondolod? Gondolod, hogy... Hogy nem fogják soha megszámolni? Hogy számolni nem tudnak?

Fiú (ingerülten): - Csak kihallgatni, csak rágalmazni, csak letartóztatni. Csak agyonverni, bilincsbe verni, megfélemlíteni - csak azt tudnak. Tönkretenni a diákok bálját, szétverni a gimis szalagavatót! Ahhoz értenek. De számolni, kombinálni?!   Azt már nem.

Anya: (aggódva) - Na de a fák...

Fiú: - A fák nem tudnak beszélni. Vallani se. Feljelenteni se.

Apa: - És a kicsik? A testvéreid? Ők mit tudnak?

Fiú: - De apa! Ha a gyerekek homályosan sejtenek is valamit, nem beszélnek róla. Különben is: együtt növünk fel a fáitokkal meg a bokraitokkal. Olyan természetes számunkra ez a környezet, ez a minket körülvevő óriási arborétum, mint a víz vagy a levegő. És ami természetes, arról nem beszél az ember. Ugyan miért is beszélnének a vízről meg a levegőről?

Apa: - Jól van, fiam. Igazad lehet. Adja az ég, hogy neked legyen igazad!  (A feleségére néz.) - Engem mindenesetre megnyugtattál.

Anya: (továbbra is aggódva): - De engem nem. Valamit azért csak-csak gyanítanak...

Fiú: - Ha arrafelé sétálunk, észrevettem, csendesebbek a szokásosnál. Lehet, hogy megérezték: külön tisztelet övezi azt a területet. Amikor azon a részen játszadoznak, elhalkulnak, és suttogva mondogatják is egymásnak, hogy nem szabad beszélni róla - soha, sehol, senkinek. És ehhez tartják magukat.

Anya: (ijedten): - Szentséges ég! Mondogatják?!  Ezt mondogatják? Szó szerint... ezt mondják?

Apa: (elrévedezve) - Hogy... soha, sehol.. senkinek... ?!

Fiú: - Nyugodjon meg, édesanyám! Ne aggódjon, édesapám! Nem lesz semmi baj! Hiszen azt nem tudják, hogy miért nem lehet róla beszélni! Csak egyet tudnak: hogy ott valami nagy-nagy titok lappang, és hogy ezért nem szólhatnak róla soha, sehol, senkinek.

Apa: - Honnan tudják? És azt honnan tudják, amit mondogatnak, hogy... „soha, sehol, senkinek?"

Fiú: (mosolyogva): - Hát, hiszen mondogatták édesapámék egymásnak ültetéskor éppen eleget!

Apa: - Jól van, fiam. Hát csak vigyázz a kisebbekre, tartsd rajtuk a szemedet! Anya: - Édes jó istenem, csak nehogy véletlenül elszólják magukat.

Apa: - Isten áldása legyen velük! 

Anya: (mintha kiigazítaná): - A jó isten tartsa meg és éltesse jó egészségben valamennyi gyerekünket: lányainkat, fiainkat.

Fiú: - Meg a fáinkat is.

Apa: - Isten minket úgy segéljen! (Összeölelkeznek. Közben az anya elsötétít, szürke pokrócot akaszt az ablakra, óvatosan körülnéz, majd gyertyát gyújt.)

Narrátor:

Az 1956-os magyar forradalomról sokan alkottak méltó emlékművet. 

Az ópusztaszeri emlékparkban egy több ezer éves mamut fenyő maradványát csodálhatjuk meg. Ezt a fát egy óriási erejű vihar villámcsapása sújtotta s pusztította el 1956-ban.  Több tonnát nyomó egyetlen szelete Amerikából került - ott élő magyarok segítségével és közvetítésével - hazánkba, hogy 1956 októberére emlékeztesse a világot... 

Nekünk nem kell messzire mennünk, még csak el sem kell utaznunk ahhoz, hogy megszemléljük az 1956-os forradalom méltó emlékét. Szombathelyen található ugyanis az ország első ültetett emlékműve.

A megemlékezésnek szokatlan, furfangos módját választotta Bánó István okleveles erdőmérnök. A forradalom egyéves évfordulójára élő emlékkompozíciót hozott létre, hat csoportba elrendezve fákat ültetett a botanikus kertben; az egyes ültetvényekben lévő tuják száma a forradalom idejének egy-egy számjegyére utal. 

... A fácskák meghálálták a gondoskodást: nőttek, nődögéltek... Az arborétum látogatói évtizedeken át nem tudták, nem is sejtették, hogy a fenyőcsoport tagjai az 1956-os magyar forradalom emlékfái - de nem, mint a többi emlékmű: a pusztulást, a terrort és az elnyomást jelképezik, hanem a túlélést, a nehézségeken felülemelkedő embert és a legyőzhetetlen természetet dicsőítik.  

A nemescsói születésű Bánó István tudományos kutató, neves kertépítő, szakmájának elismert kiválósága és tisztes családapa volt - nem forradalmár. 1957-ben negyvenedik évében járt.  Megfontolt volt és józan. Hat gyermeket nevelt becsületben, tisztességben, és temérdek különleges növényt ültetett, gondozott a kezelésére bízott kámoni arborétumban. A Vas Népe cikkírója szerint Bánó István azon szerencsés „... kevesek közé tartozott, akik egész életükön keresztül valóban azt csinálhatták, amire születtek."

Ha a botanikus kert cédrusai, ciprusai, tölgyei és lucfenyői beszélni tudnának, elmesélhetnék, hogy az egykor négy, később 6 hektáros terület Bánó István gondnoksága idején fejlődött 27 hektáros ültetvénnyé, s bizonyára elmondanák azt is, hogy a második világháború idején elgyomosodott kertet Bánó István és családja: felesége és gyermekei szorgos keze mentette meg a pusztulástól. 

A fák azonban nem tudnak beszélni... Nem tudhatjuk, lehetnek-e érzéseik, gondolataik... Nekünk mindenesetre jólesik azt hinnünk, hogy az Amerikában   elpusztult mamut fenyő a magyarság tragédiája feletti bánatában hasadt ketté 1956-ban; s jóleső érzés arra gondolnunk, hogy a világ különböző tájairól Szombathelyre telepített s itt végleg gyökeret eresztett több ezer fa: a világ fái megkülönböztetett szeretettel veszik körül az 54 ötvenhatos tuját.

Forrás:

Döme Zsuzsa: Ünnepek és emléknapok. Eötvös József Könyv- és Lapkiadó Bt., Budapest, 2007.

Kép forrása:museum.hu